Sacha Sangnuit

Név: Sacha Sangnuit
Becenév: Sasa, Nui
Kor: 19/800
Születési idő: 1210. Augusztus 8.
Születési hely: Narbonne melletti várkastély
Nem: Nő
Család:
Apa: Amadour Sangnuit
Anya: Valérie Lorris
Testvérek: Nincsenek

Faj: Nemesi vámpír
Különleges képesség: Árnyjáték: Az éjszaka az ő eleme, de még ha fent van a nap, ez a képesség akkor is erős, ellenben éjszaka igazán félelmetes. Képes manipulálni az árnyakat, mozgatni őket szinte teljes uralma van fölöttük. Fegyverré alakítja, vagy köpennyé, amivel magát bevonva szinte láthatatlanná válik. Már majdnem képes eggyé válni az árnyakkal, de ezt még tökéletesíti. A képesség azonban minden eltelt évvel egyre jobban fejlődik, még mindig nem forrt ki teljesen.

Avatar: Celina Jaitly

Jellem: Szeszélyes és gyakran lehetetlen. A hosszú lét szórakozottá tette és furcsa értékrendet alakított ki benne. Nem fél semmitől, amitől gyakran öngyilkos hajlamúnak, de minimum őrültnek tűnhet. A vámpírság az, ami az egész személyiségét jellemzi ez az, amivel le lehetne írni. Vérivó halhatatlan, aki örökké a földön fog élni.

Kinézet: A haja egészen hosszú és barna, de annak egészen különböző árnyalatai. Ha sokat van a napon kifakul, egészen halvány vörösesbarna lesz. Ám minél tovább él csak éjszaka, annál sötétebb, gyakran majdnem fekete. A szeme szürke, akár a viharos ég, vagy az acél és többnyire annyira haragos és kemény is. A bőre hófehér, de gyakran bekeni krémekkel, hogy ne legyen annyira feltűnő.

Életút:
Az Úr 1210 évében születtem egy sötét, romos várkastélyba, egy pontosan olyan helyen, amit vámpírok lakhelyéül el tudnak képzelni az emberek. A folyosókon vastag porréteg feküdt, amiben megragadtak az ősi lábnyomok. A szüleimnek jó volt azonban itt, vámpírok voltak ők, olyan öregek, hogy már nem is emlékeztek rá, hány kort láttak letünni. Igazi csodának tekintették és nagyon örültek neki, amikor megszülettem. Magam is furcsa, apró kíséretként éltem, aki azzal múlatta az időt, hogy baglyokat kerget a harangtoronyban, vagy patkányokra vadászik szórakozásból a pincékben. A szüleim lelke már túl ősi volt ahhoz, hogy rendesen neveljenek fel engem. Volt, hogy napokra magukba fordultak és még csak meg sem moccantak. Ilyenkor féltem és borzasztóan egyedül éreztem magam.
Tíz éves koromban elkezdtem bejárni a közeli faluba. Az emberek megbámultak, hiszen bőröm olyan világos volt, akár az érintetlen hó és nem követtem a kor divatját, egy egyszerű, kissé kinőtt hálóingben sétálgattam, csodálva a házakat. Akkor ismerkedtem meg Jean-Pierrevel. A sok benyomás szinte beteggé tett, megijesztett a sok újdonság, ami elárasztotta kiélezett érzékeimet. A felkelő nap fénye borzasztó erősnek tűnt, az éjszakához szokott éles szemeimnek. Egyszer csak azonban árnyék vetült rám, egy középkorú férfi árnyéka. Felvett maga mellé a lóra és elvitt a fogadóba, ahol megszállt. A dohszagú szobában, a sötétben, már kissé jobban éreztem magam és gátlástalan kíváncsisággal néztem a férfit, aki segített rajtam. Csinos fiatal férfi volt, szőke hajjal és zöld szemekkel, csak a karmolásnyom tette tönkre a szép arcot, ami a jobb szemétől egészen az álláig tartott. Ő tudta mi vagyok, ugyanis vadász volt, ellenben nem vámpírokra, hanem vérfarkasokra vadászott. Egy őrült farkas mészárolta le a családját, akik szintén vadászok voltak. Nem volt baja a vámpírokkal és rövid mesélés után felajánlotta, hogy tartsak vele. Mérlegre tettem a gyönyörű új világot és a kastély ódon romosságát. Természetesen követtem őt. Így nőttem fől és lettem vámpírrá, egy vadász mellett élve. Furcsa és abszurd dolognak tűnhet az egész, de rengeteget tanultam. Jean-Pierre mellettem állt, amikor először kívántam meg a vért és nem undorodott meg tőlem, hiszen húgaként szeretett, hiába voltam az, ami. Én azonban egyre jobban fájlaltam a dolgot, hiszen láttam a szemében a szörnyeteget aki voltam, még akkor is, ha ezt ő nem vallotta be.
Nem öregedtem tovább, olyan 19-20 éves maradtam örökké, a társamnak azonban nem kegyelmezett az idő. Ötven éve éltünk már együtt és bátyám helyett a nagyapám lett, az idő vasfoga megrágta erősen. Könyörögtem, hogy had változtassam vámpírrá, bár nem tudtam, hogy tehetném, de ő nem akart beleegyezni. Csendesen halt meg, nyugalomban, még az arcát barázdáló karmolás is mintha kisimult volna. Befejeztem, amit elkezdett, megöltem a családja ellenségét, a farkast, de aztán életem elvesztette értelmét. Az emberek voltak az egyetlenek, akiket figyeltem, azok közül is egy család, Jean-Pierre törvénytelen lányának leszármazottjai. Ez tartott csak a valóságban, hogy védelmeztem a leszármazottakat, egyre növekvő erőmmel és a korral szaporodó képességeimmel. Tehát jártam a világot és figyeltem, várva arra, hogy újra élhessek, újabb társat leljek, aki elfogad annak, ami vagyok.

Van-e állata vagy nincs: Nincs, még magára sem tud vigyázni, nem hogy egy állatra!