Maga a part

- Csak párat. Nem vagyok az a barátkozós típus.- mondtam elgondolkodva, és felültem.- És te?- kérdeztem kíváncsian. Legalább neki eszébe jutott valami, ha már én nem tudok gondolkodni.

-Sok vámpírt ismersz itt Párizsban?- Kérdezem miközben a férfit nézem mosolyogva. Lehet nem a legjobb beszédtéma de semmi értelmes nem jutott eszembe. Ez van ha már fáradt vagyok.

Halványan elmosolyodtam a válaszára. Sajnos nem jut eszembe semmi téma a beszélgetés fellendítésére. Pedig szerintem ő sem szívesen marad csöndben. Hiába ez van... annyira fárasztó most ezen gondolkodni. Sóhajtva oldalra gördültem az oldalamra, és Elizabeth arcát kezdtem el fürkészni. Talán így könnyebben eszembe jut valami.

-Nekem mindig igazam van- mosolyogtam a férfire. Hát igen néha előjön az egoista énem is. Szívesen beszélgetnék Armanddal de semmi ötletem nincs arra, hogy mit mondjak pedig ez nálam ritkaságnak számít és mivel nem tudok mit mondani így halkan elkezdtem dúdolni.

- Igaz.- pillantottam rá. Csöndben feküdtem a homokban, csak a tenger zúgását hallgattam. Érdekelne, hogy honnan veszik az emberek, hogy a kagylók is le tudják utánozni ezt a hangot. Szerintem nem is hasonlít, csak egy üreges, mészkő az egész, meglepően szép külsővel.

-Lehet, de már úgyis mindegy a múlton úgy sem lehet változtatni.- Mondom kissé komoran, majd ismét elmosolyodom már megszoktam, hogy mindig eszembe jutnak a régi emlékek így könnyű utána mosolyogni bár nem mindig.

- Amíg nem te ölöd meg a barátaidat, semmi sem a te hibád.- jegyeztem meg érzelem mentes hangon. Nálam egészen más a helyzet, de nem bántam meg... kegyetlenül hangozhat, de így van. Nem bánom, hogy ezt tettem, csak egy kicsit az zavar, hogy meg kellett történnie. Az én hibám is volt persze, ugyanígy ő is megölhetett volna, de mostmár nem nagyon érint meg a dolog.

-Én tehetek róla, hogy így jártam, egyszerűen már unom, hogy mindig mindenki meghal aki a közelemben van- Sóhajtok lemondóan mondandóm végén majd egy kis szomorkás mosoly jelenik meg arcomon mikor eszembe jut az egyik legjobb barátom Leon.
-Bármennyire is szeretnénk mindent úgy sem tudunk elfelejteni.- Mondom el a véleményem a felejtésről miközben Armandot nézem ismét.

- Nem lehetett túl boldog az eddigi életed.- jegyeztem meg az arcát fürkészve. Nincs kit elveszítenie, ez nem tűnik túl szívderítő előzménynek... Ismerkednie kéne, nem is fontos a saját fajából...de én nyugodtan beszélhetnék, én sem teszek semmit, helyzetem megváltoztatására.
- A módszereim nem túl hatásosak.- Kicsit túl finoman fogalmaztam. Ezt a módszert senkinek nem ajánlanám, mert ha segítene még, de nem segít...

-Talán még az is előfordulhat, hogy most már tényleg nyaralok egyet... úgysincs már kit elveszítenem.- Mondom a mondat utolsó felét nagyon halkan leginkább magamnak mint Armandnak.
-De ahogy nézem nem igazán sikerült felejteni.- Állapítom meg keserű mosolyából. Lehet, hogy nincs igazam, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy egyáltalán nem felejtette el azt ami Auch-ban történt.

//És bocsi, hogy az előző hsz-em egy hét után írtam csak meg//

- Talán ha nem örökre mennél el. Csak nyaralni mondjuk egy hétre...- mondtam óvatosan. Ilyesmiben nem tudok tanácsot adni sajnos. De ha egy hétig nem a városban lenne, vagy nem is az országban, talán könnyebben végig tudná gondolni a dolgokat.
- Felejteni.- mosolyodtam el keserűen. De igazából maradhattam is volna, vagy pár száz év múlva, mikor már elfelejtődött a gyilkosság, visszamehettem volna, nem tűnt volna fel nekik. De most is csak a birtok ügyeit intézem néha... de amint lehet jövök is vissza. Szeretem Párizst, itt könnyű egyedül maradni.

Mivel nem mond semmit Armand így rápillantottam majd tengert kezdtem el figyelni.
-Valójában fogalmam sincs miért vagyok még itt Párizsban. Annyi emlék köt ide amit elakarok felejteni, de valamiért képtelen vagyok még egyszer elmenni Párizsból- Mondom egy halk sóhaj után fogalmam sincs miért mondtam el Armandnak és, hogy egyáltalán érti-e, hogy mit mondtam, de valakinek elakartam mondani.
-És ha szabad kérdeznem ön miért jött el Auch-ból?-Teszem fel a kérdést s most már a férfit néztem nem pedig a tengert.

Nem nagyon folyik a beszélgetés, de ez ellen nem is nagyon tudok mit tenni. Nem szoktam túl sokat beszélni, inkább hagyom, hogy mások tegyék ezt helyettem. Tehát amíg nem kellett meg sem szólaltam. Azt hiszem ezen ideje lenne változtatni, de ez valahogy nehezen megy. Így némán feküdtem a homokba, Elizabethet bámulva. Vártam, hogy megszólaljon, de ha nem teszi az sem baj, bárom a csöndet, csak kicsit siralmas, hogy képtelen vagyok egyetlen szót kinyögni.

-Értem- Mondom kissé halkan s közben azt figyelem, hogy Armand hátradől a homokban.
-Én itt születtem Párizstól nem messze és már én is régóta élek itt- Mondom kissé elgondolkozva, mivel ismét eszembe jutottak a szüleim akik fogalmam sincs, hogy hol vannak, lehet, hogy a vadászok ölték meg őket, de az is lehet, hogy valamiért el kellett a faluból menniük. Egy biztos mióta elmentem onnan nem tudom, hogy hova mentek vagy, hogy mit csináltak.

- Elég régóta igen. De Auch-ban születtem.- válaszoltam és hátra dőltem a homokban.- És ön?- kérdeztem felé fordulva. A kezemmel mélyen beletúrtam a homokba, ott hűvösebb egy kicsit, bár amúgy sincs olyan kibírhatatlan meleg. De így akkor is kellemesebb.

-És ön itt él Párizsban?- Érdeklődök, ha sűrűn jár a partra és itt él Párizsban elég sokszor találkozni fogunk. Jelen pillanatban nem vagyok túl beszédes kedvemben meg a magázódás nem is az én stílusom, túl idős vagyok én már ahhoz...

- Nem.- mosolyogva megráztam a fejem.- De ha nem volt más dolgom, miért ne?- tettem fel a költői kérdést. Igen, ezen az alapon el is mehetnék Auch-ba megint. De egyedül sajnos nincs nagy kedvem elindulni. Egy darabig a tengert bámultam, aztán újra a hölgyre pillantottam. Ahhoz képest, hogy a kedvem most megvan a beszédhez, nem tudok mit mondani.

-Ennyire hallgat a megérzéseire?- Kérdezem mosolyogva. Én is csak néha hallgatok a megérzéseimre de volt már rá példa, hogy nem jött be, de attól függetlenül ugyanúgy hallgatok néha a megérzéseimre.
-Nem messze innen a külvárosban- mondom miközben ismét a férfire pillantok majd ezután a tengert kezdem el figyelni.

- Unatkoztam.- mondtam az égre pillantva. - És valamiért úgy éreztem ide kellene jönnöm.- Talán tévedtem, bár ezekben a megérzésekben nem is nagyon bízom. De néha jól jön az igaz, csak ha van a józan ész, miért hallgassunk a bizonytalanra? Jó ez kicsit számító gondolat...
- És hol él?- kérdeztem a nőre pillantva. Nem mindenki olyan csöndes mint én. Van akit zavar a csend, és jobban szeretnek beszélni. de őket többnyire kérdezni sem kell. Csak beszélnek, beszélnek, amíg meg nem unják. Az ilyen embereket kedvelem igazából, de csak addig, amíg nem akarnak engem is bevonni a beszélgetésbe.

A kérdésre csak elmosolyodtam. - Szokásom esténként sétálni és mivel szeretem a tengert így idejöttem- válaszoltam a kérdésére kissé elgondolkozva, hisz a sétám útvonalát most sem terveztem meg egyszerűen csak erre tévedtem.
-És ön mi járatban erre?- Kérdezek vissza, majd a férfi kezéből lehulló homokra pillantottam s akaratlanul is eszembe jutottam vámpír éveim, mindig próbáltam magam elfoglalni valamivel s a korral fejlődni de ettől függetlenül sosem éreztem magam ebbe a világba valónak.

- Dehogy baj.- mondtam halványan elmosolyodva. - És mi járatban erre? - Nem vallatni akarom, csupán érdekel, hogy ki lehet rajtam kívül olyan megátalkodott, hogy az éjszaka közepén itt tölti el az idejét.
Elgondolkodva markoltam bele a homokba majd hagytam, hogy a szemek lassan leperegjenek a kezemből.

-Elizabeth Colmen- Mutatkoztam be én is majd egy pillanatra ismét a tengerre néztem.- Remélem nem baj ha maradok- mondom kissé halkan, de mégis elég érthetően majd a férfitől egy-két lépésnyire leültem a homokba s mosolyogva gondoltam a régi szép időkre mikor még minden nap lejártam a tengerhez. Valahogy mindig is imádtam itt lenni mondjuk szép is a tenger szerintem legalábbis az. Aki meg nem így gondolja annak fogalma sincs, hogy mit hagy ki.

Az érkező hangjára gyorsan felülök, és az ismeretlenre pillantok.
- Bonjour mademoiselle.- köszönök vissza halkan, és figyelmesen szemügyre veszem a nőt. - Armand d’Crescendo.- mutatkoztam be, majd a tenger felé fordultam. Most valahogy több kedvet éreztem magamban a beszédhez, meg úgy általában az élethez. Úgy látszik a hangulatom is csak akkor javul ha nem iszom le magam a sárga földig, de bírom az alkoholt, és ezt ki is használom, akkor meg mi itt a gond? Ja, csak az, hogy a hét legalább 3-4 napját antiszociálisként töltöm? Engem nem zavar, és az ismerőseim is megszokták, de mondjuk nem ártana elgondolkodni egy kicsit. Újra az ismeretlen felé fordultam, és kíváncsian pillantottam rá.

Szokásomhoz híven most is esti sétára indultam mivel elég jó idő volt így egy fekete topánkánál
egy hosszú farmernél s egy világoskék pólónál maradtam végól bár eleinte gondolkoztam a szoknyán, de ezt az ötletemet gyorsan el is vetettem.

Lassú léptekkel sétáltam kissé elgondolkozva csak arra lettem figyelmes, hogy valaki ott fekszik a homokban és én meg majdnem belerúgtam, de szerencsére ez nem történt meg, mikor kissé jobban megnézem a férfit aki homokban fekszik rájövök, hogy ő is vámpír.

-Bonjour!- Köszönök egy kis mosollyal s közben hol a férfire hol a tengerre pillantottam.

Az éjszaka közepén jutott eszembe kirándulni menni. Több órás éber forgolódás után jöttem rá arra, hogy el kell mennem a tengerparthoz. Hogy miért, azt nem tudom, de jó ötletnek tűnt. Tehát irány a tengerpart.
Pár óra múlva már a homokban sétálltam, kigombolt ingembe belakpott a szél. Meleg volt, pedig ősz van.A hűvös szellő még jól is esett igazából, valamennyire sikerült lehűtenem magam. Ilyenkor valahogy nincs kedvem beülni az első kocsmába amivel találkozok,és rögtön leinni magam. Egy darabig némán ballagtam a tengert bámulva, majd lefeküdtem a homokba, és a csillagokat kezdtem bámulni.

- Rendben.- bólintottam.- Szia!- intettem utána. Örültem, hogy összefutottunk, de neki, és nekem is dolgom van. Bár nekem csak annyi lett volna, hogy utána érdeklődök Amara öccsének. Nem baj, majd legközelebb. De remélem találkozunk még, és ez a legközelebb hamarosan be fog következni.
Fáradtan ültem le a homokba. Pár perc múlva egy nagyobb hullám beterített, így kénytelen voltam haza menni, megyszáradni.

Egész végig csak a homokot bámultam, mer idők közben eszembe jutott, hogy lassan mennem is kéne. Hebe barátnőm volt, de még rengeteg a dolgom. Ez , persze kicsit nagyképűen hangzik, de van egy csomó elintézni valóm még.
- Hallod szívem, asszem én most lelépek!
Odafordultam hozzá. A pasi eltűnt így egy gonddal kevesebb. Nem akartam megbántani. Így is örültem, hogy legalább vele találkoztam.

- Nem tudom... - mondtam tanácstalanul bámulva a pasit, aztán Lamia-ra néztem. Vállat vontam, ami annak a jele volt, hogy ha lehet nem nagyon foglalkoznék többet vele. Elég felelőtlen hozzáálás egy istentől, de kérem szépen mit tehetnénk? Amíg nem árt nekünk, vagy bárki másnak, addig engem nem igazán zavar, hogy mit tesz.
- Talán hívhatnánk egy orvost...vagy valamit.- javasoltam, és lassan a férfi felé fordítottam a fejem... de addigra már eltűnt, sem a parton nem láttam, sem a vízben. Ez már igen, jó gyors lehet, vagy simán eltemette magát.
- És most?- kérdeztem tovább bámulva a partot, hátha felbukkan, de eltűnt, úgymond mint szürke szamár a ködben.

Hebe elindult és én követtem szorosan. Nem tudom, hogy mégis mit csináljunk ezzel a pasival, de valamit kellene. Hirtelen megragadtam Hebe karját, jelezve, hogy ne menjen tovább. Ugyanis időközben a pasi megállt és a tengert fürkészte. Nem tudom, hogy nem-e lesz valami dühkitörés félesége, de remélem, nem most szökött a gyógyóból.
-Szerinted most mi legyen?
Rá néztem. Tudom, hogy nem mi ketten igenis erősek lennénk, ahhoz, hogy bekerítsük, de egyszerűen nem akarok most ezzel a csávóval foglalkozni. Az izgalmakból már bőven kijutott ma. Legalábbis azt hiszem, én ennyivel beértem. Vajon Hebe mit fog erre mondani?

A pasi csak ment és ment a tenger felé, ami időközben valamelyest megnyugodott már. De pár lépés után megállt, és folytatta az előbbi műveletét, elásta lábát, kiásta, ránk nézett. Ez komolyan ilyen jó lenne? Algondolkozva csináltam én is, de aztán abbahagytam. Nem tudom mi ennyire élvezetes ebben, de engem nem kötött le.
Lamia kérdésére megvontam a vállam.- Nem ártana.- mondtam és lassan elindultam a férfi felé. Remélem Lami követ majd, mert az ilyesmit nem nagyon tudom hogyan kell intézni, engem csak a fiatalság megtartásával keresnek meg, ha valakinek rombadőlt az élete, vagy más komoly dolog miatt kérnek segítséget, nem hozzám imádkoznak.

Te jó ég! Amikor már azt hiszed, hogy a helyzetednél durvább dolog nem is történhet, akkor történik olyasvalami, ami biztosan feldobja a napodat. A pasi részeg volt és motyogott egy pár szót felénk. Mi Hebe-vel, csak egymásra néztünk és tovább mosolyogtunk. Ez a pasi gondolom, azt hitte, hogy elmegyünk vele , de amikor hirtelen hosszú csönd támadt, biztosan belátta, hogy valami nincs rendben. Elindult a tenger fele és csak ment és ment. Talán most Poseidón majd visszavesz egy picikét, ha látja ezt az alakot. Elvégre, mi ez?
- Segítsünk neki?
Isteni kötelességünk volt, meghallgatni a kéréseket és segíteni. Tehát, sajnos nem hagyhattuk cserbe, mert gondolom, már ő is imádkozott valaha. Hebe-re néztem, aki hozzá teszem, legalább egy fél fejjel magasabb volt nálam.

A karakteres arccal rendelkező, láthatólag nem teljesen józan pasi egyre közeledett hozzánk. Nem lehet túl veszélyes nem? Elvégre ők emberek, mi meg nem vagyunk azok. Amikor pár méter választott csak el tőle, megállt, és kábán ránk bámult, majd Lamia felé fordult, és motyogott pár érthetetlen szót. Azt az egyet egész biztos ki tudtam venni a szövegeléséből, hogy "randizni".
Pár pillanatig némán állt, Lami válaszára várva, majd rám nézett, és megismételte az előbbi szöveget. Halkan felnezettem, és Lamiára néztem a "most mi legyen" kérdés csak úgy ordított az arcomról
Azt hiszem a nevetésem és a hosszú mély csönd nem tett túl jót az önbizalmának, mert egy kicsit várt, és elindult a tenger felé, minket meg otthagyott.

- Az a legjobb!
Nevettem és közben a homokot néztem és azzal szórakoztam, amivel nagyjából a pasi. Azonban ez számomra nem volt annyira szórakoztató. Ez inkább unaloműzésnek jó, de semmi másnak nem. Rá néztem Hebe-re, aki a pasit nézte. Gyakorlatilag el is feledkeztem róla. A pasink már felkelt és éppen felénk sétált. Odasiettem Hebe mellé, aki nem volt azért annyira messze , és megálltam mellette. A cipőmet, szorítottam és olyan ravaszul elmosolyodtam. Nem volt egy helyes pasi, de nem is volt egy csöves. Azt hiszem, hogy így mondják, nem? Mindegy is, mert a pasi felénk sétált és kicsit dülöngélt. Lehet, hogy teljesen leitta magát, de akkor is, most mit akar tenni? Megerőszakolni vagy mi a szösz?
- Szerintem? Szerintem felénk sétál és valamit rohadtul akar.
Suttogtam, mert egyre jobban közelített. Most már biztos voltam abban, hogy hozzánk jön.

- Egész biztos.- nevettem el magam.- Főleg ha a hullámvasútnál állunk lesben.- mosolyodtam el a gondolatra. A legjobbak azok a képek, amiket közben készítenek az emberről. Ez tényleg minden pénzt megér, egy idióta arc, vagy egy zöldülő fej.
Egy percig némán figyeltem a pasit, aki elásta a labát. Felállt, és elindult, mielőtt kiásta volna. Vicces látvány volt, és éppen felénk közeledett.
- De most komolyan. Szerinted mit csinálhat?- kérdeztem és megpróbáltam komolyságot erőlteni az arcomra, de az ajkam néha megremegett, ahogy láttam hogy Poseidón elszórakoztatja Lamiát.

Felkacagtam. Vidámpark. Az egyik kedvenc helye. Ezt mindig is tudtam. De így, hangosan kimondva, kicsit vicces, főleg, hogy megint ránk nézett az a fura pasi, aki a lábával szórakozik. Hebe-re néztem.
- Következőre ott találkozzunk. Tuti találkozunk olyasvalakivel, akin lehet legalább ennyit nevetni!
Megálltam egy percre és én is a lábamat temettem a homokba. Poseidón imád szórakozni és megint kaptam egy hullámot, így a lábam kijött a homokból. Mérges képet vágtam.

Próbáltam visszafolytani újból feltörő nevetésemet, nem túl sok sikerrel. Lamia mindig képes feldobni a napjaimat, hiába na. Anyám nem örül neki, Zeusz viszont annál inkább. Hiába Héra aztán féltékeny típus, bár oka is van rá. De a lényeg, hogy szeretek Lamiával lenni, ilyenkor biztosra veszem, hogy másnap reggel izomláza lesz a hasamnak.
- Lehangoló tudom.- vigyorodtam el.- De néha olyan jó ötleteik vannak. Például a vidámpark- jelentettem ki. Hiába nekem ez a gyengém, imádok vidámparkba járni, főleg a hullámvasutat szeretem. A többiek nem nagyon értik meg, de most komolyan, mit várnak el a fiatalságtól? Lassan lépkedtem Lamia mellett a vizes homokban, és élveztem, ahogy az egyre nagyobb hullámok elérik a lábamat.

Eszetlen nevetés, édes kacajok, bámuló emberek, halhatatlanság. Ez jellemzett minket, ezekben a percekben. Hangosan felnevettem, mert egyszerűen muszáj volt. Alapjába véve, nem voltak sokan, akik itt sétálgattak, de akik itt voltak, azok mind ránk meresztették a szemüket. Nem tudom, hogy mennyire tartottak minket hülyének, de miért kellene egy istennek mindig komolynak lennie? Persze, ezt ők nem tudják, de akkor is. Hebe-vel voltam egyébként. Az egyik legjobb fej istennő, akivel valaha találkoztam. Olyan vicceink és poénjaink vannak, hogy hihetetlen. Most éppen egy olyan emberen folyik a társalgás, aki a homokba ül és el van a lábával. Nagyon vicces. Mit csinál? A lábát mindig elássa a homokba, majd kiássa. Aztán, néha néha ránk néz. A cipőmet erősen markolom és közben Hebe-re nézek, aki még mindig mosolyog.
- Szóval, akkor ilyenek lennének az emberek?
Végre megszólaltam és erőteljesen sikerült kiadnom magamból, valami normális hangot. Ebben korábban egy percig sem kételkedtem, de a nevetés sok mindenen változtat. Őszintén szólva, elég lassan sétálunk, de ez kell. A homokba temetjük a lábunkat és közben élvezzük, hogy Poseidón mennyire szórakozik velünk. Újból és újból kapunk egy nagyobb hullámot.

...