Notre-Dame székesegyház

...

Azt hiszem ironikus, hogy én sétálgatok az egyházban, de hát iste...mindegy, hagyjuk. Szeretem a szép és érdekes épületeket, és a Notre-Dame az igen is egy szép épület. Úgy döntök, letérdelek a legelső sorban. Kezemet a pultra teszem összekulcsolva és rádőlök a homlokommal. Jó így gondolkodni és álcának sem utolsó...

Alapvetően, nem vagyok túl vallásos. Ha belegondolok, akkor már én magam is egy hit vagyok. Hiszen, a görögök nagyon hisznek bennünk és talán, nem is ok nélkül. Szóval, mégis csak rávettem magamat, hogy kicsit sétálgassak a templomban. A híres templomban. Belépek az épületbe, ami a magassarkúm kopogásától visszahangzik. Hmmm... Kit látnak hirtelen szemeim? Csak nem egy egészen ismerős arcot?
- Hahó!
Huncutul elmosolyodom és megállok egy helyben.

Néma csönd, majd idegesítő kopogás...valami cipő. Nos, a véleményem, hogy a magassarkú a világ egyik legszebb és legtökéletesebb találmánya a nőknek...egy apró hibával. Iszonyú hangja van. Hamarosan egy ismerős hang tölti be a terem csendjét. Szélesen elmosolyodom és felállok. Ahogy megfordulok rá kell jönnöm, hogy jó még a hallásom. Lassan megindulok felé
- Hello Lamia...hát te?

Ismerős. Minden ismerős benne. A hangja, a járása, a mosolya. Éreztem, hogy meg fogja kérdezni, hogy mit keresek itt. Elvégre mindenki ismer. Utálom a templomot, utálom azt, amiben az emberek hisznek. Az igaz szerelemben, a nagy ő-ben, az istenben, a karrierben. Ezek olyan szar dolgok. Továbbra is csak mosolygok.
- Oh szívem, ezt én is kérdezhetném. Őszintén szólva, más is kérdezhetné tőlünk, hogy 2 alvilági isten, mit keres egy ilyen - körülnézek- sötét helyen.
Nem leszek bunkó az építésszel, mert a végén még az alvilágban megöl. Semmi szükségem egy újabb pánikra és felesleges kis akcióra.

- Sötét? Nem sötétebb minit a Tartarosz kedveském...legalábbis úgy emlékszem...
A távolság egyre csökken köztünk, olyannyira, hogy már alig fél méter választ el...de ezt meg is tartom. Zsebre teszem a kezem és rámosolygok
- Gondoltam rád a minap, de arra nem, hogy pont egy templomban futunk össze. Hogy megy mostanában a sorod? - dőlök neki az egyik padnak majd a mellkasom előtt összefonom a kezeimet
- Van akivel tartod a kapcsolatot?

Elmosolyodtam. Őt nem lehet, utálni. Nem is értettem azokat, akik megtették.
- Egészen kellemesen. Leszámítva, hogy alig találkoztam valakivel, aki ismerős. Ez kicsit bánt.
Még mindig mosolyogtam. A távolság csökkent, és közel volt hozzám. Semmit sem változott. Bár, elég sokszor össze szoktunk futni, az Alvilágban, most is úgy nézett rám, mintha jó rég óta nem látott volna.
- És te hogyan éldegélsz?

- Ha azt mondom pokolian jól az ironikus? Meg vagyok...egyre többen vagyunk lent...lassan ki kéne bővíteni a területet..mondjuk Holtak Napjakor kiengedni mindenkit aki bent van...milyen vicces lenne
Nevetem el magam..a gond hogy ez nem vicc. Sokszor gondolkozom ezen. Hiszen csak ki kell mondani, hogy szabad a pálya és Kerberosz figyelmét elcsalni...és mehetnek is. Mekkora jó lenne már

Mindig is tisztában voltam vele, hogy ő is gonosz. Gonosz, mint én. Semmi sem érdekli. Neki mindegy. A területbővítés viszont, már évezredek óta igazi probléma. Igen is kellene. Én sem vagyok ezzel elégedett. De nem ez a legfőbb gondom. Úgy látszik neki igen.
- Vicces lenne. Én bírnám.
Nem értettem egész pontosan, hogy hova kiengedni, de ha az emberek közé, az botrányos lenne. Tudom, tudom, micsoda lények vagyunk, hogy ilyenen törjük a fejünket. De ez van. Elmosolyodtam és csak néztem rá.
- Mesélj nekem magadról és a kis védencedről. Zoé.
Huncutul mosolyogtam. Vissza fog vágni. Ütősen.

- Biztos voltam benne, hogy támogatnád
Váltok vigyorra. Egyszer felhoztam ötletként Percéék előtt ... a hülye még a jobbik jelzők voltak amiket rám aggattak. De megszoktam már. Jó magam a család fekete báránya szerepét töltöm be. S e szerepet nagyon is rám szabták és élvezem is...no meg eleget teszek neki

- Zoé? Á az a Zoé. Mit meséljek róla. Vérfarkas erre rájöttél ... és meginvitáltam egy vacsorára amit készségesen el is fogadott ... ahhoz képest, hogy az Alvilágba hívtam meg. De miért érdekelnek az ügyeim?
Vonom fel a szemöldököm majd nekihátrálok az egyik padnak és lazítva a testtartásomon és sóhajtok. Lamia és a kíváncsisága...egyszer a sírba...pardon...szóval "megöl". Részemről ez lehetséges, Ha én meghalok hova kerülök?

-Tényleg?
Felvonom a szemöldökömet finoman. Sohasem tudhatja, hogy mikor blöffölök és mikor nem. Engem senki sem ismer. Jól van, talán vannak néhányan, akik tudnak egy-két dolgomról, de soha, semmilyen infót nem adok ki magamról. Dis - mint már mondtam- olyan mint én. Vele a társalgás a legkönnyebb dolog a világban.

Az az érzésem támadt, hogy van valami, amit kihagyott. Nem köteles beszámolni az élete minden kis apró dolgáról, de mi Istenek, mindig tudunk valamit, csak az a kérdés, hogy az mennyire titok és mennyire nyilvános.
- Nos, azért, mert TE, hangsúlyozom TE ritkán hívsz meg egy LÁNYT az alvilágba. Vagyis, hozzád.
Ügyesen kihangsúlyoztam a szavakat, hogy értse a célzásomat. Nem hinném, hogy ezt komolyan fogja venni, de szeretném tudni, hogy mi folyik ott. Az kicsit az én területem is. Nem akarok, úgy hazaérni, hogy hmmm... Khhm.Khmm. No komment.

- Célozgass csak aranyom. Isten vagyok, igaz de vannak szükségleteim...amit ha a feleségemtől nem kapok meg sem mástól...nos kénytelen vagyok halandó lányt elcsábítani
Eresztek el egy gúnyos vigyort majd körbepillantok. Szép az épület de soha nem voltam oda más vallásokért ... sőt ha szabad kezet kapok egy ember elbírálásánál és az egy vezető volt...pápa...vagy pap...nos biztos, hogy nem a legjobb helyre kerül

Ő sem fog már sohasem megváltozni. De nem is akarom, hogy megváltozzon.
- Feleség? Te meg az elkötelezettség...
Ez kicsit emlékeztetett magamra is. Nem szerette a függőséget. És én sem. Ilyenek vagyunk mi gonoszok. Kicsit sem kedvesek. Azonban Dis-nél éreztem, hogy Zoé áldozat lesz és bár nem ismerem a lányt, előtte meg kell ismernem.
- Találkozol még vele valamikor?
Ártatlanul mosolyogtam. Pontosan tudtam jól, hogy ha Dis-nél nem bukom le, akkor senkinél sem.

- Mindig szem előtt tartom vagy tartatom. De természetesen találkozom még vele ... sőt ...
Vigyorodok el gonoszul majd ellököm magamat a padtól és az arcát kezdem fürkészni sokatmondóan
- No de én megyek is. Nem érek rá úgy mint egyesek...

Nem mondtam rá semmit, csak mosolyogva kisétáltam az egyházból. Úgysem vagyok túl vallásos. Egyébként is kit érdekel, nem? Azonban, szerintem valami áll Dis kicsit rejtélyes monológja mögött. Elvégre, ő mindig is kicsit titkolózós. De pont előttem? Lassan sétálni kezdtem majd még gyorsabban. Nem figyeltem senkire sem. Ha fellökök valakit, akkor bocs...

- Viszlát!
Szólok utána, hogy a modor meglegyen. Hamarosan csörög a mobilom...ki mondta hogy nem lehetek a kor gyermeke?
Sóhajtva lépek ki a kapun és visszapillantok még. Tényleg szép építmény...még ha felesleges is....
Hamarosan már otthon ülök egy nagy vacsora közepette

//Köszi a játékot;)//

Nyugodtan sétálok végig az utcán majd megpillantom őt, a Mi Asszonyunkat. Ismertebb nevén a Notre-Dame székesegyházat. Szerettem ide járni. Imádom az építészeti stílust, a színeket, a hangulatot, a jellegzetes illatot. Néha egy-egy misére is beülök...
...mint most. Érdekes a felhozatal persze a legtöbben emberek. De érdekes módon a pap nem. Vámpír. Szónokol az emberi élet rövid tartamáról és a mennyországról. Eláruljam neki, hogy nem létezik? Nem. Szép a vallása így esetleg még gyónni is beülök. Csak a hangulat kedvéért.
Szolidan öltöztem most fel. Elegánsabb cipő, szakadt farmer és egy sportos zakó alatta pulcsi. A zakót leterítem az ölembe és lesöpröm róla a havat és megigazítom. Szeretem a telet. Hogy is tartották az emberek? Démétér könnyei amit Hádész megfagyaszt...így lett a hó. A lényeget soha sem értettem hiszen az Alvilágban meleg van. Ezt nem egyszer tapasztaltam saját bőrömön és Démétér évezredek óta nem sírt. Vagy csak nem láttam mivel ritkán vagyok fent. Nem szeretem a szappanoperákat, pedig a mi életünk az.
Vége a misének én mosolyogva intek a papnak és kilépek a tér elé. Előkotrom a papír dobozt és az öngyújtót majd rágyújtok. Káros szenvedély...de mikor ihlet van de még sem kell.

Mi a fenét tettem, hogy ennyire pancser vagyok mostanában? A szobámban álltam a tükör előtt és éppen a vérző nyakamat fásliztam be. Alatta vatta meg minden, ami ilyenkor kell. Nem mondom, hogy teljesen oké, mikor egy vámpír belőled lakik jó, de az, hogy nem gyógyítja be, sőt, még a keze lila nyoma is ott marad, hát gondolkodjon már! Rohadtul fájt, meg ronda is. Ráhúztam egy garbós, fekete pulcsit, alulra egy farmert. Kezemet ujjatlan fekete kesztyűbe dugtam.
Pokolian éreztem magam, mióta Miával szakítottunk, csak mert megcsókoltam Aphroditét. De könyörgöm, nem feküdtem le vele! Szomorúan sétáltam a Notre-Dame előtt, halkan énekelgetve a "Fénybe nézz!"-t. Tetszett, nagyon is, és segített elcsábítani gondolataimat. Leültem egy padra előtte.
Beletúrtam hajamba. Vajon hol lehet a barátnőm? Aki igazán hozzám való, akit nem lennék képes megcsalni, meg ilyenek. Mert kell lennie ilyennek, muszáj lennie ilyennek. A havat néztem lábam előtt, mikor elkezdett az égből i esni. A pelyhek megálltak a hajamba, egyre vastagodott, mert már jó ideje itt ültem. Kék szemem az előttem lehulló hópelyheket nézte.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy sikeresen belerúgtam valakiben. Dühömben pár a különböző pestis fajtákat akarnám rászabadítani mikor is meglátom az illető ismerősen bozontos fejét. Arthur!

- Bocs!
Ülök le mellé vigyorogva majd felszisszenek ahogy a gatyám átázik. Isten vagyok nem kőszobor akik nem érzik a hőt.

- Mit keresel itt ilyenkor, egyedül ééés...szomorúan?
Nézek rá. Soha sem volt(mostanában) egy vidám személyiség. De ez szar. Hiányzott a régi "mindenkitmegszivatokéskurv@jóahangulatomettől" Arthur. Igen. Talán ez okozza nálam is az ihlet hiányt..

Valaki megrúgott, de őszintén szólva a legkevésbé sem érdekelt, ám mikor meghallottam barátom hangját felemeltem a fejem, kezemmel kiráztam a hópelyheket. Nahát, de vidám.
-nem mindenkinek lehet sellő barátnője, akit a Halál gyógyítgat este a liget közepén.
Jegyzem meg csendesen, majd visszakönyökölök a térdemre.
-Nincs kedvem a társasághoz, az istenekből elegem van, az emberek unalmasak, a vámpírok meg megvacsoráztak belőlem, szóval most már annyi kedvem sincs a gúnyolódáshoz, mint eddig. Elfogták a legnagyobb tolvajokat, a rendőrök leszednek minden bűnözőt. Már nem hazudoznak, nem tudok mi felett istenkedni, az embereim teljesen eltűnnek. Lehet, igaza van Trevionnak, csak egy "postás" vagyok, semmi több. Ő tudta, hogy eltűnik az erőm. És ahogy ők eltűnnek már én se tudok jól hazudni, nem élvezem a gonoszkodást. Már ha azt mondom neked, zöld az ég, nem hiszed el.
Vonom meg a vállam és kirázom az újabb hópelyheket. Egy nagy szerencsétlenség vagyok, nincsenek emberek, miért nincsenek? Hol vannak a bűnözők, akik éltettek eddig? Kik fognak hazudozni?
-De túlteszem magam rajta és mostantól tényleg csak hírnök leszek.
Mondom ki kereken elhatározásomat

Eddigi jókedvem a másodperc tört része alatt párolog el. Hátam mögött hallom egy nő kétségbeesett sikolyát. Hátrapillantok de nem kellett volna, arcán a szokásos duzzanatok, kelések fakadnak ki, orrából csöpög a vér. Sajnos az indulataimmal együtt sokszor elszabadul az "erőm". Ezért sem akarta ezt a "hatalmas" feladatot rám bízni Zeusz. Hiszen a gyógyítás(és a pestis) ráadásul a művészet veszélyes pár.

- Hogy mi?
Sziszegem felé. Persze, nem Hermészre vagyok ám mérges de ő a küldönc. Mint mindig. Mit keresett Trevior Sophia közelében? És mit kellett gyógyítani rajta? És én miért nem tudok erről?!
Egyik legrosszabb tulajdonságom a féltékenység...

Hallottam egy nő sikolyát, de nem néztem rá. Szóval nem tudott róla.
-Miután a barátnőd egyik ugrásával lefejelte a korlátot, a fél arca véraláfutásos lett, kék, lila, vörös, meg ilyenek, ráesett a karjára, ami megrepedt. Aztán éjfélkor, miután összevérezte a pályát a ligeten át ment haza. Trevion kutyája hátulról leterítette, mire eltört a karja. Trevion leült vele csevegni és mivel félt a haragodtól, hogy Mors eltörte a barátnőd karját, és őt leteperte, meggyógyította Sophia minden sérülését. Összehaverkodtak. Bár a hableány nem örült a gyógítási módszereknek. Nyomkodás meg egyéb gondok...
Mondom még mindig magam elé meredve. Mondom, hogy már csak hírvivőnek vagyok jó.

Hatalmas kommunikációs készségem addig enged, hogy egy kígyóhoz hasonló sziszegést hallassak. Kétszínű áruló dögök. Összehaverkodtak, mi? Kerüljön valamelyik a kezem közé. Kezdjük Treviorral, hogy bántotta és elcsábította...utána Sophia, hogy megcsalt..:
...azt hiszem oka volt, hogy évszázadokon át csak dugtam a nőket de nem szerettem egyikbe sem. Mindegyik kétszínű és egyik sem érdemli meg a szerelmet. De nem baj...most hagyjuk is ezt. Mély levegőt veszek majd elfeketedett szememet kissé nehézkesen de újra emberszerüvé alkotom

- És a "én már csak hírvivőnek vagyok jó" szerep honnan jött? MI a depi igazi oka?

-Andreas. Tudod, hogy én szeretem keverni a trutyit, de ismerem Sophy-t. Régi barátom, és nem csalt meg téged, csak úgy látta, hogy Trev a barátod és gondolta, megismerkedik vele. Ennyi.
Vontam vállat, majd megigazítottam a kötést a nyakamon.
-Trevion mondta, és ha ő mondja, akkor igaza is lehet.
Mondtam bambán. Mi van velem?
-Megcsókoltam Aphroditét, mire Mia kidobott, amit meg tudok érteni, aztán a vámíprok vacsoráznak belőlem, nem tudok hazudni és Trev az utolsó szikrát is eltaposta, nem érzem azt az akaratot, élvezetet, ami eddig hajtott.
Felülök, hátradőlök.
-Amúgy miután ennyire porba alázott a Halál sikerült rávennem, hogy jöjjön Karácsonyozni.

- Szarok a karácsonyra mert nem leszek ott valószínűleg
Jegyzem meg nyugodtan közben elemzem a hallottakat. Ez hülyeség...amit mond úgy ahogy van...de mit lehet vele kezdeni?

- Elfogták a rablókat, tolvajokat? Teremts újakat. Csak akkor mondasz csődöt ha te is feladod. A Halálnak mióta hiszünk? Annyi igaza van mint Hérának...

Vannak elkeserítő dolgok az életben, de eddig az a legrosszabb, hogy mióta itt ülök egy hazugságot sem hallottam, nem láttam egyetlen rablást sem. Ám Andy mondatai kis reménységgel töltöttek el, felnéztem, hátha találok valami érdekeset, de itt mindenki olyan boldog volt, és volt valakivel. Nem akarom most senkinek sem tönkretenni az életét. Ám pont, mikor visszakönyököltem volna térdemre megláttam, hogy egy férfi nekimegy egy másiknak, bocsánatot kért, ám mikor tovább ment kezében a hapi pénztárcája volt. Elvigyorodtam. Végre! Felpattantam, szembe sétáltam a sráccal, nekimentem.
-Jaj, bocs!
Mondta, hogy semmi baj, de tovább akart menni, elkaptam a karját.
-Ezt ezt elhagytad!
Nyújtottam felé a saját pénztárcáját és a lopottat, mire ő teljesen földbegyökerezett.
-Arthur Hermész vagyok. Figyelj, van egy ajánlatom. Te...legyek jószívű...jövő nyárig kirabolod egész Párizst a melletted lévő négy emberrel, mert szerzel magad köré négy embert, és én, cserbe nem buktatlak le.
Ajánlottam neki, kezet nyújtottam, tekintetem az övébe fúrtam. Kezet fogott velem, mikor bőrünk összeért tompa villanás. Most már legalább hazudni is tud normálisan. Megfordult és elment, én meg vigyorogva mentem vissza Andy-hez. Na, most már jó, újra remekül érzem magam.
-Na, most, hogy meg van szervezve Párizs kifosztása...miért is nem leszel Karácsonykor?
Érdeklődöm vádlón, hisz engem már rávett. És most, hogy visszanyertem mindent, én is rá tudom venni őt, de annak nagy ára lesz