Champs-Élysées

Aranyos volt, még meg is nevettettem úgy látszik. Ezekszerint megmaradt a jó humorérzéke.
- Sok sikert hozzá, szól ha sikerült. Bár azt hiszem, ez nekem is fel fog tűnni.
Kérdésére viszont hatalmas igennel feleltem. Egyértelmű, hogy "haza viszem". Nem úgy mint egy kutyát, bár szemei akár egy kivert, kuncsorgó ölebé is lehetett volna.
- Ezt kérned sem kell. A belvárosban van, meglátod tetszeni fog. A szobád pedig kellemesebb lesz, mint a szállodai szobád. Bár a kiszolgálás elég gyenge, ugyanis nem vagyok egy konyhatündér.
Elindultunk hát, az otthonunk felé.

/folyt.köv. Soleil ház/

Elvigyorodtam a dicséretre és nevettem a "viccén". 50,9 százalékban biztos voltam benne, hogy mi rokonok vagyunk. Ugyanolyan hülyék voltunk mind a ketten!
- Nem, hátul még nem nőtt szemem, de megpróbálok növeszteni.- mondtam ismét vigyorogva. A karórámra néztem, ami elég későt mutatott így Amarához fordultam nagy kutya szemekkel.
- Nem mutatnád, meg, hogy hol laktam ameddig az Istenek el nem vittek?- kérdeztem tőle, bár biztos voltam benne, hogy meg fogja mutatni.
- Per pillanat egy szállodában lakok, Párizsban.- de alig mondtam, ki már el is indultunk a régi házunk felé, ami nem teljesen arra volt, amerre most én laktam.

/köszi a játékot!/

Nem felelt egy szót sem, arra milyen képessége lenne, így kénytelen voltam figyelni és az érzékeimre hagyatkozni, hogy észrevegyem, mit csinál.
Követtem tekintetét egy étterem kinti része felé, ahol az asztaloknál gyertyafény mellett ültek a párok. De Zac az egyik üres asztalt figyelte, amin volt két borospohár és... a pohár megmozdult. Oké. Asszem tudom mi a képessége.
- Wao. Nem semmi. Szóval mozgatod a tárgyakat. Az én öcsém. - elmosolyodtam. - Igazán megállíthattad volna az almát. Vagy hátul még nem nőtt szemed ugye? Hm... akkor pech.
Kiöltöttem rá a nyelvem, és megöleltem. Muszáj volt.
- Hol laksz most? Vagy nem is Párizsban vagy?

Sajnálatos módon Ami sem tudott többet mutatni, de megértem, hiszen az ereje, akárcsak az enyém. Korlátozott. Tudom, hogy nem az én hibám, hanem azoké az átkozott Isteneké, és per pillanat az sem érdekelt, ha egy gondolatolvasó isten meghallja a szavaimat és "lesújt", vagy mi a csoda. Magamban mérgelődtem egy kicsit, amíg a nővérem meg nem kért arra, hogy mutassam meg az én képességemet. elmosolyodtam és megcsináltam, amire kért.
Körbe néztem és egy kinti étteremnél észrevettem egy poharat. A pohár kicsi volt, így nem kellett hozzá a kezem, csak az agyam, hogy megmozdítsam. Arra gondoltam, hogy a pohár pár centit emelkedik, aztán egy kicsit megfordítom és visszamegy a helyére. Ez meg is történt, úgy, hogy senki sem látta. Visszanéztem Ami-ra.

Teljes sötétség. Hát rendben, ez nem jött össze, én mindenesetre megpróbáltam. Nem hiszem, hogy több kép mutatása eredményre vezetne.
- Nem a te hibád. Ennél többet viszont nem tehetek.
Nem mindig ilyen egyszerű a megoldás egy bajra, úgyhogy nem szabad feladni. Ugye?
Érdeklődve hallgattam, mikor azt mondta, ő is tud valamit. Amíg együtt voltunk, és nem, nem úgy, szóval addig nem mutatta jelét, hogy neki is lenne képessége. Felkeltette az érdeklődésem, muszáj volt tudnom, mit tud.
- Na lássuk öcsi. Kápráztass el. - vigyorogtam rá.
Biztos tehetséges, elvégre ez a családban öröklődik.

Amara kezdte megérteni, hogy miért is vagyok ilyen. Gondolom... Hát, a remény hal meg utoljára, ahogy mondani szokás. Még mindig nem voltam olyan nagyon magabiztos, de próbáltam megtenni, azt, ami tőlem telik és bizakodva tekintettem a... nővéremre. Furcsa kimondani nekem ezt a szót, hiszen azt hittem, hogy nincs is családom, nemhogy egy nővérem, akivel még jól ki is jövök. Amíg jártam a városokat napról napra, olyan testvér párral találtam szemben magamat, akik úgy utálták egymást, mint tél a nyarat és fordítva.
Mindig, amikor ilyen emberekkel találkoztam, egyedül éreztem magamat. Egy kicsit. De Amara nem hagyott magamba mélyedni, hanem úgy csinált, mintha megsimogatná a levegőt. Ami szerintem lehetetlen és, mintha egy láthatatlan vetítő vászon lenne ott egy filmet kezdett el pörgetni a szemem előtt. Mintha az agyam motoszkálna egy kicsit, de semmit sem hozott elő, ami nagy jelentőséggel bírna, csak a többi fényes dologra emlékszem. Még mindig. Az arcom elárulta, hogy mi is van most.
- Sajnálom...- suttogtam erőtlenül. Mégis mit mondhatnék neki? Bocs, hogy nem emlékszek ezekre a dolgokra, tudod egy Isten kitörölte az emlékezetemet!
- Nem dehogyis, ami azt illeti én is tudok egy s mást!

Bizonytalan volt, nem tudom teljesen megbízik-e bennem, igazából csak szerettem volna, érthető, hogy nem fog hirtelen a nyakamba ugrani. Legalábbis így... De legalább megtaláltam, mégha nem is egy olyan helyen, ahol elképzeltem. Azt hittem, az alvilágban van Hádésszel, vagy... nem tudom.
- Akkor figyelj. - mondtam neki, és magunk elé mutattam. Ahogy kezeimet végighúztam a levegőn, szinte simogatva azt, magam elé képzeltem egy kábé tíz évvel ezelőtti jelenetet. Én olyan tíz voltam, ő még nálam is kisebb. Otthon Nangterrében játszottunk a hatalmas füves területen. Zac kezében színes lufik, amik hidegvízzel telítettek, és felém rohan. Én apa felé rohanok, egy biztonságos helyre a vizeslufik elől, de hiába, drága öcsém tökéletes célzása miatt teljesen eláztam. Felsikítottam mintegy csatakiáltásként, és felkaotam én is egy lila "bomvát", hogy aztán azzal kergessem. Meghitt családi jelenet. A képnek vége.
- Sajnos csak ennyire vagyok képes. Még nem sikerült tovább fejlesztenem a képességem. -mosolyodom el. Hirtelen nem is gondoltam arra, tudja-e egyeltalán mik vagyunk. Ha engem nem ismer meg...
- Ugye nem ijesztettelek meg?

Észrevettem, hogy megváltozik az arca. Biztos vagyok benne, hogy leesett neki a tantusz és rájött, hogy tényleg nem viccelek, nem tudom, hogy kicsoda. Amikor bemutatkozott és a kezét nyújtotta én automatikusan megfogtam a kezét, de az agyam már kattogott a neve miatt. Semmi kétség rokon, és, mint kiderült, a nővérem. Egy kicsit vonakodva, de bólintottam, hogy elhiszem neki, hogy ő a nővérem. Több okból is. Kutya, szem, név. Ennyi elég is.
- Talán. Nem tudom. Nem hiszem.- kétségbe esve tekintettem rá. Már próbálkoztam tárgyakkal visszahozni az emlékezetemet, de nem sikerül. Személyekkel és képekkel még nem próbáltam, de nem tudom, hogy sikerülhet-e.De hát végül is próba cseresznye...
- Próbáljuk meg.- mondtam végül.

/ne kezdd már megint ez a tádámm-ozást xD/

"Sok helyen", nagyon konkrét. Arca kissé megrándult, semmi kétség, kezd ideges lenni, akármilyen jól is próbálja titkolni. Leesett. Tényleg nem tudja, ki vagyok. Elég szomorú.
- Amara Soleil. - mutatkoztam be neki, miközben hátrébb lépve nyújtottam a kezem, mintha most találkoznánk először. - Gondolom rájöttél, én vagyok a nővéred. /OFF: tátdámm xD/
Vártam a reakciót, elhiszi-e ezek után vagy sem.
- Ha mutatnék neked képeket az életünkből, az segítene?
Próbáltam neki segíteni, hogy beugorjon. Nem értettem, hogy jutott el idáig. Valamelyik isten elvitte, és ezekszerint kitörölte a családjáról, vagy mindenről az emlékeit. Komolyan nem értem néha őket, mi hasznuk származik belőle? Mintha valamiféle kísérleti patkányok lennénk.

Kezdd egyre furább lenni a dolog. A kutyám csóválja a farkát, ami azt jelenti, hogy ismeri az idegent. Megengedi, hogy megsimogassa, ami azt jelenti, hogy közeli rokon. Még mindig zavarodottan néztem rá. Amikor pedig megborzolta a hajamat gyorsan szinte arrébb ugrottam. Utáltam amikor valaki ezt csinálta velem.
- Hát ha ennyire tudni akarod sok helyen voltam. de még mindig nem tudom, hogy te ki vagy!- már kezdtem egy kicsit dühös lenni, de ezt jól álcáztam. Valaki segítsen már kideríteni, hogy ki ez a lány előttem. Egy apró emlékfoszlány is elég lenne talán, de per pillanat még csak annyi sem akart előjönni a tudatomban. Az agyamat úgy megerőltettem, ahogy csak tudta, de semmi. Még mindig szinte csak azok az emlékeim vannak, amik akkor voltak amikor magamhoz tértem egy sziget féleségen. Plusz még pár színes dolog, néhány ismerős szag, állat, de semmi több. Kérdőn tekintettem az ismeretlenre leplezetlen zavarodottsággal. Talán ki tudta már találni, hogy nem viccelődök. Nem vagyok én olyan.

//mára nekem ennyi volt. ha leszel még akkor írsz, de én már csak holnap. na pá!//

Nem tudtam eldönteni, hogy ez most csak egy vicc? Zac azért lehetett volna eredetibb is.
- Nagyon vicces vagy. - azzal megborzoltam a haját. Tudtam hogy utálja, de most igazán kiérdemelte. Dix viszont láthatóan felismert. Csóválta a farkát, én pedig lehajoltam hozzá, és végigsimítottam a buksiján. Azt hiszem Damon nem fog örülni neki.
- Na most tényleg, hol voltál eddig? - néztem rá kissé aggodalmas arckifejezéssel. Jobb kezemet rátettem az arcára, és belenéztem kék szemeibe. Bevallom kicsit anyásan viselkedtem, de hát na.

Én csak kérdeztem tőle valamit, de a lány úgy néz ki zokon vette, mert elég bunkóul válaszolt a kérdésemre. Most komolyan nem jut eszembe, hogy ki a csoda ő, hiszen törölték az emlékezetemet, ember! Erősen elkezdtem gondolkozni, hogy ki is lehet. Ismerős? Rokon? Vagy esetleg barátnő? Az utolsót inkább figyelembe se vettem mivel túl öreg hozzám. Aztán hirtelen a nyakamba ugrott, én persze ellenállást tanúsítottam és egy kicsit ellöktem magamtól, nem akartam tényleg bunkó lenni.
- Én inkább azt kérdezném meg, hogy te ki vagy! Bocs, de fogalmam sincs róla, hogy ki vagy. - lehet, hogy egy kicsit durva voltam vele, de ha egyszer tényleg nem tudom, hogy kicsoda azt azért illene tudnia, mivel ő tuja, hogy ÉN ki vagyok... Talán több mindent tud, mint hinném.

Az alma elérte hatását. Visszafordult, és bár értetlen arckifejezéséből tudtam, nem érti mit akarok tőle, én azért megvártam míg közelebb jön, hogy beolvashassak neki. Elvégre két éve keresem mindenhol, és ő csak úgy elsétál mellettem.
- Na vajon! Tippelj bunkókám.
Igazából magam sem tudom miért voltam rá mérges. De értetlen arckifejezését nézve elszállt a haragom, és a nyakába vetettem magam, amit elég vonakodva, sőt már-már tiltakozva vett.
- Mi van veled? -kérdeztem tőle, és most nem a szokásos, "hogy vagy ma? mi volt a suliban?" kérdések válaszára voltam kíváncsi, hanem hogy MI-VAN-VELE?

Az előbbi ütközés után csak mentem a fejem után. Magam sem tudtam, hogy merre. Mintha valaki a nevemet kiabálta volna, de annyian voltak, hogy nem voltam biztos benne, hogy nekem kiabálnak. Egyébként is ki ismerhet engem? Aztán pedig valami neki ütődött a hátamnak. Reflex szerűen megfordultam és a földön pedig egy félig megevett alma volt. Biztosan azt dobták hozzám...
Körülnéztem, de csak ugyanaz a lány nézett vissza rám, akinek az előbb nekimentem. Nem értem, most ez valami büntetés akart lenni, amiért nekimentem? De akkor csak ő kiabálhatta a nevemet, amit nem tudhatott. Odasétáltam hozzá kissé értetlenül.
- Öhm... honnan is tudod a nevemet?- kérdeztem és most, hogy jobban is megnéztem észrevettem, hogy neki is ugyanolyan kék a szeme, mint nekem...

Péntek este volt, úgyhogy nem kellett másnapra tanulnom, igaz, most is épp lógtam az utolsó órámról. Úgysincs katalógus, úgyhogy megtehetem. Ahogy a Champs-Élysées-en sétáltam, a kirakatokat néztem. Imádtam ezt a hatalmas utcát, végig márkás boltok kirakatait nézegethettem, körülöttem csupa vidám ember volt. Épp a Chanel kirakat üvegében néztem magam, közben az almámat ettem és az egyik hajtincsemet elöl a fülem mögé simítottam, mikor egy ismerős alakot pillantottam meg. Nem tudtam, honnan ismerem, ezért elindultam utána gyors iramban. Hát persze, hogy nem vettem észre a velem szembejövő embereket, így szerencsésen neki is mentem egyiküknek. Egy fiatal srác volt, laza öltözékében elég jól festett. Ahogy a cipőjéről egyre feljebb emeltem a tekintetem... Szemeim kissé kidülledtek, és a szám, ha nem is tátva maradt, de ajkai kissé szétnyíltak, és mondtam ki az ismerős nevet:
- Zach...
Persze ő ment is tovább az ütközést követően, nem látta a reakcióm sem. Teljesen biztos voltam benne, hogy őt látom, de akkor miért nem ismert meg? Miért ment tovább egyszerűen? Miközben ledermedve álltam, ő egyre messzebb került tőlem.
- ZAC! - kiáltottam utána. Nem tudom, hogy hallotta-e vagy sem, de nem fordult vissza, ezért nemes egyszerűséggel hozzávágtam a kezemben lévő almát.

Nyüzsgő ember tömeg. Nem lepődtem meg hiszen a város egyik legforgalmasabb pontján voltam. A Champs-Élysées. Már sokat hallottam róla, de még nem láttam, így gondoltam ha már a városban vagyok ideje lenne körülnézni és ide tévedtem. Este volt, de minden nagyon jól meg volt világítva. egyedül csak a csillagokat sajnáltam, mert azokat ilyen fények mellett nem lehetett látni. Azért mégis csak reménykedve fel pillantottam az égre, de csak a sötétséget láttam. Miközben pedig felfelé néztem észre sem vettem, hogy előttem vagy ezren vannak, és sikeresen neki is mentek egy lánynak.
- Sajnálom.- mondtam automatikusan rá sem nézve a lányra, inkább tovább mentem, mellettem a kutyámmal.