Liget

- Engem nem sokan kedvelnek...sőt ha lehet inkább úgy mondanám elkerülnek.- vigyorodtam el. Ez persze így nem igaz. Tartaroszt kerülik el, és én ezt kihasználom.
De hogy a múzsák kedvelnek -e? Azt igazánn me tudom, de majd kipróbáljuk... vajon mit szólna Apollón, ha rájönne az egyik próbámra?
Viszont van egy olyan érzésem, hogy a jó kapcsolatomat egy-két múzsával, szépen kihasználják majd. Kérdezősködjek? Ha igen örömmel megteszem, mert nem szívesen ajándékoznék én sem egy pár zoknit, vagy egy nyakkendőt Andy-nak.

Teljesen reménytelen, fogalmam sincs, mit szeretne. Beletúrtam hajamba. Most mit tegyek? Ebből aztán nem sülhet ki túl sok jó.
-Tudom mit szeretne, de...azt nem akarnám
Mondom magam elé meredve. Hát igen, azt biztos szeretné, hogy többet ne találkozzam George-val, valami féltékenység miatt...ami nevetséges, de hát a barátom, és...szükségem van rá!
-Majd...kitalálok valami közép utat.
Jelentem ki elhatározásomat, majd felegyenesedek.
-Nem igazán kedvelnek, sőt...de téged biztos.
Először nem gondoltam semmire, de aztán kialakult bennem az ötlet

Havat rugdosva próbáltam elterelni valamivel a figyelmemet a telefonbeszélgetésről, ami nyilvánvalóan nem tartozott rám.Jobb híján elhalyítottam egy ágat, mire Mors utána rohant, mögötte úszott az egész bunda halom.
- Ez egy nagyon jó kérdés... egyrészt mert szerintem bárminek örülne...bizonyos kereteken belül, ha tőled kapja. Bár könvyet vagy hasonlókat nem nagyon érdemes neki beszerezni... a legtöbbet ő ihlette úgy is. Sőt most is dolgozik egyen...- felsóhajtottam miközben hátradőltem.- Még én sem döntöttem el hogy mit veszek neki... - Valójában nem is gondolkodtam. De úgy tudom el akar költözni. Áh az ajándékozás sosem volt az én művészetem.A szép érzékem sem túl fejlett.- Talán kérdezd meg valamelyik Múzsát.

Vajon régóta neveli Mors-t? Nem mintha a módszerei bántanának...csak...de mindegy is. Megszólalt a telefonom, na szuper! Catherina hívott, neki felveszem, de csak mert jó fej.
-Tessék!
Mire egy végtelenül ideges, kétségbeesett hang kezdett darálni és olyanokat mondott, hogy ketté állt a fülem.
-Várj már! Milyen Karácsony? Cat, nem hiszem, hogy megyek.
-Mi?! Nem jössz karácsonyozni? Mi a fene ütött beléd?!?!
-Csak...egyedül szeretnék lenni és gondolkodni.
-Te nem vagy komplett!
Rám vágta a telefont, de kit érdekel? Amúgy sem akarom teletömni magam minden egészségtelen szarral.
-Jut eszembe a karácsonyról! Nem tudod, minek örülne Andy?

Hasznos képesség...tudnám mire használni. Bár azt hiszem az én céljaim nem lennének túl tisztességesek. Bár helyzete válogatja. Viszont nem tudom mit szólna Lami, ha a így bejutnék a hálószobályába...esetleg Aph? Nem érdemes kockáztatni velük. Különben sem találnék sok érdekes dolgot. Hacsak nem vezetnek naplót.
- Az alvilágban ütöm el az időt a tesómmal... ha megtalálnám. De addig is próbálok jómodort nevelni Mors-ba, és gyakran járok ide is szórakozni...- hogy mit is takar ez a "szórakozni" inkább nem részletezném, mert tág a fogalom.

Bólintottam válaszán, kérdésén viszont széles mosoly terült el arcomon. Elkezdtem elhalványodni, részecskéim szétválni, jobb kezem, mely nem volt a kezében mellkasához tettem, majd elvigyorodtam és átnyúltam rajta, kezem felfelé húztam, áthaladt a fején, mire elnevettem magam , kihúztam belőle és visszaszilárdítottam.
-De tudom olyan keménnyé tenni magam, hogy mg belém csípni sem tudsz!
Grimaszoltam, majd elmosolyodtam.
-És mit szoktál csinálni abban a tömérdek szabadidődben?
Kérdeztem érdeklődve.

- Már mondtam, hogy feleslegesen nem ölök. Arra céloztam, hogy szívesen veszem le a gyönyörű nőket a lábukról.- mosolyodtam el. Őszintén kicsit sértő, hogyilyesmit feltételeznek rólam. Csak azért hagyom életben, mert az átlagnál jobban néz ki? Ez fájt...
- Igen...hasonló, de nekem nem kell érintés, és ha lehet így mondani az enyém valamivel nagyszabásúbb. És nehezebben különítem el a fájdalmat, a haláltól.- mondtam halkan. Ez igaz, ha csak fájdalmat kell okozni, akkor persze a betegség sem marad el... de ugyanakkor képes lehetek egy várost vagy kisebb országokat is kiirtani. Különösebb erőfeszítés nélkül, mert elég csak egy valakit megfertőzni, és ő máris viszi tovább a bajt.
- Talán... nem ismerem, így meglehet.- vontam vállat. Az egész persze tőle is függ, hogy mennyire jönne ki ő velem.
- És neked mi a képességed hableány?

Felvontam szemöldökömet.
-Ezt vegyem sértésnek?
Kérdeztem, mert ha szép lennék, akkor már meghaltam volna, főleg, mert már jó ideje élek, és a lényeg, hogy még ÉLEK. Válasza kicsit elszomorított. Szegény kisgyerekek.
- Tudod...él az erdőben egy sellő, a neve...Jon..Jonathan, azt hiszem. Képes egy érintéssel megölni bárkit,egy gondolattal olyan kínt okozni, amitől egy férfi is üvöltve terül el előtte a földön, érintése mély sebet ejt akárkin. Nagyon...hasonló a képességetek.
Arra gondoltam, mindketten tudnak halált okozni. Olyan fura, bár Jonathan nem kedvel engem.
-Érdekelne, kijönnétek-e egymással.
Magyaráztam mosolyogva gondolataimat.

- Nem is vártam.- vontam vállat. Egy szerelmes sellő hazudjon a szerelmének aki az istenek között is az egyik legnagyobb? Ki kívánhatna ilyesmit?
- Ha egy bájos nőről van szó mindenemmel azon vagyok.- vigyorodok el. De neki nincs mitől félnie... bár ha nem lennének együtt...akkor talán.
- A véletlentől. Mondjuk ha Párizsban járvány pusztítana, a gyerekek az idősek halnának meg nagyobb esélyel. Vagyis a gyengék, de vannak bizonyos kizáró tényezők is...- Nagyjából így működik. Az alkalmatlanoknak pusztulniuk kell. Kegyetlen törvény, de így van. Csak nagyon ritkán vannak kivételek, de nagy többségben ragaszkodom hozzá.

-Igen, meg fogja tudni, és ha megkérdezi, magamtól megmondom. Nem hazudozom.
Mondom mosolyogva, majd válaszán elnevetem magam.
-És ilyenkor így...hát...ledönti az egyéneket a lábukról?
Kérdezem nevetve, ez érdekes, tényleg.
-És mitől függ, hogy ki hal meg egy járványban?
Érdeklődöm, miközben a karomat nézem a kezében.

- Úgy is megtudja. -vigyorodtam el gonoszul. Nem fogom elmondani neki, nem kell ilyesmit feltételeznie, de vannak dolgok amiket nem lehet titokban tartani. El tudom képzelni, hogy miről szólt volna a következő pletyka, ha hagyom így elmenni. Trevion összeverte Andreas szerelmét. Ez persze nem igaz, de a nagy fantázia csodákra képes...
- Nem ölök ok nélkül...- válaszolok mosolyogva. A szórakozás is egy jó ok nem?- De Mors-nak néha le kell vezetnie a felesleges energiáit, és a holt lelkek valamiért nem szeretik őt.- vontam vállat. Ő pedig tartaroszt nem kedveli túlzottan. Meg tudom érteni, így sokat hozom fel ide, aminek az eredménye hogy eltöri egy bájos hölgy karját.

Válaszán csodálkoztam. Unatkozik? ezt nem gondoltam volna, tényleg nem. Kérdésén vállat vontam.
-Mindig szerettem műkorizni, nem egyszer lettem világbajnok, de mindig más és más névvel, hajszínnel, szemszínnel...elmúlt ötven és, meghalt az utolsó ember is a régi bírók közül, így most, hogy senki sem ismer, megint újra kezdem a pályafutást. Reggel 10 óta gyakorlok, most is csak az állított meg, hogy összevéreztem a pályát.
Grimaszoltam nevetve. Hát ja, elég ciki volt, de megbocsátotta a jégsimító srác.
-Andreas meg azt mondta, hogy eljön majd a körzetire, addig nem akarom untatni, biztos sok dolga van, nem tartom fel. Amúgy is, képzeld, most mit kaptam volna, ha ezt látja.
Nyugodtan sóhajtottam fel. Igen, így jobb.
-Na és a Halál mit keres egy ligetben ilyen időben? Vár valami zsákmányt?
Kérdezem mosolyogva, de ha azt mondja, rám várt én szívbajt kapok, az száz..

- Dehogynem... sokkal egyszerűbb kiválasztani, hogy kik haljanak meg egy autóbalesetben vagy egy járványban, mint hinnéd. Nem túl idő igényes.- válaszoltam elgondolkodva. Régebben nem voltak túl sokan, és ez a meglátogat a Halál közli veled hogy véged ceremónia már túlságosan időigényes. Jobb szeretem az ilyemit a pillangókra bízni.
- És egy sellő mit keres egyedül az éjszaka közepén egy liegtben? -kérdeztem kíváncsian. A hangsúly az egyedül szón volt. Nem ismerem a lányt, de van egy olyan érzésem, hogy Andy nem örülne, ha tudná, hogy magányosan a sötét éjszakában kirándulgat a városban.

Válaszán halkan felnevettem. Hát ja. Nagy dolog, hisz most azonnal végezni tudna velem, de nem teszi. Ez kedves tőle, nagyon kedves. Karom felé nyújtottam, ő megtapogattam és az arcán láttam, hogy eltört. Király, rég volt már törésem, nagyon rég. El is felejtettem, milyen pocsék érzés is. Erősen fogta a kezem, mire felszisszentem, de nem is próbáltam elrántani, már csak az kéne, hogy tönkretegyem a munkáját.
-És...milyen az élete egy Halálnak? Biztos nem unatkozol.
Hoztam példát, csak hogy beszélgessünk. Szeretek ismerkedni és Trevion szimpatikus. egyáltalán nem kutakodni akartam a magánéletében, vagy ilyesmi.

- Nekem mondod?- csóváltam meg a fejem vigyorogva. Az erre adott válaszomra olyan elsöprő reakcióók érkeztek eddig. Nagyon vicces szokott lenni, de jó a változatosság. Végre nem rohannak el sírva mellőlem.
Na lássuk csak. Finoman megtapogattam a karját. Ez tényleg eltört. Szépen vagyunk... A csontot összforrasztani sokkal nehezebb mint egy zúzódást eltüntetni. És az ilyesmivel nem is szabad sokáig várni. Az egyik hegedűművésznek csak azért fuccsolt be a pályája, mert későn látták el a törött ujjait. Rosszul forrt össze. Egy kicsit megszorítottam a karját, hogy ne tudjon elmozdulni és lassan nekiláttam meggyógyítani. Hogy miért is nincs nekem ebben nagyobb tapasztalatom? Ha valamit elrontok, akkor nekem tuti végem.

Kijelentésén kicsit leakadtam, de hamar túllendültem rajta. Nem szoktam ilyen dolgok alapján megítélni senkit. Mint Army, aki közölte velem, hogy kocsmákba jár, én meg mondtam neki, hogy azt csinál, amit akar, míg boldog. Én egy gyilkossal is jól meglennék, ha kedves lenne és nem kívánna azonnal megölni. Kicsit beteg vagyok, de nem baj.
-Aha....hát az is nagy dolog...nagyon nagy...
Egészítettem ki halvány mosollyal. Mint mondtam, nem ítélkezem. Eddig jó fejnek tűnik. A karomra tett kérdés csak később esett le.
-Hát...asszem most már megadta magát és eltört, azért van hányingerem, de...majd begyógyul, csak vicces lesz vele úszni...meg korizni...
Ja, itt gondok lesznek. Tényleg lüktetett a karom és úgy éreztem, visszaadom a szendvicset egy kukába, de legyűröm, meg minden. Ezt viszont tényleg Mors csinálta, nem fogok hazudni Andreasnak. Ha kérdezi. De nem biztos.

- De Mors, az én hibám...- ráztam meg a fejem. Nem nagyon szeretem, ha engem mentegetnek. Ha már bajba kerülök, jobb ha magam magyarázkodom ki a csávából. Amúgy is a kutyára ráfér egy kis nevelés...de akkor én sem úszom meg. Mert ugye az én felelőségem.
Sután megveregettem a vállát. Igazán nem tesz semmit. - A karod jól van?- biccentettem felé. Ahogy elnézem nem csak az arca sínylette meg a kétszeres földbe csapódást.
- A halál vagyok.- válaszolok csendesen az arcát figyelve. Ez egy kicsit horrorisztikusan hangzott. Mint valami thrillerben. És most jönne az a rész, hogy előkapom a zsebemből a láncfűrészt és ördögi kacajt hallatva ledöföm.

Nem nagyzolásból mondtam, esküszöm, nem! Csak úgy kicsúszott. Megjegyzésén felhúztam a szemöldököm. Szerintem túléli, mármint...én okoztam a sérülésemet, neki semmi köze hozzá, legfeljebb ahhoz, hogy ha esetleg most már tényleg eltört a karom, mert az gáz. Mit csinálok a vízben a gipsszel? De ne aggódjon már.
-Megmondom neki, hogy én voltam.
Ígértem meg neki, mert nem akartam, hogy bajba kerüljön az ügyetlenségem miatt. De nézzük a jó oldalát! Nem vérzik...már. Mák, hogy George már kicsit rendbe tett, úgy engedett el. Amúgy meg mióta tartozom Andy-nek számadással a dolgaim felől? Hülye kérdés, hát persze, hogy köze van hozzá, ha ripityára töröm magam.
Trevion megérintette sebes arcom, mire grimaszoltam egyet. Áhh, ez rohadtul fáj! Ám hamarosan egyre kevésbé fájt, végül addig csökkent, míg el is múlt. De jó! Megöleltem hálából. Ez nálam átlagos, szeretek megölelni másokat. Most már fájdalom mentes mosoly terült el arcomon.
-Köszönöm!
Mosolyogtam rá.
-Bocsájtsd meg a kérdést, de...te minek vagy az istene?
Érdeklődtem, de nem azért, mert akartam tőle valamit. Meg vagyok elégedve az életemmel, köszönöm.

- Öhm..értem.- kicsit meglepett. Andreas...ha igazak a pletykák- mert igazak és ezt Andy is megerősítette- akkor ő az a Sophia.
- Andy engem ki fog nyírni...- jegyzem meg halkan. Ha megtudja, hogy Mors rátámadt a barátnőjére ráadásul még egy hatalmas lila folt teríti be az arcát, akkor nekem végem. Ezt még én sem tudom kimagyarázni. De ne reagáljuk túl a helyzetet. Nem szabad pánikba esni. A zúzódást be lehet gyógyítani nem? Ha nagyon akarom talán nekem is menni fog...ha nem legfeljebb lesz még egy feje a kisasszonynak. Finoman megérintettem a zúzódást, aminek nyomán lassan gyógyulni kezdett, visszanyerve eredeti színét. Elképzelhető, hogy fájdalmat is érzett, mert ha egy egyszerű mosolytól is szenved, erős a gyanúm, hogy az sem lehet kellemes ha pár percig nyomkodom a fájó arcát.

Ne bámuljon ennyire! Még a végén megint elkezdek önaktiváló képességezni és a kori meg tönkremegy. Leültünk egy padra, odaadta a kabátját, aminek örültem, mert eléggé kockára fagytam.
-Sophia Seline
Mutatkoztam be mosolyogva, amitől arcom egyik fele sajogni kezdett. Fenébe, ennek tuti nem lesz jó vége.
-Ne izgulj, öhm...ez én voltam. Újra műkorizom és az egyik ugrással...hát...nekiugrottam a korlátnak, lefejeltem, és ráestem a kezemre. A gondjaim nagyját én okozom. Andreas biztos nem fog örülni túlzottan.
Grimaszolok mosolyogva, majd rugdosni kezdem a havat. Hát nincsen jó szerencsém, ezt megszoktam, de hogy ennyire balfék legyek, már rekord.

Nincs jól nagyon nincs... francba hogy ő is képes ilyen jól időzíteni ezeket a hirtelen érzelem kitöréseit. Csak érjem meg a napot, amikor lenyugszik legalább egy napra. Talán hiányozna az állandó ugrándozása, de a pillangóim is tovább maradnának életben.
- Helló.- nyögtem ki nagy nehezen. Szegényke arca tiszta zúzódás és aligha nem a nagy részét Mors okozta. És ha ez még nem lenne elég a lány teljesen összefagyni készül. Mit tegyek most? Óvatosan megfogtam a karját és felsegítettem. Szépen leültünk egy padra én meg csak bámultam az arcát. Hogy képes valaki így esni?
- Igen.- válaszoltam kicsit bosszúsan. Amint leértünk Tartaroszba egy hét mosoly szünetre számíthat... Levettem a kabátomat és odaadtam neki. Ez még meleg volt és nem is ázott át teljesen.
- Trevion Hall...-mutatkoztam be gyorsan.- És sajnálom, hogy a kutyám nem tud uralkodni magán.- az utolsó pár szót megnyomtam és Mors-ra néztem. Tudja, hogy ha most dühos vagyok is rá, de másnap reggel megint az ágyamban fog aludni. Nem tudok túl sokáig haragudni rá...

Egészen lefagytak az ujjaim végei, most adtam hálát, hogy a bal teljesen be van kötözve, így az kényelmes melegben volt, a jobbat viszont még csak zsebre se tudtam vágni a kori miatt. Ilyen az én szerencsém. éppen azon gondolkodtam, hogy micsoda mák, nem érek hozzá a hóhoz, a végén még itt, mindenek közepén átváltozom, az ám az égés, mikor nekem ugrott valami nagy és szőrös, ledöntött a lábamról, elvágódtam a hóba.
Mi a fen ez? Jesszusom!! Ugye van gazdája, vagy ilyesmi?! Szerencsémre volt, méghozzá egy isten. Hát...nem tett jót az arcomnak ez az esés, nem vette jó néven. Mikor az óriási állat leszállt rólam jobb kezemmel igyekeztem úgy felállni, hogy a balt ne kelljen használni. A korit felvettem, igyekeztem ott megfogni, ahol nem volt hó. Láttam, hogy mikor tekintete az arcomra téved elsápad, én meg elvörösödtem, egyik oldalon már úgy is vörös voltam, meg fekete, így a másikon folytattam.
-Helló!
Törtem meg a csendet, csak hogy mondjak valamit.
-Ő a tiéd, ugye?
Kérdeztem, miközben megigazítottam a kötést a másik kezemen, mely lecsúszott az eséstől.

Kezemben egy hosszú fekete pórázt lóbálok. Mors nem nagyon szereti ha megkötik, jobban örül, ha szabadon engedem és körbe rohanhatja az egész ligetet. De jobb fenn tartani a látszatot. Ráadásul így sokkal könnyebb hatni rá, ha esetleg valami őrültség jutna az eszébe. Mondjuk széttépni ártatlan járókelőket.
Pillantásom egy hölgyön akadt meg, és úgylátszik nem csak nekem, mert Mors akcióba lendült. Elrohant mellettem és egyenesen a lánynak ugrott, aki háttal volt nekünk. Anyám ez igen...kicsit dolgozni kéne az önkontrollján. Egyszerűen nem képes felfogni, hogy a halandók közül nem mindenki akar vele játszani.
- Mors!- kiáltottam a kutyára aki időközben vadul szagolgatta miközben halkan morgott hozzá. A hangomra azonban lemászot szegény lányról és hátrébb lépett, én közben odarohantam a nőhöz és megpróbáltam megállapítani, hogy nem esett-e valami baja. Nem lehet kellemes ha egy 70 kilós szőrös dög rádtámad hátulról. Az arcát látva teljesen elsápadtam. Egy hatalmas szivárványszínű folt terítette be a fél orcáját...Ezt hogy sikerült összehoznia? Dühösen rápillantottam a kutyára aki bűnbánóan felvakkantott.

Este volt, teljesen üres minden, én meg teljesen kimerült. Ám ehhez a kimerültséghez boldogság társult a kezemben lévő műkori miatt. Végre újra indulok a bajnokságon, újra én leszek az "év felfedezettje". Pedig ha tudnák, hogy már hányszor nyertem meg a világbajnokságot...de elég időt hagyok ki, 50 évet, hogy elfelejtsenek, aztán újra feltűnök és meghódítom a jeget. Szigorúan egyéniben. Ez a gondolat mosolyra csalta fáradt arcomat. Már eléggé hideg volt, a jégen kívül is, így sapkában, ujjatlan kesztyűben, farmerben és fehér, térdig érő kabátban voltam. Annyira jó újra a jégen lenni, zenére siklani, mindig erre vágytam, nem tudok betelni vele, na! Ám arcom jobb felén, az arccsontnál óriási, vörös-fekete-lila-kék folt éktelenkedett, mely a közepén volt fekete és az egész fél arcomat beterítette, de arrafelé már csak vérvörös, kék volt. Ekkorát még sosem taknyoltam, ezt be kell látnom. Jobb, ép kezemben a korit himbáltam, a bal meg csinos kötésben volt. Az egész azért, mert nekimentem egy ugrásban a korlátnak, lefejeltem, majd ráestem a karomra. Annyira ügyes vagyok! Na, sebaj, majd elmúlik, csak Andy nehogy azt higgye, megvert valaki...tetszik a csillagos égbolt..de a hó, mely fedi a ligetet jobban. Mindent vastag hótakaró fedett, olyan szép volt. Nem lehetek kint hóesésben, mikor olvad a hó, de most, mikor ilyen hideg van, és éjjel, nem olvad. Így élvezhetem ahogy ropog a lábam alatt, ahogy elveszek benne fehér kabátommal.

Nagyon érdekes képessége volt, annyira lefoglalt, hogy el is felejtettem a koromra válaszolni.
-Olyan 180 év körül, de nem biztos, nem emlékszem pontosan és nem is akarok.
Tettem hozzá komoran.

Az órámra néztem.
-Bocsáss meg, de el fogok késni egy találkozóról.
Felálltam, leporoltam a ruhám hátulját.
-Remélem, még találkozunk.
Tettem hozzá, mert tényleg szerettem volna.

- Nem szép, egyszerűen csak egy kor, évek, amiket átvészeltem valahogy. - vontam meg könnyedén a vállam és kisimítottam a hajat az arcomból.
- És te? Mióta koptatott a Föld felszínét?
- A képességemről pedig, hát beszélni nem egyszerű,. - Vettem egy mély levegőt és megmutattam. Árnyak jelentek meg körülöttünk, mintha a legsötétebb éjszakába kerültünk volna. Az árnyak kavarogtak, tekeregtek, hagytam, hogy érezze a bőrén az erejüket, majd elküldtem őket. Kíváncsian vártam a reakcióját.

Elmosolyodtam a korán.
-Az szép.
Válaszoltam, de ez a mosoly is halvány volt, letörölhető. Örültem, hogy megismerkedtem valakivel, de ez az öröm olyan volt, hogy mindegy, ez épp pont jól sikeredett.
-Nem akartalak megsérteni.
Tettem hozzá, bár nekem az is mindegy, hogy megsértődik-e. Haját fújta a szél. Szép, fekete volt, tényleg gyönyörű. Vagyis mindenképp szebb, mint a virágok.
-Mi a képességed?
Érdeklődtem halkan.

Úgy tűnik, a vámpírok közös jellemvonása az érdektelenség. Ő is legalább annyira tűnt kíváncsinak, mint az a darab kő, ami nyomta a lábamat, vagyis semennyire. Belenéztem a szemeibe, de semmit nem tudtam onnan kiolvasni, tényleg semmit az ég világon. Láttam, hogy mintha átnézne rajtam és a világon, mint aki túl van már mindenen. Amikor a koromról érdeklődött, talán meg kellett volna sértődnöm, legalábbis a nők hivatalosan azt szoktak. Én azonban vámpír voltam és túl öreg a nem vagy a barátom nyelvnyújtogatáshoz.
- Az Úr 1210 évében születtem egy várkastélyban. - mondtam nyugodtan és vártam, hogy átszámolja magában és helyre rakja.

Hullának éreztem maga, olyannak, akinek semmi keresnivalója nincs ebben a világban, el akartam menni, hogy végre tényleg találkozzak a halállal,szembenézni vele, és végül anyám ölelésében elveszni. Csak erre vágyom, semmi másra. Úgy érzem, nekem, ebben az életben már nincs helyem. Nagyon szeretnék találni, de jelenleg ismeretlen.
-Nekem is mindegy, hol vagyok. Mindenhol ugyanúgy érzem magam. Sehogy.
Mondtam, közben a szemébe néztem, hogy lássa, komolyan, nem hazudok. A liget amúgy teljesen kihalt volt, amit pozitívumként írtam fel, mert nem szeretem a tömeget.
-Hány éves vagy?
Érdeklődtem.

Továbbra is furcsállva néztem a férfit, akiben volt valami megnevezhetetlen furcsaság. A hangja olyan volt, akár a holtak suttogása a sírból. Nem mondhatják, hogy ezt csak költői képként használtam, hiszen hallottam már ilyet. Az apám és anyám inkább voltak holtak, mint élők és a suttogásuk még manapság is hallom néha. A férfi azonban nem tűnt annyira öregnek, hogy ilyen fásultságot okozzon nála a kor, itt valami másnak kellett lennie, legalábbis úgy gondoltam.
- Sacha vagyok, Sacha Sangnuit. - mutatkoztam be én is, kellemes nyugodt hangon, mert nem akartam túlságosan kíváncsinak tűnni.
- Mellesleg nem tudom, ide tévedtem és itt ragadtam. Nekem mindegy, hogy itt vagyok, vagy a házamban, minden egyre megy. - vontam meg a vállam.
- És te?

Ha tudtam volna ideges lenni, akkor nyilván az lettem volna magamra, hogy nem érzek semmit, de sajnos, még ideges sem tudtam lenni, az az érzés is elveszett 20 éves koromra. Mikor megengedte, helyet foglaltam a fűben. Bár tele voltam a virágok illatával, körülvettek, nem éreztem azt, hogy jaj de finom illatuk van, vagy, hogy de szépek. Csak annyit, hogy mennyi virág. de ezt sem csodálattal, hanem csak úgy, meglátásként.
-William Peter. Örvendek.
Ezt az üdvözlést nem mostanság szedtem fel. Tudtam, mit lát. Nyugalmat, de ez nem nyugalom volt, hanem érzés semlegesség, teljes eltompulás, semmi. Akár egy két lábon járó hulla. Bár apám majdnem azzá tett, így csak lelkileg váltam egy zombivá.
-Mit keresel egy ligetben?
Érdeklődtem, mert kicsit, rettenetesen minimálisan, érdekelt. Ez nálam már érzelemkitörésnek számít. Hangom fakó volt, semleges. Már megszoktam, sőt, untam, de változtatni nem tudtam rajta sajnos. Még nem, nem kaptam hozzá megfelelő érzelmi löketet.

Volt valami furcsa másik vámpírban, ugyanis hamarosan beugrott, hogy miért olyan ismerős az illat, mert egy fajtársamtól származott. Nem tudom, hogy a szemében láttam valami elrejtett, eltitkolt érzést, esetleg valami más tűnt benne annyira különösnek, de mindenesetre nem tudtam rájönni, mi lehet az. Hosszú ideig csak ültem, olyan mozdulatlanul, hogy akár kőszobornak tűnhettem volna, hogyha a szél nem játszik folyamatosan a hosszú fekete hajammal. Láttam hogy vár, nyugodtan, valami furcsa nyugalommal, amit mégsem neveztem volna annak. Egyáltalán nem tudtam kiigazodni a másik vámpíron és szerintem ez nem mindössze azért volt, mert ritkán találkoztam a fajtársaimmal.
- Persze, foglalj helyet. - mondtam a megszokott előzékenységgel. Ez a hang jobban illett volna ahhoz, hogy egy kastély báltermébe invitáljam, mint a fűre a virágok közé, mégis ez jött elő, ezt szoktam meg. Elég rég óta tengettem a napjaim a földön ahhoz, hogy bizonyos dolgok belém rögződjenek. Mivel nem tudtam megfejteni, inkább vártam csöndben, hogy ő mondjon valamit.

Felsóhajtottam. Hát igen, de jó lenne újra élni, visszakapni az anyámat...az eddigi halvány fájdalom kicsit erősödött, de szokás szerint elnyomtam. Nem erre az érzésre vágyom. Vajon van valami a halál után? Olyan tényleges halál után, mikor már nincs visszaút. De fura, hogy míg mások kerülik én állandóan játszom vele, kísértem őt, hívogatom...érdekes.
Agyamon átvillantak a múlt képei, az alagsor hideg kőpadlója, ahogy a nyirkos kő az arcomhoz simul, hűt, nyugtat, de jó volt, míg nem jött be az apám kényszeretetésre.
Belerázkódtam az emlékbe, libabőrös lettem az undortól. Ahogy így kizökkentem észhez kaptam, beszívtam a szél hozta illatot. Vámpír, nem messze innen. AZ illat irányába fordultam. egy lány, vagy ha jobban tetszik, nő volt. Ő vett észre először. Oda akarok menni? Nem. De mi van, ha ő az, aki életre kelt?! Megéri csak kíváncsiságból odamenni? Meg.
Megadtam magam vágyaimnak, megfordultam, elindultam felé.
-Szia, leülhetek?
Köszöntem, mikor odaértem hozzá. Nem ültem le, vártam az engedélyt.

Ahogy ott ültem a virágok gyűrűjében, nagyon furcsán éreztem magam. Soha nem kedveltem különösebben a színeket, a virágokat pedig a világ egyszerű múló szeszélyeinek tekintettem. Most mégis, nem tudtam szabadulni a virágillattól és a liget csöndes nyugalmától. Újra közel álltam a depresszióhoz, a szakadék szélén egyensúlyoztam, elég volt egy apró szellő is, hogy az árok mélyére lökjön. Vettem néhány mély lélegzetet és próbáltam kitisztítani ködös fejemet. Azért jöttem ide, hogy a mesterem egyik haldokló leszármazottját meglátogassam, de Franciaország nem segített, visszahozta a múltat, amitől tartottam és amit nem akartam többé látni. Elzártam magamban az emlékeket, de azok mindig akaratosan előtörtek. Amint ott ültem, felfigyeltem valami ismerős illatra, amit hirtelen nem tudtam hová tenni. Ahogy felnéztem egy fiatal férfit láttam meg a gondolataiba feledkezve. Nem szólítottam meg, nem akartam megzavarni, csak figyeltem, mialatt gyenge szellő támadt, az arcomba fújva fekete hajam és felé repítve az illatom. Tudtam, hogy hamarosan ő is észrevesz.

Már elegem volt ebből a sok ténfergésből az erdőben, de most mit tegyek, mikor csak itt érzem jól magam? Halál uncsi. Végül feladtam, szépen kisétáltam az erdőből, haza mentem, pontosabban oda, ahol ideiglenesen laktam. Átöltöztem, sáros, földes, füves pólómat kidobtam a szennyesbe, helyette inkább egy fehér inget húztam magamra, melyet csak félig gomboltam be, nem szerettem állig bebugyolálva lenni, az olyan bezárt érzés, fúj! Alulra egy kopott farmer került, sáros, foszló cipőm helyett meg egy fekete tornacipőt húztam.
Meglátogattam ezek előtt a fürdőszobát is, persze, de hajammal már csak az öltözködés után vettem fel a harcot. Szőke kócos fejemet igyekeztem normális pózba rángatni, sikertelenül, pont ugyanúgy égnek állt, össze-vissza, mint eddig, nem törődve a gravitációval, akaratommal. Miután feladtam kiléptem a hotelből és a liget felé caplattam. fejemben, mint általában egy vers kavargott, ennek örültem, hisz versek nélkül már elment volna a józan eszem. Bár nem mintha most lenne.Én legalábbis nem mondanám, hogy van. Egy normál valakinek vannak érzései, ám nekem, bárcsak találnék valakit, aki visszahoz akárcsak egyet is. Legyen az az öröm, vagy bánat, bármelyiket, csak valami új kéne ehelyett az állandó tompa fájdalom helyett. Már nagyon unalmas.

William

Erre kalandoztak a lépteim, valahogy ide jutottam, azzal a teljes véletlenséggel, amivel gyakran kerültem bajba, vagy éppen sodródtam érdekes kalandokba. Így jutottam ide is a külvárosi egyszerű ligetbe, ami alig különbözött a többitől és mégis volt valami megnyerő bája. Leültem a fűbe és elkezdtem virágokat szedni. Soha nem csináltam ilyet és szinte ijedten néztem a virágkoszorúra, amikor elkészült. A hajam kibomlott közben és sötét fátyolként vette körbe az arcom. Nem tudtam ki lát, vagy ki nem, de annyira nyugodt voltam a virágok között, hogy nem akartam mozdulni.

...