Concorde tér

Nem tudom mi baja volt, de furcsán viselkedett. Na nem mintha annyira ismerném a férfi testtel rendelkező isten Apollónt, de a női megérzés mégiscsak női megérzés. Nem szabhatok neki gátat.
- Mi van veled?
Lehet csak zaklatott valami miatt. Miért ne? Mindenkinek lehetnek gondjai. Én itt vagyok neki, ha valakivel beszélne. Mennyit hallgatta az én hülyeségeim.
- Ki vert ki ennyire az észből?
Nem is figyeltem a kérdésére, addig úgysem indulok el, míg el nem kezd beszélni. A kíváncsiság engem is foglalkoztat, nem csak a vén asszonyokat. Hm, most öreg nénikhez hasonlítottam magam?
A kezembe nyomott zacskót átveszem a bal kezembe, a jobban pedig megfogom a kezét, és a kút felé húzom. Persze a húzás csak akkor hatásos, ha ő is enged neki. Erőben nem hiszem, hoy lekörözhetem.

- Na kösz. Mintha szeretném
Nézek rá egy fintorral...és ha evett nála Apollón? És ha ízlett neki? Nos buktam...de ha kell el tudom hallgattatni a drágát
Sóhajtva segítek neki összepakolni majd a kezébe nyomom a zacskót
- Mikor megyünk?
Vigyorgok rá

- Kösz... - elharaptam a mondatot, mert fura volt a kérdése. - Mi az, hogy felismer-e már? Tudod, hogy igen. Vagyis... de ezt már megbeszéltük. Az istenek memóriája ilyen rossz lenne?
Ráadásul nem is régen volt a nagy leleplezése.
- Megtudod, ha eljössz hozzánk. Neked is jut belőle, úgysem eszel sokat.
Elvégre macskaként nem úgy hat rá az étel. Zach is otthon van, bár nem tudom meddig bírja az én társaságom egyedül, lehet jobban örülne, ha jönne Apollón is.
- Muszáj mindent kivenned? Ennyire nem lehetsz éhes.

Elfut a méreg de szerencsére külső jelét nem mutattam ennek. Szép is lenne

- Szegény srác. Kezdem sajnálni. És legalább téged felismer már?
Térek a tárgyra. Persze ő ezt nem tudja. A lényeg, megtudjam mire emlékszik. Végzetes lenne számomra. Na jó nem teljesen...de hagyjuk is

- És mi a mai vacsora?
Vigyorgok rá majd gond nélkül elveszem a zacskóját és kutatni kezdek benne

Nézelődni és... GONDOLKODNI?? Hm... na ez meglepett.
- Új elfoglaltság? Végülis, valamikor el kell kezdeni a gondolkodást is. - feleltem pimaszul.
Leültem mellé, ahova mutatott, és letettem magam mellé a zacskót. Kivettem egy almát, és azt kezdtem el rágcsálni.
- Kérsz? - kérdeztem, de ahogy kimondtam, rájöttem ez lenne az utolsó alkalom, hogy látnám.
- Csak nem féltékeny vagy? Veled is játszhatok ha szépen kérsz. Zach biztos tud nélkülözni egy kis ideig. - csak nevettem a feltételezésen. - Lehet kicsit sokat akarok vele lenni.
Igen, mióta visszajött, lerázhatatlan vagyok. Főzök neki, a kedvenceit, moziba hurcolom vagy bármit, csak velem legyen. Lehet nem kéne így kisajátítanom. De az öcsém, ki más tehetné meg, ha nem én?

Lassan pillantottam fel rá. Talán túl lassan is. De én még személyesen nem láttam. Tipikus tünde...és nagyon hasonlít az öccsére

- Csak kiültem nézelődni és gondolkodni
Mosolygok rá majd intek, hogy üljön le mellém ha kedve tartja. Jobb lett volna előbb ennek a félnótásnak a viselkedését még jobban megismerni. Még a végén elárulom magam

- Na és neked? Nem otthon kellene papás-mamást játszani?
Vigyorodom el. persze igazából anyukásra gondoltam...de így belegondolva...vicces lehet

Kiugrottam pár hozzávalót venni a vacsorához a közeli üzletbe. Nem tudtam még mit akarok enni, úgyhogy sokáig nézelődtem. Végül döntöttem, és miután kiválogattam a hozzávalókat, fizettem és kiléptem a kissé szeles utcára.
Nem vártam, hogy éppen belé botlok az utcán. Miután ténylegesen megismertem, nem láttam. Kíváncsi voltam, vajon most mi dolga erre.
Fogtam a papírzacskót, és odasétáltam a szökőkúthoz, ahol a férfi ült.
- Szia, te meg mit csinálsz itt?

Érzem. Itt lesz. Tudom. Na jó, rohadtul nem érzem de mondták, hogy "csak kiugrik egy kicsit" és hogy erre látták jönni. Ideje átváltozni. Így ni. Sokkal...furább...esetlen ez a test. Nem tetszik. Oh ha ezt Apollón hallaná...és a legtöbb nőstény. De valahogy Perszephonét nem tudta megbabonázni. Pedig kicsit...milyen jó is lenne.
Sóhajtva leülök a szökőkút elé majd előveszem a fentről hozott kürtős kalácsnak álcázott ételem. Külsőre akár egy átlagos étek...de legalább nem mérgező

- Csak azt, ami a munkámmal jár...tudod ráncokat, fájós hátat, szöttyedt bőrt, ilyesmit.- mondtam vigyorogva. Lopva az órámra pillantottam. Lassan mennem kellene... keresni valakit, aki itt lakik. Komolyan gondoltam, hogy leköltözök. Lassan többet vagyok itt, mint fent Olümposzon.
Nagyot sóhajtva felálltam.- Elnézést, de ideje lenne mennem. Viszlát.-köszöntem el, és gyorsan elindultam hazafelé.

//köszi a játékot //

Hát ennyire fél a kutyáktól? Oké, megérteném, ha egy kóbor Leonberg-gel találta volna szembe magát, de így? Neki még gazdája is van. Sóhajtottam, és rámosolyogtam.

-És. . .Sok érdekes dolgot szoktál csinálni? –Kérdeztem rá mosolyogva. Ha nekem olyan képességem lenne, mint neki. Tuti megcsinálnám magam olyan öregnek, mint amennyi a valódi korom. Hát de nem? Milyen jó muri lenne. Hogy is néznék ki? Jó ráncosan. Hosszú ezüst hajjal. Aprócska termettel. Te jó ég. Mér belegondolni is szörnyű.

Valahogy nem tudtam elhinni neki, hogy nem fog bántani. A kutya szerencsére hamarosan talált magának valami sokkal érdekesebb dolgot. Ha pár perccel tovább marad, azt hiszem újra fogja élni a kölyök korát. Tőlük legalább nem félek.
- Lehet.- hagytam rá végül, és elgondolkodva néztem, ahogy sorban megszagolgatja azt a pár járókelőt, aki még az utcán van.

Csönd van. Sajnos. De ez részben az én hibám is. Ha kicsivel többet beszélnék lehet értelmesebb lenne a csevejünk. Oké, nem beszélgetünk így értelmet nem tudok neki adni. De akkor is. Nem járja, hogy mindig másnak kell témát kitalálnia, csak azért mert én nem beszélek.

Egy jó ideig még vitáztam magammal, amikor odajött hozzánk egy kutya. Elmosolyodtam a nő reakcióján. Csak nem fél tőlük? Aranyos egy kutya. De mielőtt elüldözi az egyetlen lényt aki szóba áll velem. . . Leguggoltam és arrébb húztam a kutyát. Elkezdtem simogatni. Tudom mi a gyengéjük.

-Menny vissza a gazdádhoz- Suttogtam a fülébe, majd elengedtem, és vártam, hogy elfusson. Visszaültem nem rég elhagyott helyemre és a szökőkút vizében gyorsan megmostam a kezem. Illetve átmostam vízzel.

-Nem bántanak. . .

Meglepődött, mondjuk nem is csodálkozom...illetve de! Mi ezen a megdöbbentő? Oké- oké egyedül Hephaisztosz az, akin meglátszik az idő vasfoga, de ennyi...jó talán még Zeusz is, de mikor szóltak , hogy zavarja őket a dolog? Ráadásnak meg is érdemlik.
Egydarabig némán üldögéltünk a szökőkút szélén. Hihetetlen, de még nekem sem jutott eszembe semmilyen téma, amiről beszélgethetnénk. Na nem baj, nekem a csönd is megfelel. Hirtelen valami nedveset éreztem a lábamnál, homlokráncolva pillantottam le, és lám csak egy elég nagydarab kutya nyomta a hideg orrát hozzám... az egyetlen dolog, amitől kiráz a hideg. A kutyák...nem tudom miért, de félek tőlük, persze elég szórakoztató egy istennő, akinek a félelme néha beteges méreteket ölt.
A levegőt kifújni sem mertem, csak némán és lassan araszoltam el a kutya közeléből... remélem hamarosan jön a gazdája is, és akkor nem kell látványosabb menekülésbe kezdenem.

Látom, „tetszenek” neki a fogaim. Nekem is tetszenek. Sokat állok a tükör előtt, kiélesített fogaimat nézve. Szépek, fehérek és ölni lehet, illetve ölésre használatosak a kis drágáim.

Bólintottam, mikor rákérdezett a kérdésemre. Ez tényleg érdekel, és rendszerint meg is szoktam tudakolni. Ámbár, van aki nem mondja el. Bezzeg én mutassam meg a képességem. Az alap, követelmény.

-Értem. . . .Az jó dolog- Nyögtem ki nehezen. Érdekes egy munka. Bár, ahogy visszagondolok, jó munkákat szokott végezni. Legalábbis, Zeusz-on kívül, én nem láttam, „idős” istenséget.

Egy darabig elnézegettem volna még a fogakat. Mondjuk nem hiszem, hogy egyszerűbb emberi táplálékokra tervezték őket. Bár ha a szó legszorosabb értelmében vesszük, akkor igen. Ember fogyasztására alkalmasak leginkább.
- Hogy minek az istene vagyok?- ismételtem elgondolkodva. - A fiatalságé.- mondtam és szórakozottan lengetni kezdtem a lábaimat. Látszólag nem is olyan fontos, pedig ha jobban belegondolunk végül is az. Mert ha az istenek olyan öregnek látszanának, mint amilyenek valójában kétlem, hogy sokáig maradnának életben. Viszont, ha az emberek nem öregednének, akkor meg túl sokan lennének. Ami nem is baj, de mint tudjuk, a jóból is néha megárt a sok.

-Értem- Válaszoltam kissé elgondolkozva. Egyre több istenség költözik ide. Nem ő az első. Ott van Adonisz. Meg, hogy is hívják gyerek. Na meg még jó páran. Kérdés, hogy Zeusz, mikor akar lejönni ide. Ha ez bekövetkezik. . .Én hagyat dobom magam.

-Oké- Mondtam majd elvettem előle a kaját. Lassan ismét enni kezdtem, és a járó kelőket fixíroztam. Egyre kevesebben vannak. Oké, nem csodálom. Késő van. Mennyi is az idő. Rápillantottam karórámra és egy halvány mosoly suhant át arcomon. –Igen, az vagyok- Nyeltem le a falatot, és megmutattam neki, penge éles szemfogaim. Olyan fél percig mutattam, majd visszahúzva őket, ismét egy újabb falatot emeltem ajkaimhoz.

-Minek az istene vagy?- Kérdeztem rá konkrétan. Ennyire még nem vagyok jó. . . . Megmondanám én, ha tudnám, de nem tudom. . .

- Nem élek itt. Csak gyakran utazok. De azt hiszem ideköltözök...-mondtam elgondolkodva. Hiába nem ártana egy kicsit leállnom, szinte sosem vagyok egy vagy két hét napnál tovább egy helyen. Kivétel persze az Olümposz... de az más, a családom él csak ott. Ideje lenne kicsit önállósodnom.
- Nem kössz.- ráztam meg a fejem mosolyogva. Még csak az kéne....pár óra, és meghalnék. Akkor mewg ki fogja megakadályozni az istenek öregedését? Jó biztos találnak majd valaki mást, de nem megy az olyan gyorsan.Gondolom....-Te tényleg vámpír vagy?- kérdeztem hirtelen. Ennyit arról, hogy tartsuk fenn a látszatot. De mivel úgyis tudja, hogy mi vagyok...

Rámosolyogtam, egy sóhajtást követően. Hát igen.. . . Észre vette, hogy nem vagyok az a nagyon bőbeszédű. De ez van. Vagy megszokja, vagy elmegy. Na, majd csak kiderül. Ha meg nem. Hát akkor ez van. . . . .

-Mondhatni-Mondtam, kissé elgondolkozva. Hány éve is? Ja igen 500. Na az egy fél század. Haladás! Majd lesz, több is. Ha rajtam múlik. A kor halad, de én nem. Én leragadtam. . . -már mint kinézetileg- 1482-nél. De ez így van rendjén. . .

-És te?-Pillantottam rá, mosolyogva. Ha ő rákérdezett, én is rákérdezek. Megfogtam a kürtös kalácsot, kibontottam, és tovább ettem. Felé nyújtottam, bár gondolom nem eszik belőle. Elvégre, nem isteni étel. De azért megkérdezem. . .

- Örülök.- mondtam mosolyogva. Azért egy kicsit sajnáltam, hogy nem túl bőbeszédű, de végülis nem csodálkozom. Egy vadidegen váratlanul megszólítja az utcán. Furcsa lehet. Én legalábbis egészen máshogy reagáltam volna.
- Régóta élsz Párizsban?- kérdeztem kíváncsian. Azt hiszem veszek itt egy lakást. Úgyis egyre gyakrabban járok le ide. Akkor meg mi értelme van folyton utazgatni Olümposz, és Párizs között? Így legalább jó sok veszekedést megúszhatnék.

A nevén kissé elgondolkoztam. Manapság, akármilyen istenséggel találkozok sose mondja meg, hogy mi az igazi neve. Ez valami szokás? Vagy csak titkolóznak. Teljesen mindegy. Ha nekik ez jó. Én nem állok az útjukba.

-Emily- A vezeték nevem meg ne érdekelje. Amúgy sem szeretem elmondani. Sokan elszörnyedtek a hallatán. Hát köszönöm, de többet olyat nem kérek. Mindegy is. Oké, ez kissé zavaró. Mit néz ennyire. Lehet morzsás lettem? Belenéztem a vízbe, de semmi olyat nem láttam magamon, ami fura lenne.

Visszafordultam hozzá. Még mindig néz. Hát. . .Had nézzen. Én azonban nem fogom. Előre néztem. Egy kóbor kutya. Mondták már rám is. Aranyos nem? Nekem tetszett. A kutyák aranyosak és kedvesek.

Érdekes, fiatalabb vámpírok nem is veszik észre, hogy isten vagyok. Ő viszont igen. Tehát nem az ifjúsággal találkoztam. Sőt nem is félvér... de még korcsnak sem mondanám. De olyan furcsa szó...korcs, mintha egy kutyáról beszlénénk.
- Dianne Leadley.- mutatkoztam be vigyorogva. Az igazi nevem pedig nem mondom el. Elhatároztuk, hogy normálisak leszünk, maradjunk is ennél! Félrebillentett fejjel kezdtem fürkészni az arcát.

Egy ideig tudtam magamban eszegetni, de megszólítottak. Intéséből éreztem csak meg a szagát. Isten. Pechem van. De még mekkora. Nem is azért mert itt van és nem is a faja miatt. Hanem mert nem szeretek beszélgetni. Emily! Igen is tessék erőt venni magadon. Mosolyogj és beszélgess! Vita magammal, szép mondhatom.

-Öhm. . .Szia- Köszöntem vissza, majd elővettem egy zsebkendőt megtöröltem kezem. Letettem kettőnk közé a kalácsot. A vízre néztem magamra mosolyogtam, majd ismét a lányra.

Kedvelem az embereket, olyan... szórakoztatóak. Tudom-tusom, hogy nem szép ezt gondolnom róluk, de akkor is. Élik a saját kis életüket, nem sejtve semmiről. Sem az istenekről, sem a vámpírokról, tényleg semmiről. Ezen töprengve az orromat hirtelen megcsapja ey finom illat. Ilyenkor tényleg sajnálom, hogy nem ehetek emberi ételt. Olyan jól néznek ki mind, és én nem kóstolhatom végig az összeset.
A lány mellettem éppen ürtös kalácsot evett. Mosolyogva fordultam felé.
- Szia!- intettem neki. Egyenlőre nem akarom magam elsőre elárulni, mint ahogy tettem azt Amarával... nem bántam meg, de így érdekesebb lesz a beszélgetés. Főleg, ha nem is éreztetem vele, hogy én tudom ő micsoda... megpróbálunk normálisak lenni.

Ahogy látom, kint hideg van. Akkor a szoknya kifújva. DE felvehetném. Á nem. Majd holnap. . . Legyen ma a . . . fekete térdig érő farmer, hozzá a fekete csizma, az a 4 cm-es magas sarkú. Felső legyen Egy fekete testhez álló póló, arra meg a fekete bőrkabát. Na kész is. Hajam lógva hagyom, és már mentem is el.

Elértem a Concorde térhez. Vettem egy kürtös kalácsot. Csak, hogy egyek is valamit. Sétálgattam egy kicsit, majd leültem a szökőkút szélére, és nézve a mocskos embereket, ettem a kalácsot. Ami mellesleg isteni finom. Jó hogy ilyen meleg, és hogy kakaós. Az a kedvencem.

Nem is értem, miért nem csináltam eddig ilyesmit. Gyerekként rohangálni fel- alá a városban...nagyon vicces, egészen addig, amíg már a tizedik járókelő jön oda hozzád, hogy: Segítsünk megtalálni a szüleidet?
Innen már idegesítő, az egyik boltban aztán vettem pár normális, felnőtt méretű ruhát, és visszanőttem az eredeti 20 éves valómba. Nem mondom így sem rossz, de azért sokkal másabb.
A Concord tér felé indultam, hátha találok valami érdekeset. Talán abban reménykedtem, hogy találkozok valamelyik istennel, vagy istennővel.De nem lehet mindig szerencsés az isten lánya. Odaballagtam a szökőkúthoz, és leültem a szélére, és jó szokásomhoz híven a járókelőket kezdtem el bámulni.