Ösvény

- Nem bántottál meg.- Legalább tudom, hogy hogyan azonosítják be a munkámat. Nem ártana valami más után néznem. Mondjuk...postás? Régóta csinálom ezt, és már ne mtudnék mást elképzelni helyette. Vagyis igen, csak nehezen.
Megengedtem magamnak egy aggódó oldalpillantást felé. Nincs túl jó bőrben. Sőt... már nem vagyunk nagyon messze a háztól. De valamiért szívesebben vittem volna orvoshoz....de egy isten mellett csak nem lehet baja!
- Nem. Nincs hangom komolyan...- rázom meg a fejem nevetve. Van pár dal amit el tudok énekelni, de inkább maradok a hangszereknél.- Dob. És basszus gitár..- mosolyodtam el.

-Bocs, nem akartalak megbántani.
Mondom halvány mosollyal, majd fejem az üveg műanyag részének döntöm. Ma mostam hajat, tehát nem maszatolhatom össze, annyira... Néztem az estét, lehunytam a szemem. Hát igen, most már tényleg csak pár valaki maradt meg az életemben. Vini, Armand és Apollón. Micsoda mák, hogy létezik Andreas és meg is véd, különben már rég hulla lennék a víz fenekén.
Erre a gondolatra kinyitottam a szemem. Nem kéne ilyeneken gondolkodnom. Nagyon kifárasztott ez az egész nap.
-És mit zenélsz? Énekelsz, gitározol, zongorázol? Én ezeket tudom. De te valami mást?
Kérdeztem, igyekeztem ébren tartani magam.

- A szüleimet én sem ismertem. De hallottam róluk...szerencsémre elég... híresek voltak a vámpírok között is.- vontam vállat. Azért az mégsem ugyanaz. Csak az életüket ismerem. A személyüket nem, viszont ott voltak a nevelő szüleim. Vagyis csak az anyám.
- Az komoly.- monsom szórakozottan az utcákat figyelve. Sohol senki. Itt ott pár járókelő, köztük vannak éhes vámpírok is, de feladják a tervezett sellő vacsorát.
A kérdésén megremegtem. Na de kérem! Ez egy kicsit lealacsonyító. Vámpír gyilkos... a krónikában is ilyesmi állhat. Bérgyilkos.
- Nem csak... mondjuk, hogy a kormánynak dolgozok.- Az, hogy meilyknek nem tudom. Mindig változó. Többynire az amerikainak, de az amerikai vámpírok másra is megkérnek, amik nincsenek benne a szerződésben...- Ez a mostani...khöm. Kivételes eset volt.- vallom be zavartan. Ez nem pont így van, de többségben a vérfarkasokra küldenek rá. És a NAGYON veszélyes vámpírokra.- De szeretek zenélni is.- ez nem munka. Csak hobbi. De imádom.

-Az jó! Én nem ismerem a szüleimet, testvéreimet, ha vannak...
Mondtam elgondolkodva, majd néztem a sötét utcákat, kirázott a hideg. Mit gondoltam én, hogy sétálok? Nem vagyok komplett. Hogy ne ijesztgessem magam tovább cipőmet kezdtem el nézni.
-Többszörös műkori világbajnok vagyok.
Mosolyodok el halványan. Olyan jó ezt kimondani. Többszörös...világbajnok..Mosolyom szélesebb lett, olyan meleg érzés, hogy valamiben jó vagyok.
-És te? Vámpírokat ölsz?
Kérdezem, felnézek rá, de ügyelek, véletlenül se az útra nézzek.

- Nem.- Mark mi is nekem? Háromszáz év után mondhatjuk, hogy a testvérem nem?Persze nem a szó legszorosabb értelmében, de lényegében ez van.
- Egy barátommal és az unokaöccsével élek. Maryland-ben.- válaszoltam, miközben kigördültünk az egyik alig kivilágított utcában. Szép környéken kellett volna átmennie vérző nyakkal...
Azt feleslegesnek tartanám megkérdezni, hogy ő kivel él. Most mondta, hogy a barátjával, aki Apollón.
- Mivel foglalkozol?- próbáltam azért valami beszélgetés félét megkezdeni, de ez sosem volt az erősségem.

A következő pillanatban Jack felkap a karjaiba, én meg átkarolom a nyakát, csak a magam megnyugtatására. Nem is tudom, mit is képzelek, hisz ez egy vámpír! És én most beszállok vele az autóba, miközben vérzik a nyakam. Kis tér, sok vér...nem illik össze sehogy sem!
De azért gyalog semerre se tudok elmenni. Hagytam, hogy berakjon a szuper kocsijába, mely nagyon kényelmes volt, igyekeztem nem szétkenni rajta a vért. Be ült mellém én meg nagy vonalakban elmagyaráztam neki merre, hány méter.
- És egyedül élsz?
Kérdezem, csak hogy megtörjem ezt a mély, vastag csendet, mely rettentően zavar néha, vagyis.. engem mindig

- Összesen három napja vagyok itt. Régebben jártam Párizsban, de azóta minden megváltozott.- mosolyodok el. A minden egy kicsit túlzás, de végülis 1850 óta mi maradt a régi? Nem sok, vagyis a látványosságokon és a fontosabb helyeken kívül semmi.
De álljunk csak meg egy percig...a pasija egy isten? Apollón? Hát jó...ezt még fel kell dolgoznom.
Az ölembe kaptam a kabáttal együtt, és eilndultam az autó felé. Nem nehéz eltéveszteni, három van az egész utcában. Csak az egyik Mustang gt 500-as. Eléggé feltűnő, de mit tegyek? Ez az autó az egyik gyengém. Az otthonit egyenesen emberként szeretem.
Óvatosan beteszem az anyósülésre, és amint beültem bekapcsoltam a fűtést. A motort beindítom, és várakozón pillantok Sophia-ra. Ha tudja akkor mondja az irányt, mert minnél előbb látják el, annál jobb neki is.

-Hát én a belvárosban élek...Andreas Mespelaeren lakásában, ha ismered, vagy, ha úgy esetleg jobb, akkor Apollón lakásában.
Vontam vállat, még nem nagyon akartam senkinek sem elmagyarázni, hol is van az, de egyszer csak rákényszerülök, mint most. Biztos rettenetesen dühös lesz, és nem csak emiatt...
Felálltam, de azonnal visszahuppantam a padra. Jaj, de kóválygok! Megdörzsöltem szemem, hátha jobb lesz, de nem annyival.
-Ha nem tudod, mutatom, de mivel csak most költöztem hozzá így nem sok helyről tudom elmondani, hol lakunk.
Mondtam sajnálkozóan. Teljesen szerencsétlenség kupac vagyok.

A háta mögé nyúltam, hátha megint megszédül és beveri a fejét. Attól függetlenül, hogy valaki evett belőle nem is kicsit, és enyhe túlzással, de majdnem felgyújtottam, tényleg egész jól lehet.
- Akkor haza viszlek. Csak mond, hogy merre.- egyenesedtem fel és elővettem a kocsikulcsot. Ha jól emlékszem nem messze innen parkoltam le. Bár nem terveztem, hogy haza viszem, mégsem lenne hülyeség. És a vérfoltokat hogyan magyarázom majd a tulajnak? Mert itt csak egy bérelt autó van. Egy orr vagy fül vérezhet annyira nem? A válaszát vártam, ha beleegyezik akkor a kabáttal együtt újra a karjaimba veszem és elviszem az autóhoz.

Válaszán enyhén megijedtem. Hogy a hajam? Megégett? De most ez a legkisebb gondom igazándiból.
-Hát...kicsit kóvályog még a fejem, de amúgy jól...azt hiszem..
Motyogtam a fákat nézegetve fejem felett. Azért én most egy egész jó vámpír vonzó vagyok itt vérző nyakkal. Mikor felajánlotta, hogy elvisz visszaszilárdítottam magam, felültem, ettől megszédültem, nem is kicsit, így vártam, hogy kitisztuljanak a dolgok.
-Azt hiszem, inkább ha szeretnék menni, ott már nem érhet túl sok baj.
Inkább magamat biztattam, de most komolyan. Egy isten mellett mi bajom lehet?

Nem nagyon akar magához térni, vagy nagyon nehezen megy neki, nem tudom. Viszont most már kezdek aggódni érte. Én. Aggódni valakiért, akit nem is ismerek. Ez a két önmagában is hihetetlen tény eléggé meglepett. Óvatosan kisöpörtem a haját az arcából. Kicsit megpörkölődött.
Amikor végre újra öntudatánál volt, önkéntelenül is de fellélegeztem.
- A vámpír égett meg...és egy kicsit a hajad is.- mondtam az arcát fürkészve. MÉg mindig nincs teljesen jól, de legalább önmagánál van.- Sajnálom...- ezzel a hajára céloztam. Nem állt szándékomban felgyújtani őt, és igazából arrébb kellett volna csalnom a pasast, nehogy megégjen. De most már mindegy. És jobb is, ha a részletekbe nem avatom be. Az egyik karját egész biztos elveszítette. Szerencse, hogy nem lett komolyabb baja Sophia-nak.
- Én igen... és te?- De itt nem maradhat. Még csak az kéne, hogy még többen idejöjjenek. De ha hallották, vagy érezték a robbanást, kétszer is meggondolják, hogy megpróbálkozzanak vacsorázni egy sellőből. - Nem maradhatsz itt. Ha gondolod, elviszlek egy kórházba, vagy ha szeretnéd haza is vihetlek...- ajánlottam fel zavartan. Ilyet én még soha az életben nem csináltam, és azt sem, tudom, hogy most miért teszem.

Az ájulás megszabadított jó pár gondtól, de helyette aggodalmat adott. Mi van Jack-kel? Jól van? Hihetetlen, hogy egy idegen vámpírárt izgulok még akkor is, mikor lehetne egy kis nyugodt időm. Hamarosan viszont olyan büdös lett, hogy fel kellett kelnem. De csak lassan ment, ám mikor magamhoz tértem, már jobban éreztem magam. Sokkal jobban. Ám a fejem még mindig enyhén kóválygott. Nem próbáltam meg felülni. Lehunytam a szemem és próbáltam egy kicsit szilárdítgatni, majd mikor azt vettem észre, hogy ez megy egyszerűen a sebemet szétszedtem, most már ennyire magamhoz tértem, így már nem éreztem fájdalmat, igaz, most nem is igazán tudnék felülni, hisz a nyakam fele hiányzik. Nem valami kellemes érzés.
-Honnan jön ez a szag?
Kérdeztem halkan és tekintetemet Jack arcára helyeztem. Egész helyes, komolyan, jesszusom, nem vagyok magamnál teljesen, hogy ilyeneken gondolkodom.
-Jól...jól vagy?
Teszem fel a kérdést, mely annyira érdekel

Az idegen vámpír eléggé kiboríthatta Sophia-t, mert kezdett halványodni. Legalább nem vérzett a sebe. Viszont mehet a kukába a sálam, és szerintem a kabát is, mert az is teljesen elázott. És ki tudna végig menni balhé nélkül egy vértől csatakos dzsekiben? Senki.
Amikor a lány elájult a férfi neki rontott. Hahó! Még én is itt vagyok, de ez úgylátszik nem hozta zavarba, mert engem félrelökve nekiesett szerencsétlen lánynak.
A jobb karja bánta. Aztán a balt robbantottam fel. Erre aztán méltóztaott rámfigyelni. Na köszönöm. Szerencse, hogy a fájdalom kicsit kitisztította az elborult elméjét, ugyanis egy darabig rámmeredt, aztán elmenekült. Fiatal lehet...ráadásul korcs. Reggelre meghal ő is. Talán már a lány sem él. Fölé hajoltam és megvizsgáltam a nyakát. Nem ivott belőle, viszont a haja egy kicsit megpörkölődött.
Ha erre és az égett hús-haj szagára nem ébredt fel...akkor komolyan nem tudom mit teszek. HOgy lehetek ilyen tehetetlen?

Szóval vámpírokat irtott. Tőlem, akár az összeset elpusztíthatja, kivéve Armandot, meg Vincentet, őket szeretem. A sebem úgy döntött azért mégis nagyon durva, hogy nem vérzik, így neki lendült.
Hamarosan lépteket hallottam, egy vámpír, és nem ismerem. A fenébe, végül is, nekem aztán mindegy, persze nem lenne szép, ha meghalnék, de...ez hülyeség, nem fogok meghalni. Képességem megint önindította magát, elkezdtem elhalványulni, minden igyekezetemmel szilárdítgattam magam, és igyekeztem ijedtségemben nem elájulni, hát teljesen eredménytelen. Mikor már teljesen matt lettem elájultam a kimerültségtől.

Egy rövid ideig úgy tettem, mint aki nem hallja a kérdést. Erre mit válaszoljak? "Hideg vérrel lemészároltam egy tucat vámpírt, akik még csak védekezni sem tudtak." Végül is...miért ne?
- Dolgoztam.- Féligazság. Egyenlőre megteszi ez is.- Megöltem pár vámpírt...- említettem meg csak úgy mellékesen. Ezután az este után, aligha találkozunk többet, így nem számít, hogy mit tud, vagy nem tud.
A sebből szivárgó vagyis inkább ömlő vért ittattam fel, amikor lépteket hallottam a hátam mögül. Nem fordultam meg. Így is tudom, hogy vámpír. Na remek a vér hívta ide. Hátrapillantottam ,de továbra is a sebbel foglalkoztam. Férfi, de nem ismerem... egész biztos, hogy nem a társaiért akar bosszút állni rajtam.

Lehetetlen, hogy ennyi kellemetlenséget tudjon okozni ez a két kis izé! Igyekeztem nem odafigyelni a beszélgetésükre, nem rám tartozik. helyette magamban énekelgettem Az Elfelejtett Gyermekek Karácsonyát, szeretem ezt a dalt, meg tud nyugtatni, ám ennek a felettébb nyugodt hangulatomnak hála újabb vércsík kúszott ki a sebből, de most már jóval vékonyabb, mint az előző.
Csak abból vettem észre, hogy befejezte a beszélgetést, hogy bemutatkozott.
-Sophia Seline.
Mutatkoztam be én is egy halvány mosoly kíséretében. Visszacsuktam a szemem és folytattam a dalt. Értem én, hogy nem akar beszélgetni, de én meg unatkozom. Viszont mikor elkezdte nyomkodni a sebet felszisszentem, kinyitottam a szemem és perifériásan őt néztem. Rányomta a sebemre a sálát, ezzel felitatva a vért. Ez kedves tőle, feláldozza a sálát. Most már nem a dalra figyeltem, inkább rá.
-És...mit kerestél errefelé este?
Kérdeztem, mert azért mégis kibukott belőlem.

A zajra azért megfordultam. Megpróbált felülni és beverte a fejét.
- Talán nem kéne erőltetni...- kezdtem bele a mondatba, de megszólalt a Death on two Legs. Én pedig igyekeztem minnél gyorsabban előkotorni a zsebemből a telefont. Mark... na remek, ugye nem azzal fogja kezdeni, amivel az ilyen beszélgetések kezdődni szoktak?
- Hol a fenében vagy? Végeztél már?- ideges. Nem is értem, nem neki kellett kijönni felrobbantani egy vámpír tanyát.
- Elintéztem, igen.
- Akkor siess.
- Ezt nem tudom megígérni.- mondtam csendesen. Pár pillanatig hallgatom a csendet, amit a bejelentésem okozott nála, majd bontottam a vonalat.Többnyire gyorsan végzek, és amilyen gyorsan csak lehet, indulok is vissza. Nem szeretem kiélvezni a "munkám gyümölcsét".
De a nevem azért nem ártana elmondani nem? - Jack Cooper.- mutatkoztam be miközben megfordultam, hogy megnézzem a sebét. Most már engem idegesít. Kicsit megnyomkodtam a széleket. Égessem ki? De ez csak fertőzéseknél működik. Levettem a sálamat is és rányomtam a sebre. Egyenlőre ennyi.

Most, hogy már ellátok az orromig megkezdtem az SMS írást Apollón drágának, aki már rég idegbajt kapott szerintem, de ne csinálja, most már megvan a karácsonyi ajándéka. Soha többet nem állok szóba George-dzsal.
Nem sokára otthon vagyok, max két óra
Megnyomjuk a küldést és kész is. Tessék, ez szép lesz, most már legalább nem indul el megkeresni, aminek hálás vagyok. Már csak az kéne, hogy elmagyarázzam neki, miért is fekszem egy padon egy vámpírral magam mellett és miért készülök vérveszteségben meghalni. De nem, már jobban vagyok, jobban kell lennem. Megpróbáltam felülni, ami sikerült is, csak a karom megbillent, visszaestem és jól bevágtam a fejem. Jaj, de ügyes vagyok! Hát jó, akkor még maradok itt egy kicsit. Letöröltem a vért a nyakamról, a sebből új még nem akart folyni, ami miatt felettébb hálás voltam magamnak. ez nem valami beszédes vámpír. Talán nem is szeretne megismerkedni, én meg nem fogom erőltetni. Azért a nevemet mégis meg kéne mondani, nem? Hát...inkább nem, mert a végén a túl sok beszéd miatt fog itt hagyni.

A bocsánatkérésre inkább nem mondtam semmit. Kicsit talán meglepődtem, mert tőlem nem szoktak vadidegenek bocsánatot kérni, vagy megköszönni semmit. Vagy csak én értékelem túl esetleg alul az eseményeket?
Most mondjam, hogy magamért teszem? Félreértené. Egész biztos. Vagy azt hinné, hogy megakarom enni, vagy pedig, hogy megdönteném. Egyiket sem akarom...főleg nem az elsőt. Akiből 30 perce ettek, abból köszönöm de nem kérek.
Zavarja a füst. Köszönöm, engem meg megöl. Vagyis nem, de nagyjából ez a helyzet. Megszólal a telefonja én pedig csak némán hallgattam a rövid és velős párbeszédet. De az utolsó szó egy kicsit meglepett. Isten? Megremegtem, de nem fordultam felé. Inkább elnyomtam a csikket.
Hiába nem akarja, hogy megtalálják úgyis megfogják, ha valaki nagyon próbálkozik. A vére illata nagyon erős, és ha nem ettem volna előzőleg tuti, hogy gondolkodás nélkül rávettem volna magam, anélkül, hogy zavarba ejtene, hogy már "megkezdték".

Asszem kicsit finom voltam a barátommal. Még hogy Hülye? Barom? Ó nem, sokkal ocsmányabbat érdemelt. Volna huszonhét év ismeretség után, de tényleg, lehetetlen, hogy csak ennyire futotta, de meg voltam ijedve, egyszerre fájt, voltam dühös, kétségbeesett és hirtelen meg akartam ölni. Na jó, most is meg akarom ölni, de ez egy más téma.
Hirtelen felkapott a férfi, igazából nem tudtam, mit akarok. Megütni, vagy hagyni a fenébe az egészet. Mikor azt kérte, hogy kapaszkodjak átkaroltam a nyakát, és, amennyire tellett tőlem, kapaszkodtam belé. Végül lerakott egy padra, a kabátjára. Na jé, egy újabb jó fej vámpír, aztán a végén ő is méltóztatik megenni ebédre. Leült a pad tövébe, a földre és cigizni kezdett. Fúj, ez de büdös, de ez most a legkisebb gondom. Felém küldött egy tűzgolyót, mely lassan elkezdett felmelegíteni. Jé, de jó!
-Sajnálom, hogy...öhm...hát tetű voltam veled.
Nyögöm ki végre, mert tényleg nem szoktam ilyen lenni senkivel. Egy naiv kis hülye vagyok, de aki ilyeneket csinál az megérdemli, tisztességtelen lennék, ha nem kérnék bocsánatot.
-Köszönöm, hogy segítesz
Teszem hozzá, miközben igyekszem nem tudomást venni a kis színes pöttyökről, melyek vad táncot járnak szemem előtt. Múljon már el, na! Hirtelen valami rezegni kezd, előveszem a zsebemből. George, na néz, mit akar? Elkezdtem össze-vissza nyomogatni mindent, míg végül sikerült felvenni.
-Nézd Sophy én...
-Te egy hülye barom vagy és hagyj békén, világos?! Ha a közelembe jössz, esküszöm, rád uszítom valamelyik Istent!
Fenyegetem meg dühösen, és meg is teszem, bár szerintem Apollón magától is neki esik, amit nagyon meg fogok köszönni. Rávágtam a telefont, na, szépen vagyunk. Mit hitt ez a szemétláda, hogy megbocsájtok?

- Csak egy tipp volt.- válaszoltam szemforgatva, hasonló gúnnyal a hangomban. Azt hiszem, közel áll az ájuláshoz, de olyan rosszul mégsem lehet, ha van kedve poénkodni. Mi is jól elvagyunk. Főleg, hogy sellő a csaj. És elég megbántottnak látszik, vagy dühösnek... csak nem foglya fel személyes sértésnek azt, hogy enni akartak belőle. Akkor viszont egy barátja támadta meg. De bocsánat, ki olyan szenilis, hogy vámpírokkal barátkozik? Ja bocs, én. De az egész más, én is vámpír vagyok, csak akkor még nem tudtam.
Idegesen felsóhajtottam, és az ölembe kaptan a nőt. Ne a friss hóban vérezzen el. Kényelmesebb egy padon mondjuk.
- Kapaszkodj.- kértem tőle csendesen, miközben nagy nehezen lebűvészkedtem magamról a kbátot, miközben a karomban tartottam őt. A dzsekit leterítettem a padra. Ha még fel is fázik...Uram Isten... nekem is csak ez lehet a legégetőbb problémám. Leültem a földre a pad tövébe, és neki támasztottam a hátam. Újra rágyújtottam, közben egy kisseb tűz golyót repítettemfelé, ami lassan felmelegítette őt. Eddig tapsot érdemlek, és ezután mi legyen? Mert ha nem áll el a vérzés, akkor hamar idecsalogat még pár vámpírt, vagy éppen azt, aki megharapta. Nekem meg nincs kedvem egy vadidegenért felgyújtani az erdőt.

Jól vagyok, nincsen semmi, de semmi gond. Hamarosan eláll a vérzés, aztán felkeresem George-t és megölöm, lehetőség szerint. Ha egy idegen vámpír lett volna, hát Istenem, de hogy Ő! Ezt nem ússza meg szárazon, ezt megígérem neki, a francba is, Andreas megmondta, hogy ez lesz, de én hülye bíztam benne. Na jó, de most nem kéne felhúznom magam, mert az nem vezet semmi jóra. Felegyenesedtem, de annyi ki színes micsodát láttam, hogy inkább leültem a földre. Szép, így hogy a pokolba fogok hazajutni. De itt van a telefonom! Előbányásztam zsebemből, de annyira forgott velem minden, hogy nem láttam a gombokat sem. Oké, akkor erről leteszünk.
A következő pillanatban meg halálra rémültem, mikor egy férfi megszólalt mellettem. Felnéztem rá, és nahát, egy újabb vámpír. Fantasztikus, milyen szép napom van ma.
-Mondhatjuk.
Néztem fel rá, de mivel ettől csak még szarabbul lettem újra a havat fixíroztam, meg a jeget, mert az is volt, tehát nulla fok alatt vagyunk, ez volt minden álmom! Amúgy kicsit későn esett le, hogy a férfi mellékesen vámpír, de annyira nem éreztem magamba erőt, hogy még újra megijedni sem voltam képes.
-Ennyire látszik?
Kérdeztem enyhe gúnnyal. Nem rá voltam mérges, csak most alapból gyűlöltem a vámpírokat, amúgy meg jó fejek, bírom őket. Élő példa Army.

A csikket beledobtam egy közeli kukába, és már indultam volna haza, amikor egy kellemes illatot éreztem, közvetlen közelről. Vér... az igaz, hogy nemrég ettem, de ez még az eddigieknél is finomabb falatnak látszott. Tehát természetes ösztönömnél fogva követtem az illat útját, amíg elértem a fához, ahol a nő készült elvérezni. Ekkor vettem észre, hogy már ettek belőle, és szerencsésen megmenekült. Szerencsésen, mert én nem fogom más félbemaradt vacsoráját befejezni.
- Veled jól elbántak mi?- kérdeztem a nőtől, aki az ájulás határán állt. Bár nem számítok válaszra. Ha komolyan elájul mit fogok tenni? Az lehet, hogy nem izgat mások sorsa, de ok nélkül nem ölhetek meg senkit, még azzal sem, hogy itt hagyom, had boldoguljon, ahogy tud. Hideg van, reggelre megfagyna. És én hiába tudnék együtt élni az élménnyel, kizárt, hogy eltudnám titkolni Mart és Ryan előtt.

-Szállj le rólam George, nem hallod? Engedj már el!!!!!
Üvöltöttem a barátom képébe, vagyis azt hiszem, már csak volt barátom, mert ezek után ne várjon túl sok jót. A jégpálya hideg jegén feküdtem, lábamon műkori, koris ruhám elszakadt több helyen is, George meg felettem térdelt és úgy döntött, érvényesíti vámpír mivoltát.
-Hülye barom, szállj már le rólam!!!!
Minden erőmből lökdösni kezdtem, de azt hiszem a vérem vonzereje erősebb volt, mivel nem sikerült megszabadulnom tőle. Hamarosan már erősen szédültem a vérveszteségtől, ekkor berobbant a terembe Cat, George felesége és leráncigálta rólam, én meg ahogy bírtam feltápászkodtam, átvettem a korim és nekivágtam az ösvénynek, mely haza vitt. Egyre jobban összevéreztem a ruhámat, ami nem érdekelt annyira, úgy is ki kell már dobni. Nekidőltem egy fának, igyekeztem nem elájulni, vagy eldőlni.

Éjjel van és ebből következik, hogy sötét is. Mostanában gyorsan besötétedik, aminek őszintén csak örülni tudok. Fekete kabát famer és bakancs. Így jobban beolvadok. Eredetileg Wahingtonban kéne lennem, mármint lennünk, csak úgy döntöttem, hogy ránk fér egy kis szabadság.Vagyis rájuk, nekem még volt elintézni valóm. De aztán jöhet a semmittevés. Már évek óta gürizünk pihenés nélkül, de a tempó akkor sem olyan feszített, mint hat éve.
Pár órával később egy magányos faházból sétálok ki. Azoknak a vámpíroknak a lakhelye, akik megállás és korlát nélkül ölik az embereket. Már nagyon feltűnő volt amit csináltak, ha jól tudom pár újság is írt a "Relytélyes halálesetekről". Miközben a ház lángokban omlott össze, én rágyújtottam. Nem túl egészséges szokás, de nekem már nem árthat, az öngyújtóval játszadozva ballagtam visszafelé az ösvényen.

- Értem én.- vigyorodtam el gonoszul. Ez valami titkos fegyver lenne náluk? Majd kipróbálom Tomon, bár szerintem első körben hülyének néz, és megméri a lázamat, ha le Cuncizom. De vicces lenne azért.
- Nem...vagyis igen.- ráztam meg a fejem.- Itt élek Párizsban Tommal és a szüleimmel...elvileg.- kezdtem újra a választ. Ez egy kicsit bonyolult, mert ők is itt élnek, de amúgy meg mindenhol máshol is, tehát nem gyakran találkozunk, de nem is zavar igazából. Nekem elég Tom és Jonny, bár nem mondom, azért néha hiányoznak.
- És te?- kérdeztem, miközben éreztem, hogy Jonny újra megtalált és volt valami nála. A kezembe vettem és gondosan kitapintottam hogy ez egy alma. De honnan szerezte? Szórakozottan forgattam az ujjaim közt az almát. Melegen ajánlom neki, hogy nem elcsente valahonnan, mert... valljuk be nem tudnám elég szigorúan megbüntetni.

- A focicsapatban hívtak így. Ha azt mondanám, hívhatsz így, a férfiasságom eléggé megcsorbítaná.
Azt hiszem, ezt nem kell jobban megmagyaráznom. Hiába, a becenevek néha kimondottan őrültségek.
- No lám, hát akkor te már ismered őket. – feleltem szintén mosolyogva. Volt valami megnyugtató a mosolyában, nem volt mű, inkább olyan, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Pedig nem az. Vidámnak, és boldognak tudni kell lenni. Majdhogynem tanulni.
- És amúgy, itt élsz Párizsban? Ketten Johnny-val? – néztem rá érdeklődve. – Gondolom igen, ha már ismerőseid is vannak itt. – mutatok a két öreg hölgyre. Az egyikük épp a táskájából halászott ki egy almát, hogy azt félretéve kivegyen egy kis jutalomfalatot plüsskutyájának. A kis hónaljcirkáló nyelves puszival jutalmazta gazdáját. Gusztusos.

- Cunci? Nekem tetszik. Hívhatlak így? -kérdeztem vigyorogva. Nem tudom, én nem engedném a Mucust magamra, ez biztos. Arra azért kíváncsi lennék, hogy ő kinek engedi a Cunci-t. Tényleg nagyon hatásos név. Név? Cunci Cardin.
- Valahányszor kijövünk ide, ők mindig itt vannak.- válaszolok mosolyogva. Tom is folyton megjegyzéseket tesz rájuk, nem bírja megállni, hogy ne mondjon valamit vagy a ruhájukra, vagy éppen a beszédtémájukra, esetleg a két "talajradarra" ahogy hívni szokta a kutyákat.

Kis pír jelent meg orcáján, ami tökéletesen illett a hajához, a bőréhez...
- Lisa, logikus. A legtöbben nem szeretik, ha a teljes nevükön szólítják őket. - mondtam ismét csak úgy, megtoldva mondanivalóm. - Sandra, ami még kapcsolódik is a nevemhez... de például a Cunci már teljesen fantázianév. Nem mintha olyan fantáziadús lenne.
Nevetnem kellett, mert újra eszembe jutott Alec és a többi srác a gimiből. Nem most volt az biztos.
- Ha van jobb ötleted, hallgatlak. A mellettünk lévő padon két pletykás asszonyság beszélget, de úgy fröcsög a szájuk, hogy előre sajnálom, akit kibeszélnek. - adtam le a helyzet jelentést. Mivel éppen őket figyeltem. Legalább társasági életet élnek.

- Értem.- vagyis nem, de biztos van oka, hogy ilyen megfontoltan válaszol, tehát nincs közöm a dologhoz.
Eléggé meglepett amikor a kezemért nyúlt és megcsókolta. Egy kicsit elvörösödtem, de csak azért mert mások annyiban hagyták volna, vagy inkább rákérdeztek volna.Jól esett na.
- Lisa- válaszoltam mosolyogva.- MIért voltak más ötletek is az Alexander-re?
Kérdeztem kíváncsian. Lexi? De nem hiszem hogy díjazná ha így hívnám. Sőt egész biztos, hogy nem. Én is csak a Lisá-t fogadom el. Vicces, mert a szüleim ragaszkodnak a Lisette-hez, és hosszú távon idegesítő.

- Nem mondtam, hogy nem szoktam, csak... nekem kicsit több időt kell hasznosan eltöltenem, mint másoknak. - fogalmaztam kissé burkoltan.
Nem, hogy nem nézett rám bemutatkozás közben, de... rájöttem, hogy szegény nem sokat lát belőlem, de még a környezetből sem. Így viszont én voltam udvariatlan. Odanyúltam a kezéért, és a jobbomba fogtam az övét. Közelebb húztam magamhoz, és kezetcsókoltam. Mint a régi szép időkben. Nem mintha hiányoznának a régi idők. Elmúltak, miért visszafele tekintsek?
- Lisette, érdekes név. És hogy becéznek a barátaid? Én Alexander vagyok, és a legötletesebb becenév, amit hajlandó is voltam elfogadni, az az Alex volt.
Leültem mellé a padra, és immár nem őt, hanem a környezetünket kezdtem el figyelni.

- Mond, hogy te nem szoktál unatkozni.- vigyorodtam el. Inkább nem mondtam el, hogy nem vagyok ember. Mert abban nem lehettem biztos, hogy ő nem az. Ha meg belekezdenék egy embernek abba, hogy tündér vagyok, akkor rövid úton egy elmegyógyintézetbe kerülök.
Ilyenkor jön a kézfogásos rész nem? Pech, de én nem viszonoztam a gesztust. Mekkor lenne már? Rögtön rájönne ( ha nem jött rá máris) hogy nem látok egy mukkot sem. Így inkább válalom a kockázatot, hogy elkönyvelnek bunkónak. És ennek őszintén nem nagyon örülök. De mit tehetnék? Semmi. Na ugye. - Lisette Davies. - mosolyodtam el zavartan.

A kutyának tényleg nem volt kifogása egylőre szerény személyem ellen, a kezemet szagolta, majd miután mintát vett nem nagyon vetett ügyet rám.
- Micsoda véletlen. Az emberek mostanában nem tudják, hogy használják az idejüket... - feleltem az unatkozásra. Nem mintha ezzel bírálni akarnék bárkit. Elvégre mindenki maga választja meg, mihez kezd az életével. Kiélvezi azt, vagy eltékozolja.
- Úgy látom barátságos jószág. Én Alex vagyok, Alex Cardin, örvendek. - nyújtottam felé a kezem. Nem tudom miért, de az a kézfogós fajta vagyok. Az illem túlságosan belémivódott...
- És benned kit tisztelhetek?

- Nem nagyon.- válaszoltm halványan mosolyogva. Oké hazudnék ha azt mondanám, hogy nem hallottam, mert hallottam a lépteket, csak nem gondoltam, hogy valaki ide jön majd.
Jonny nem hiszem, hogy bántaná. Vagy csak én vagyok túlságosan naiv? Szerencsére nem, mert lassan átsomfordál a másik odlalamra, és megszagolja az idegen kezét, legalábbis azt hiszem. De ez furcsa, mert ilyesmit nem nagyon szokott csinálni. Az idegenek többnyire megtámadja, nem szagolgatja.
- Nem nagyon. Igazából én is unatkoztam.- Ez igaz. Azegész lakás kihalt, senki sehol. Nem túl szórakoztató egy hatalmas csendes ház.
- Jonny.- válaszoltam és újra megsimogattam a kutyát.- És téged?-kérdeztem felé fordulva. Még nem mondta meg a nevét, mondjuk én sem az enyémet, viszont ez már részletkérdés.

Mégcsak össze se rezzent a hangomra, pedig általában így reagálnak, ha hirtelen megszólítod őket. Mármint tudod... a nem természetfeletti hallással rendelkező embereket.
- Remélem nem ijesztettelek meg. - tettem hozzá csak úgy.
Lenéztem a blökire, nem úgy tűnt, mint aki nekem akar támadni, ezt örömmel vettem észre. Bár ha bántanám a gandáját, egészen biztos más viselkedést tanúsítana. De ez nem állt szándékomban. Nem vagyok szomjas, nem ártott nekem... csak jólesik a társaság.
- Ne haragudj, hogy csak így idejövök hozzád. Társaságra vágytam. Remélem nem bánod. - néztem rá mosolyogva, de ő valahogy nem engem nézett.
- Aranyos kutya, hogy hívják? - kérdeztem. Egyértelmű, hogy szereti... bár lehet előbb az ő nevét kellett volna megkérdeznem.

Jonny sehol. Vagyis amúgy sem látom de ha már az ugatását sem hallom, akkor jó messze lehet. Na nem baj. Sóhajtva hátradőltem a padon, majd pár másodpercel később kénytelen voltam hátra fordulni. Nem tudom pontosan hol lehet, de azért úgy ahogy be tudom azonosítani a távolságot.
Vörös? Jó a hajam vörös, de...vörös. Ezt meg kell emésztenem. Sajnos nem tudok semmit mondani a külsejére, legfeljebb a hangjára, így inkább nem válaszoltam...vörös...
- Szia.- válaszoltam csendesen. Éreztem ahogy egy szőrős test neki nyomódik a lábamnak. Jonny újra itt. Erre elmosolyodtam. Köszi kutyus, de ha kell meg tudom magam védeni. Remélem.
- Hogy s mint?-kérdeztem miközben beletúrtam az eb bundájába.

Eredetileg nem a parkba indultam, mégis itt kötöttem ki. Várj, nem park, hanem... liget? Nem tudom, valami nagy zöld terület, ahova sokan kijárnak az állatukkal, vagy csak épp magukba, elgémberedett tagjaikat kinyújtóztatni. Rám egyik sem állt, így csak figyeltem a világot, szemlélődtem, ahogy az elmúlt pár évtizedben.
Egy idősebb nő a padon pletykált egy másikkal, aki egy almát evett rendkívül gusztustalanul. Elefordítottam a tekintetem róluk, nem épp egy ilyen látványra vágytam.
Messzebb tőlem egy kis vörös sétáltatta az ebét. Ismerkedős kedvemben talált, bár reméltem nem veszi majd tolakodásnak a közeledésem.
- Szia vörös. - szólítottam eg óvatosan, miután sikerült a héta mögé lopódznom.

Jonny megint nem bír magával. Nem mintha bánnám, csak kicsit fárasztó naponta vagy tízszer kivinni sétálni. A kert nem elég nagy neki, tehát mehetünk a külvárosba. Ott remélem levezeti a felesleges energiáit, és végre le pihenhet ő is. Öreg kutya már ő is, és nem sokáig bírja a folytonos rohangászást, viszont néha rájön az 5 perc és ilyenkor alig lehet lenyugtatni.
Tom kivételesen nem volt otthon, anyuék meg szokás szerint valahol Londonban, Rómában vagy valahol máshol dolgoznak.
Jonny odavezetett egy farönkhöz, én meg óvatosan leültem rá, aztán mehet ahová akar. Egyfél óra, és itt is lesz. Eddig is szórakozottan babrálni kezdtem a pórázzal, amit nagy nehezen sikerült leszednem róla.

-Rendben- Mondom, biztos valami dolga van ahhoz képest, hogy az előbb még unatkozott elég sietősen távozik.

-Au revoir- Köszönök el majd lassan felálltam s folytattam tovább esti sétám.

//Én is köszi a játékot! És nem haragszom (NAGYON)!//

-Értem- Mosolyogtam rá, majd az eget kezdtem el fürkészni. Szép. Oké, ez hülye megállapítás, de ez van. Órámra néztem és sóhajtva álltam fel.

-Ne haragudjon Madam, mennem kell- Mondtam egy keserű mosollyal. Körbe néztem, és a célirányom felé léptem.

-Remélem még találkozunk- Mosolyogtam rá, és már el is mentem.

//Ne haragudj!!!! De azért, köszi a játékot! //