Maga a part

Annyira szeretnék egy könyvet, de mit csinálnék vele? Eláshatnám a homokba, de...jön a víz, a rákok, meg mit tudom én milyen kártékony kis szemétláda tönkre tenné. Ezen a gondolaton teljesen megrémültem. Egy könyvet...tönkretenni...ki a fene az a vandál, barbár, faragatlan tuskó, aki ezt megtenné? Gyűlölöm az összes ilyet. Semelyik művet sem lehet tönkre tenni. Ez olyan, hogy a zene paródiákat is gyűlölöm. Az zökkentett ki ebből a gondolat menetből, hogy azt mondta, nekem adja a könyvet. Felém nyújtotta, én meg két kézzel nyúltam utána, ráfontam ujjaimat, hogy még véletlenül se ejtsem ki remegő ujjaim közül. Még egy könyv sem volt az enyém. Néha kijöttem ugyan, hogy napokat töltsek a száraz földön, csak a könyvek miatt. Kikölcsönöztem, majd vissza raktam és azonnal siettem vissza a vízbe. Úgy éreztem, hogy egy csoda van a kezemben. Elmosolyodtam, elöntött az a tudat, hogy ez az enyém! Az enyém! Még soha nem volt semmi az enyém.
-Köszönöm! Ez...életem első saját könyve...és...és még sose kaptam senkitől ekkora ajándékot....és..
Nem, sajnos nem tudom kifejezni ezt a mélységes hálát, és szeretetet amit most érzek. Széles mosollyal néztem ezt a fantasztikus tárgyat, majd kicsit elszomorodtam. Hisz nem is tudnám hova tenni. Ám ezt hamarosan meg is oldotta. Néztem egy ideig a felém nyújtott kulcsot, majd elgondoltam, most el kéne engednem életem első saját könyvét ahhoz, hogy azt elvegyem. Egyik kezemet lefejtettem a csodáról, elvettem a kulcsot.
- Ne csináld ezt, ennyi köszönöm-öt nem is tudok kimondani!
Néztem rá csúnyán, ám ez nagyon nem sikerült, mert annyira boldog voltam, mint életemben soha.
-Meg...meg mutatod
Kérdeztem sóvárogva, mert el se tudtam képzelni, hogy valakinek egy egész könyvtára van.

Mintha valami csoda lenne. Pedig nem az. Ez a könyv megvan. . . Kétszer? Így gondolom, ezt neki adhatnám. De majd idővel. Először is had nézegesse. Meg aztán, kétlem, hogy érdekelné a saját faja leírása. De a könyv tuti tetszik neki. Amúgy meg. Nekem minden házamban van egy kisebb könyvtár. Sóhajtva fogtam ujjaim közé a könyvet, és kivettem belőle a képet. Eltettem a kabátom zsebébe, majd a könyvet Sophia felé nyújtottam.

-Neked adom. Nekem még megvan, és amúgy is. Nem egy könyvtáram van- Mosolyogtam rá. Ámbár, nem hiszem, hogy elfogadja, hisz sellő lévén nem tudja hova tenni. Bár elég okosnak tűnik ahhoz, hogy eltudja tenni. Ha meg nem. Akkor elteszem én neki. Sőt. . .Adok neki egy pót kulcsot, ide az apartmanba. Mindenhol csak könyvek, persze mindent meglehet találni benne.

-Ha gondolod megmutatom az apartmanom. Tele van könyvvel. Ha nem veszel el belőle semmit és minden marad a helyén. Megbízok benned előre annyiban, hogy kapsz egy pót kulcsot- Ajánlottam fel neki, és előkutattam kabátomból egy pót kulcsot, és felé nyújtottam. Nos, leszek annyira bizakodó, hogy adok neki kulcsot. Megaztán, nem olyannak tűnik, aki kárt okoz másik tulajdonában. . . .

De jó, nem sértődött meg, nagyon örülök! Leültem mellé, boldogan fogtam a könyvet kezembe. Áhítattal forgattam óvatos ujjaim között, nehogy meggyűrjem a lapokat, még véletlenül sem akartam kárt okozni benne. Végigsimítottam a címen, majd leraktam ölembe. Kinyitottam, finom lapjait gyengéden forgattam. Nagyon szép könyv.
-Fantasztikus. Gyönyörű könyv, tényleg. De rég volt a kezemben egy könyv.
Halvány, vágyakozó mosollyal néztem a lapokat, majd sóhajtva zártam be. Nem akartam vissza adni neki, hisz imádom az összes ilyet. Még egyszer végig simítottam borítóján, szemem majd' felfalta a könyvet. Szomorú mosollyal adtam neki vissza.
-Köszönöm!
Óvatosan helyeztem kezébe a csodát, minden könyvet tisztelek, ez alól semmi sem kivétel, ahogy a faj szeretetemben sem.
-Sohia. Sophia Seline. Örülök, de nem tegeződhetnénk? Hisz maga sem, és én sem vagyok öreg....kinézetre.
Mondtam mosolyogva, még mindig a könyvet néztem kezében. De hiányoznak. Hova tehetném őket, míg ki nem jövök újra? Nincs száraz földi barátom, nincs kire rábízni őket.

-Semmi baj. Egy barátom írta. Tanulmány az önök fajáról- Válaszoltam egy mosollyal, majd felé nyújtottam a könyvet. Nekem már a címe is tetszik: „Egy tengeralatti faj” Ez rá vall. Csak ő ad, ilyen címeket. És sokan állatokra gondolnak. Amúgy is. . .Teljesen más lett volna a címe. De mák, hogy azt nem fogadták el. Így sokkal jobb.. ..

-Vincent. És ön?- Érdeklődtem, majd a homokra mutattam, hogy üljön csak le. Mivel nem padon vagyunk, így nem tudom letörölni. De gondolom nem bánja, hogy homokra kell ülnie. Nos. . . Mindegy. Sóhajtva kezdtem el fürkészni a tengert.

//1. Bocsi a késésért, 2. Ne haragudj a hossz miatt. Rég játszottam . . //

Jaj, elővett egy könyvet! Ne már! Imádom a könyveket, de a víz alatt nem olvashatok. Vajon mit olvas?! De kínoz a kíváncsiság! Egy ideig még bírtam, majd felálltam, közelebb mentem hozzá.
-Elnézést, mit olvas?
Kérdezem, mert annyira érdekel, majd' megveszek kíváncsiságomban.
-Bocsánat, csak imádom a könyveket és nem tudtam megállni, hogy rá ne kérdezzek.
Szabadkoztam, de nem mentem közelebb. Csak zavarnám.

Csodás magányom, egy sellő? zavarta meg. Nos, de amint látom ő sem vágy a társaságomra, így én miért mennyek? Értelmetlen gondolat. Meg aztán, eléggé nyilvánosan ment el. . . . Mindegy. Elővettem egy könyvet, és olvasni kezdtem. Nos, ez is kikről szól? Hát nem a sellőkről. . Egy tanulmány. Nem csodálom, hogy ő ilyeneket ír. Mindig is szerette az effajta könyveket. Én meg szerettem olvasni a könyveit. Minden könyve százszámra hever a könyvespolcomon. Nem csodálom. . . .

A vízben minden olyan könnyű, szép és élettel teli. Barátnőmmel szórakoztunk, el-el kaptunk egy delfint és elvitettük magunkat vele jó messze. De én már a partra vágytam. Ezt sosem tudta megérteni, de neki nem is kell, csak nekem. Túl sokáig maradtam a víz alatt, így levegőért kapkodva úsztam a felszínre, kapkodtam a levegőt. Nem, messze tőlem már a part volt, és ott egy vámpír ült. Na, akkor ne ide. Elúsztam másfelé, majd kimásztam, felvettem a kedvenc kék pólómat, rá egy halvány kék vastag pulcsit, amit különösen imádtam, alulra meg simán csak egy farmert. Ilyet hordanak mostanában, nem? Biztos, amúgy nekem meg mindegy. Elindultam a vízzel párhuzamosan, majd leültem kellő távolságra a víztől, nehogy képen nyaljon, mert akkor sietni kell, és én gondolkodni szeretnék, mint általában. A szél enyhén fújt, hajamat lebegtette, bevonta az arcomat vele, én meg igyekeztem kiszedni a számból. Mikor sikerült összecsavartam és a nyakam mellé raktam, de persze a szél kibontotta és megint szerte fújta.

Ideje lenne végre felkutatni Amara-t. Nem mintha eddig nem kutattam volna utána. A házuknál is voltam. . . . Mind kettőnél. . .Bejártam egész Párizst. De sehol senki. Nos, ez több dolgot felvet bennem. De csak remélni tudom, hogy nem azok, amik egyből eszembe jutottak. Felvettem egy farmert, arra egy kék inget, amit csak félig gomboltam be. Cipőm egy tornacipő, mely kékes-fekete színben tündökölt. . . .Arra egy fekete bőrkabát, mely nem volt felhúzva. Lesétáltam a partra, és leülve a homokba, néztem a tengert.

Nos. . Eddig tartott a kapcsolatunk vagy mi? Jó, ha neki ez jó. . .Én meg megoldom. Elsétáltam Párizsba, majd ott a lakásomra fel. Ott éldegéltem, olyan 3 teljes napot. A szemétje, nem adta vissza a holdamat, csak a második nap. Ám legyen. Engem nem nagyon zavar, hisz a kezemből is tudok holdfényt csikarni. Ennyi!

Letelt a 4 nap is. Elegem lett, felvettem egy pántnélküli térdig érő ruhát, és elsétáltam a partra. Hold, hold, hold. Fénylik. Csodaszép! És a legjobb, hogy visszatükröződik a tengerben! De király! Jajj ez a film. . . Nagyon jót nevettem rajta. Kész szerencse, hogy megnéztem. A másik meg, hogy megvan DVD-n. Leültem a homokba a lábam épp érintette a tenger.

Amikor eleget untam magam, felálltam és felsétáltam Olümposzra.

Na jó. Most meg mi a fenét akar? Levetkőzött, de kényszerítettem magam, hogy ne érezzek semmit, és tádám, nem is éreztem. Remek vagyok, tényleg. Követtem őt, de csak térdig mentem. Eddig sikerült az előbb is. Ere ő felállt a vízre, otthagyott. Ez meg mi a fene volt? Nem érdekel, igazából. Asszem, felmegyek Posszeidónhoz, ő le tud küldeni a tengerbe, ha nem is úgy, mint régebben akartam...vagy nem is! Megtöltetem vele a szobámat vízzel, akkor majd j lesz, Tea is szerei, tehát nincs gond. Ám Mia még jó két napig nem kap Holdat ezért. És ezt Zeusz se tudja eltüntetni, csak én, én meg nem akarom. Kimentem a vízből, felvettem a cipőm, pulcsim, majd se szó, se beszéd, felmentem sz Olümposzra, feltöltettem a szobám vízzel, és elszórakoztam benne. Cserébe, Posszeidónnak adtam holdfényt, rá világított a takarón át, ám másra nem. Két napig tartottam a helyzetet, majd kiengedtem a Holdat, ám nem mentem ki szobámból.

Na, de kérem. Most komolyan ennyire megharagudott. . . . De ez miatt? Jó, tessék, ahogy csak akarja. Megráztam a fejem, majd levettem a felsőm, szoknyám, csizmám és besétáltam a vízbe. Semmi nem volt. Egyszerűen nem érhetett hozzá. És így bepukkad. Ám legyen. . . . 3 lépés után felé fordultam és intettem, hogy jöjjön. Nem kell félnie, nem harapom meg, sőt még a közelébe sem megyek. Amikor elindult, én beljebb sétáltam. Megálltam, amikor a combomig ért a víz. Tessék, ő most térdig van benne. Felléptem a víz tetejére, elsétáltam mellette, és kimentem a vízből. Ennyi volt. Az is csak addig tartott, amíg el nem indult vissza.

Mikor azt mondta, ne haragudjak, nem értettem, majd rá néztem, megláttam mosolyát és megértettem. Ne! Mármint, hogy tehette ezt velem? Milyen jogon vont meg a víztől? Megtorpantam. Ez nagyon mély szúrás volt, főleg tőle. De miért tette? Ártott neki valamit a tenger imádatom? A keserű érzés bevonta mindenemet, beleette magát a tudatomba. Képes volt ilyet tenni. Én meg azt hittem, Posszeidón volt.
Elnyomtam minden érzést arcomon. Egy valamivel lehet felhúzni...ja...kettővel. Hérával és ha valaki elvon a tengertől. Felhőket idéztem meg, melyek bevonták az egész eget, olyan vastagon, hogy a Hold se volt képes áttörni rajtuk, ahogy a csillagok sem. Teljes sötétség lett. Nincs Hold, amíg tenger sincs. Ez van, nem engedek, még neki sem. Túl lépett a határon. És csak azért nem hagyom itt, mert megint bőgő rohamot kap és azt mondja, elhagytam. Álltam a vak sötétben, nem mozdulok, míg nem kapom vissza a vizet.

Mielőtt válaszolhattam volna, elment tőlem. Tenger. . .Szereti. . .Legalábbis sokat szokott itt lenni. És szerencsémre. Jön fel a hold. Felmásztam az egyik sziklára, széttártam a karom, és engedtem, hogy a holdfénye és a csillagoké beterítsenek mindent! Természetesen, Hérát, mindig sötétség kíséri. Mit képzel ez magáról? Parancsolgasson a gyerekének! Ő nem az anyám! Ebből a szempontból IMÁDLAK APA! Amint elért a holdnak a fénye, Arthur felé fordultam. Nos, neki sem árt egy kis. . .Víz elvonás. Ne haragudj rám kedvesem. Intettem, és a víz, volt olyan kedves, hogy nem engedte, hogy hozzá érjen. Amint feladta a próbálkozást, leugrottam és elindultam. Nemsokára beért, én pedig sunyi vigyort vágtam felé.

-Ne haragudj- Mosolyogtam, és reméltem érteni fogja. Ha nem rákérdez. . . És elmondom neki, hogy mit tettem. . .

-Igaz.
Leheltem hajába, kérésére elengedtem. Már egy másik dal kavargott fejembe, mely rettenetes szomorúsággal öntött el, de tetszett.
-Mit szólnál, ha elküldenénk Hérát...az Olümposzról?
Kérdeztem, közben a tengert figyeltem. Kicsit elengedtem Miát, letettem cipőmet, pulcsimat, majd belegázoltam a vízbe. Élveztem, hogy lábamat simogatja a tenger, bementem térdig, ám tovább nem tudtam. Kezemet a vízhez tettem, ám ujjaim képtelenek voltak belehatolni. El voltam keseredve. Miért nem megy? Ki kérte meg Posszeidónt, hogy ne engedjen be? Vagy csak megint megsértődött? Keserű érzés nyaldosta torkom, fejem, szám. Elvette a kedvenc dolgomat, életem egyik értelmét. Miért?! Szomorúan sétáltam ki a vízből. Kezembe vettem előbb lerakott dolgaimat, majd megint vissza tértem Miához.

-Megígérted, hogy nem hagy magamra. . . Még is otthagytál. . . .- Válaszoltam és nehezen elváltam ajkaitól. Sóhajtottam. Nem akartam elválni tőle. De akkor is. . . Sóhajtottam, majd beletúrtam hajába, és vártam mit mond.

-Mindegy. Kérlek engedj el. Sétáljunk. . . –Kértem meg szépen. Amint elengedett, összefontam ujjaink, és úgy indultunk el. Kellemes volt így sétálni. Közelebb bújtam hozzá, jó szorosan, és reméltem nem haragudott meg, amiért otthagytuk a csókunkat. Pedig, nagyon szívesen folytattam volna.

Válaszán felhúztam szemöldököm.
-Mikor hazudtam neked?
Kérdeztem, miközben mohón csókoltam vissza, adtam meg, amit szeretett volna. Szorítottam magamhoz, úgy, hogy senki se tudja lefejteni rólam.
-Bár annak is az istene vagyok...én nem emlékszem.
Leheltem ajkaiba, mert tényleg nem tudom. Persze, gondolhat rosszat,m de csak a miatt, mert a tolvajok, ravaszság, fondorlat, hazugság istene vagyok. Ettől még, vannak kivételek. Azok erősítik a szabályt.

-Mivel, ha folyton csókollak, akkor elfogsz fogyni!- Válaszoltam mosolyogva. Ez igaz lenne rám is. . .De ismerem magam annyira, hogy eszek annyit, hogy még neki is elég lenne. . . De igaza van. Én sem szeretem ezt csinálni. . .Így. . . Megcsókoltam. Követeltem ajkait, de még hogy! Hozzá bújtam, lassan a kőnek támasztottam hátam, testem még is Arthur-hoz közel hagyva.

-Hazudtál nekem. . . – Suttogtam bele a csókba, majd folytattam azt.

Felhajolt hozzám, ajkai az enyémet simogatták. Már megint szórakozik, de megérdemlem, tényleg. Rettenetesen viselkedtem, ennyi kijár kínzásba.
-Miért élvezed, hogy kínzol?
Súgtam ajkaiba kérdőn. Halkan leheltem édes ajkaiba, közelebb húztam magamhoz, úgy öleltem, és sosem akartam elengedni többet.

//Bocs, hogy ilyen rövidke!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!//

Erre inkább nem mondok semmit. Hiányoztunk egymásnak és ez a lényeg. Jól esett, hogy magához ölel, és végre a karjaiban lehetek. Felhajoltam arcára, és adtam rá egy puszit. Karjaim nyaka köré fontam és hallgattam a dalt.

-Ez így tökéletes. Nekem írtad. . . .Ha átnézte volna, akkor már nem a tied lenne. . . Így jó, ahogy van!- Jelentettem ki kissé dacosan, majd felhajoltam ajkaihoz, de nem csókoltam meg. Úgy, ahogy ő csinálta velem. Most az én ajkaim simogatták az övét.

Hirtelen felém iramodott, én meg lehunytam szemem, nem akartam látni, ahogy nekem esik, kicsit féltem tőle, na. Ám mikor átölelt, megéreztem könnyeit, agyamhoz elértek szavai. Elmosolyodtam.
-Mia, nekem is te, hihetetlenül, de gondoltam, hagyom, hadd legyen neked is levegőd. Amúgy engem itt mindig megtalálsz!
Mutattam mosolyogva körbe, hisz ez a kedvenc helyem. Átöleltem, magamhoz szorítottam, szükségem volt rá. A dalt dúdoltam halkan, amit neki írtam.
-Bocsáss meg, meg kellett volna kérnem Apollónt, hogy nézze át a dalt.

Arthur az. . . Mármint, az ő illata. Valaki közeledik. Rögtön felálltam, és vártam ki jön. . . . De igen Arthur jött. Lépett egyet hátra, én meg csak néztem rá, és éreztem, hogy újra sírni kezdek. Megráztam a fejem. . . Nem haragszok rá. Nem bírom ki tovább. Egyszerűen a karjaiba futottam, hozzá bújtam és sírtam.

-Arthur. . . Annyira. . . Hiányoztál!- Nyögtem ki nehezen, majd még szorosabban bújtam karjaiba. Hiányzott, és tudom, hogy igaz amit írt. Nem fogom elengedni soha. Vártam, mit reagál, de nekem így is jó. Főleg most.

-Ahogy egy kisfiú, ki nem hiszi el, hogy most már menni kell....
Motyogtam tovább, majd tovább sétáltam. Egy másik hang...Mia? Hol? Ez nagyon beteg kezd lenni, de mégis. Valaki dúdolja a dalomat. Apollón ellopta? Ki engedte meg neki, és hogy tud róla? Na most végzek vele.
Irányt változtattam. Egyik kezemben a cipőmmel, másikban a pulóveremmel elmentem a sziklához, ami mögül hallatszott a hang. Még mielőtt bármit mondhattam volna belém fagyott a szó. Ez...ez Mia.
-Mia?
Kérdeztem rá bizonytalanul, támaszkodva néztem rá, mert nem akartam elhinni, hogy őt látom, majd mikor biztos lettem benne egy lépést bizonytalanul hátráltam.
-Még mérges vagy?
Kérdeztem, mert ha igen, akkor még hagyom, bár annyira vágyok rá, hogy...nehéz lenne.

Oké, már képzelődöm. Tuti képzelődöm. Hallom amit írt Arthur. . . Mondjuk. . .Mindegy. Sóhajtottam. Tuti, hülye vagyok, de mi lenne ha folytatnám? Nem tudom. Max hülyének néznek. És aztán? Ránéztem a tengerre, majd sóhajtottam.

-És fognád a két kezem. . . – Az én hangom. . . Nso. . . jó lenne, ha nem csuklana bele a dalba. Bár, mint várok? Letöröltem a könnyeim, és tovább dúdoltam a dalt. Ez még megy. A szöveget is tudom, de egyenlőre elég, ha csak dúdolom.

El sem hiszem. . . Hogy már 3 napja hírét se hallom. Azt írta szeret. . . Akkor most hol van? Messze tőlem. Jó messze. Igaza is van. Menekül, mi mást is tenne? Előlem. Hülye aki nem teszi. . . .Bár, páran maradnak. . .De azok csak egyéjszakás kalandoknak tekintenek. De engem ugyan ne! Én várok. . . És vártam is, hogy hátha Arthur. . .De nem. . . .Nem tette. . . Mondjuk, ezt a csóknak tudhatnám be. . . .Meg annak ugye, hogy még egyikünk sem csinálta . . . .

Azt a dalt dúdolgattam már három napja a parton ülve, amit Miának írtam, nagyon tetszett, de biztos csak azért, mert nem egy nyálas filmből vettem, hanem három hetembe telt, mire megírtam, komolyan vért izzadtam. Nem kellett volna ezt tennem. Jobb lett volna egy olyan dal, amit Apollónnal közösen írunk, az biztos szebb lett volna. Lebukott a Nap, majd felkelt, én ugyanúgy élveztem, hiszen ez a tenger, és fantasztikus, imádom. Vajon elhitte, amit írtam? Vagy nem? Ajkamat rágtam, majd felálltam. Pulóverem a kezemben volt, kék ingem nyitva volt, alatt semmi, ahogy szoktam.
-Ha itt lennél velem...
Motyogtam magam elé, majd tovább sétáltam a víz mentén, lehúztam cipőmet, hogy lábam is érintse a tenger, nagyon tetszett. Pont most ment le a Nap, mintha vér folyna a tengerből. Gyönyörű, szerintem.

Tudtam. . . . Mondtam én, hogy jobb lett volna a jós Istennője ként. Komolyan. De kedves tőlem, még ezt is elviccelem. Igaz magamban. . . De akkor is. Nem voltam hajlandó. . .Illetve, egyszerűen nem hallottam meg amit mondott. Kiment. Becsukta az ajtót. Én befeküdtem az ágyba, fogtam magam és álomba sírtam magam. Természetesen hangtalanul. Hold. . . Csak azt láttam álmomban. Fénylett, engem mégsem ért el. És ez bosszantott. Addig küzdöttem, harcoltam fel magam, amíg el nem értem. Amikor megvolt. Arthur lett. Mosolygott, kitárta karjain, én pedig kapva-kaptam az alkalmon, hozzá bújtam.

Felébredtem lezuhanyoztam, és kimentem, hogy napot is lássak. Egy levelet találtam. Becsuktam az ajtót. Az ágyamra ülve kezdtem el olvasni. A levél végére bőgtem. Eltettem a levelet, és lesétáltam Olümposzról. Egész a partig. Ott leültem a homokba, egy nagyobb sziklának vetettem a hátam, és sírtam. Kezemben szorongattam a levelet. Ezerszer végig olvastam. . .Komolyan, olyan vagyok, mint egy kamasz. Ahh. . Sőt rosszabb. Nem baj. . . .ez van. . . .

-Rendben. Viszlát!-Köszönök el majd egy darabig figyelem Armand távolodó alakját s mikor már eltűnik szemem elől a tengert kezdem el figyelni.
-Ismét egyedül- Mondom halkan majd sóhajtva felállok s haza indulok lassú léptekkel.

//Én is köszi//

- Megértem.- mosolyodtam el, és lassan feltápászkodtam.
-Elnézést, de most mennem kell. Viszlát.- köszöntem el tőle, és zsebre dugott kézzel el ballagtam a város felé, kicsit sajnáltam, hogy itt kell hagynom, mert egész jól elbeszélgettünk, de még van pár elintézni való dolgom, amik nem várhatnak.
/Köszi /

-Az én estemben szerintem nem, én ha egy keveset is iszok már megárt!- Mondtam kissé mosolyogva emlékszem egyszer kicsit tényleg sokat ittam mikor valamit ünnepeltünk azóta se ittam.
-Én is maradok a tragédiáknál, valahogy azok jobban tetszenek- Válaszoltam miközben a férfi arcát figyeltem tényleg nem értem, hogy hogy nincs sok barátja.

- Gyakorlás teszi.- mosolyodtam el. Az évszádok megedzették annyira a szervezetemet, hogy a másnaposságot alig érezzem meg. Nincs is rosszabb egy macskajajnál.
- A tragédiákat...Hamlet, ilyesmi.- válaszoltam lehunyt szemmel. - És te?

-Akkor gondolom te jobban is bírod az alkoholt mint én...- Gondolkoztam el egy picit hangosan, sose voltam valami nagy borszerető pedig egy pohártól még nincs nagy bajom, na de annál többet már nem érdemes innom.
-És melyik színdarabokat szereted?- Kérdezem érdeklődve, kíváncsi lennék most mit adnak a színházba hátha van valami érdekes.

- Igen...- Megleptem. Na remek, még erre is képes vagyok. Ezt jó tudni.
- A színházakat én is szeretem.- mondtam elgondolkodva. Lassan majd oda is el kéne menni. Csak még nem adnak semmi érdekeset. Mondjuk ha az Othello-t adnák... vagy a Mozart-ot.

-Értem- válaszolok kissé lassan. Tényleg nagyon nem vagyok jó vámpír ismerő vagy legalábbis Armandról tényleg nem gondoltam volna, hogy szeret kocsmákba járni. Mondjuk lehet csak azért nem gondoltam volna mert én nem nagyon bírom az italt.- Gondolom bor párti vagy ugye?
-Hát... szeretek színházba meg moziba járni meg a parkba- válaszolok kissé elgondolkozva. Igaz, hogy ár rég voltam színházba is meg moziba is, de attól függetlenül odaszerettem járni most már maradok csak a parknál, de majd ha egyszer lesz társaságom akivel elmenjek színházba akkor ismét előveszem régi jó szokásom.

- Rendben.- mondtam és visszadőltem a homokba. A kérdésén elmosolyodtam. Most már nem nagyon gondol semmi konkrétat rólam.
- Kocsmákba.- válaszoltam nemes egyszerűséggel.- És te? -kérdeztem felé fordulva. Egész biztos, hogy ő nem a kocsmákat, és bordélyházakat látogatja.

Ötlet? Na igen minden van csak az nincs, de most, hogy így jobban belegondolok végül is mindegy, hogy hol vagyok legalább nem vagyok egyedül...
-Nyugodtan visszafeküdhetsz nincs ötletem- Mondtam egy kis mosollyal. Ahhoz képest, hogy Armand sem beszél túl sokat jó társaság.
-Milyen helyekre szeretsz járni?- Kérdezem kíváncsian, tényleg érdekel, hogy hova szeret menni mert már nagyon nem bízom a megérzéseimben ha róla van szó.

- Ha neked van ötleted hogy hová, akkor mehetünk.- mondtam és felültem. Kíváncsi vagyok, hogy mire gondolt. Részemről semmi bajom a jelenlegi helyszínnel, de ha ő menni szeretne tőlem mehetünk is. Végülis mindegy hol beszélgetünk nem?

-Nincs kedved esetleg valahova máshova menni?- Érdeklődök mivel én egy kicsit unom már a homokot de ha ő nem szeretne menni akkor én is maradok. Most nincs kedvem egyedül lenni otthon már túl sok volt az egyedül létből.

- Hát persze.- mondtam halványan mosolyogva. Látom egyre jobban érzi magát, ami nem rossz, tekintve, hogy már ajánlottam volna fel a borozgatás lehőtéségét. Megfelelő mennyiségű Bourgundi csodákra képes. Jó kis hangulat javító, bár igaz, hogy ez a meghatározás rám nem érvényes.

-Csupán véletlen és nyelvbotlás, mert nekem akkor is mindig igazam van- Mosolygok rá, kezd egyre jobb kedvem lenni ami nekem jó na de hogy Armandnak is jó legyen az, hogy nekem jó kedvem van az már nem valószínű. Főleg, hogy imádok gonoszkodni.

-De beismerem vannak kivételes esetek, mivel sosem voltam túl jó vámpír ismerő- Mondom el most már az igazat csak hogy ne gondolja, hogy annyira egoista vagyok.

- Tehát mégsincs mindig igazad.- mosolyodtam el.
Vajon miből jutott erre a következtetésre? Egyértelmű, nem érződik rajtam az alkohol illat, sem a szivar, sem semmi más, ami elárulhatná, hogy mivel töltöm időm nagy részét.

-Pedig belőled azt nézné ki az ember vagyis vámpír, hogy barátkozós vagy- Mondom kissé elgondolkodva. Pedig én tényleg azt hittem, hogy sok mindenkit ismer, úgy tűnik, hogy még egy vámpír is tévedhet.
-Csak kevés ismerősöm van- Mondom egy kis mosollyal.