Simon Kelly

Név: Simon Kelly
Becenév: nem szeretem a beceneveket
Kor: 17/15
Születési idő: 1995. május 9.
Születési hely: New York
Nem: férfi
Család:
Grace Miller
Christopher Kelly
Thomas More

Faj: vámpír
Különleges képesség: Hipnózis. Az akaratommal bárkit bármire rá tudok venni, nem muszáj a szemébe néznem sőt a hangomat sem fontos hallania. Ennek nincs "hatáideje" sem térben sem időben nem lehet meghatározni meddig tart a hipnózis. Viszont ha megkérek valakit egy konkrét dologra, például hogy ússza át a medencét, a hipnózis hatása addig tart, amíg el nem végezte a feladatot.
Hanyas szintű vagy:8

Avatar: David Bonk

Jellem: Teljesen érdektelen és fagyos vagyok, a koromnál jóval érettebb. Semmi nem köt le igazán, és nem is zavartatom magam semmi miatt. Őszinte vagyok, és logikusan gondolkodom. Szinte csak cinikus, és gúnyos megjegyzések jellemeznek inkább. A felszínen nehéz felidegesíteni, azonban ha olyanom van a legkisebb lökésre is dühös leszek, ezt igyekszem nem kimutatni. Igazából nem kedvelek senkit, és semmit így hiába próbálkozol. Néha viszont van egy két ember (igazából csak egy)akihez igazán ragaszkodom, de velük sem vagyok túlzottan szívélyes,de velük és az érzéseikkel törődök is.

Kinézet: Tizenöt vagyok, de a koromnál sokkal idősebbnek nézek ki (17-18). A bőröm a hófehér, hajam koromfekete. Szemeim hűvös kékek, a puplláim a képességem használatakor egészen kitágulnak szinte elfedve az egész szivárvány hártyát. 178 magas vagyok, többnyire a fekete ruhákat részesítem előnyben, de általában az iskolai egyenruhában látni.

Életút: 15 éve születtem egy békés kisvárosban Manhattan-ban. Fiatal korom ellenére rengeteg borzalmas dolgot éltem át, amiket nagy részt a szüleimnek köszönhetek. Apám hamar otthagyott minket, talán jól is tette, így sok év távlatából meg tudom érteni a döntését, igaz, akkor még haragudtam rá rendesen. Ez a düh apám iránt rányomta bélyegét a viselkedésemre.
Anyám magába roskadt, egyetlen öröme én voltam az életben. Szerettem őt, mindennél jobban. Csak vele volt normális kapcsolatom, rajta kívül senkit nem engedtem közel magamhoz. Főleg nem a mostoha apámat, aki ember volt, és nem túl törvényes módón szerezte vagyonát. Írtózott a vámpíroktól, és csak anyám gazdasága állította meg attól, hogy elhagyja.
Utáltam őt, minden egyes porcikáját, azért, mert úgy kezelt minket, mint az állatokat. Talán ez az élmény segített hozzá az ember gyűlölő modoromhoz.
Kilenc éves voltam, amikor anyám meghalt. A nevelő apám egyből rám tette a kezét, fel akart nevelni, hogy segítsek a munkáiban. Drog üzérkedés, lopás… az utóbbinak nagy hasznát vettem, főleg ha az életben maradásom volt a tét, ugyanis nevelőm valahogy mindig elfoglalkozott az alapvető szükségleteimről. Gyűlöltem ezt az életet, eleinte elkaptak a rendőrök, és egy vagy két napra bent tartottak. Életemben akkor rettegtem a legjobban, nem tudtam miért zártak be több tucat nehézfiú közé. Amerre csak néztem, izmok, és tetkók vettek körül.
Miután kiengedtek, folytattam a lopást, másból nem nagyon éltem volna túl az utcai életet. Gyakran keveredtem verekedésekbe, és egyre kevesebbszer kaptak el. Nagy hasznát vettem a képességemnek is, ami akkoriban fejlődött ki nálam.
Ebből a nyomorból aztán a valódi apám emelt ki. Magához vett, és tanított, mindenre, amire egy fiatal nemes vámpírnak szüksége lehet. De a kapcsolatunk majdnem fagyos volt. Tiszteltem őt, de nem kedveltem, ő egyenrangú félként kezelt, de nem ismert, nem tudta hogyan kéne viszonyulni hozzám.
Rövid idő után megpróbálta rám erőltetni az akaratát, elvárta, hogy pincsikutyaként ugráljam körbe, kövessem mindenhová. Erre én nem voltam hajlandó, és mikor ezt közöltem vele, nem vitatkozott, hanem elengedett. Ritkán, de tarjuk a kapcsolatot, már ha lehet ezt a távolságtartó modorban előadott évenkénti bájcsevejt nevezni.
Még nem álltam a saját lábamra, ugyanis ő tart el. Itt élek Párizsban, mint tanuló, a tandíjat ő fizeti, és a kis bérlakást is.

Van-e állata vagy nincs: nincs