Szajna part

...

Zsebredugott kézzel sétállgatok a Szajna partján, az embereket figyelve. Gyakran jövök le ide, főleg ha Zeusz és Héra összveseszik, bár most csak azért vagyok itt, mert süt a nap, és jó idő van.
Unottan rugdosom a köveket bele a vízbe, nem szeretek unatkozni, főleg egy ilyen szép napon, de hát senki nem ért rá, így kénytelen voltam egyedül jönni. Az egyik, zöldre festett padhoz sétáltam, és leültem. A folyón hajók úszkálnak, és a szél is fúj egy kicsit. Egy nagyobb turista csoport halad el a Notre-Dame felé, vadul fénykéteznek minden érdekes, vagy éppen érdektelen dolgot.

Úgy látszik a túristákon kívűl mások is vannak itt. Nem sokan, de vannak azért. Például az a lány is, akit előbb elütött egy sirály. Nem hiszem, hogy ember. Talán tündér lehet, és ez egész biztos, felismerem őket, látszik rajtuk, hogy azok. Főleg mert a lánynak gyönyörű kék szemei voltak, és ez tündér vonás.
- Szia.- köszöntem neki mosolyogva, és felálltam a padról. Lassan odasétálltam hozzá. -Dianna Leadley.- mondtam majd alaposan végig mértem, persze nem túl feltűnően, hogy ne lássa meg rajtam, hogy mennyire érdekelnek a tündérek. Régen találkoztam velük, na. A kérdés az, hogy vajon ő tudja, hogy mi vagyok? Egyenlőre maradjunk annyiban, hogy nem. Jobb nekem is, és talán neki is.

Ahogy összetalálkozott a tekintetünk, rám is köszönt egyből, és udvariasan bemutatkozott. Hát én is így tettem. Kezemet felé nyújtva mondtam ki a nevem. Igen, a kéznyújtás nálam elmaradhatatlan a bemutatkozásnál.
- Szia Dianna. Én Amara Soleil vagyok. Az pedig egy sirály volt. - mutatok a madár után, aki "összehozott" minket.
- Leülhetek melléd? - kérdeztem, és közben a padra mutattam. Ahogy leültem, elkezdtem megfigyelni a vonásait. Gyönyörű volt az biztos. Olyan mint egy istennő. Már ha szabad ezt a jelzőt az isteneken kívül másra is használni.
- Nagyon szép az idő. Ezt szeretem Párizsban, gyönyörű éjjel-nappal. - elmosolyodtam a kijelentésen. Kicsit fanatikusnak tűnhetek. Megigazítottam a ruhám pántját, és gondoltam előre lendítem a beszélgetést.
- Itt laksz Párizsban?

- Örülök.-mondtam, és megfogtam a kezét.- Persze.- bólintottam, és arréb csusszantam egy kicsit, hogy legyen helye.
- Igen, főleg ha ilyen szép az idő.- mondtam megigazítottam a hajam. Tényleg nagyon gyönyörű, emlékszem, régen milyen szép volt. Talán még a mostaninál is sokkal szebb.
- Nem. Görögországban lakok.- mondtam alaposan megrágva az ország nevét. Közvetve végül is ott élek, de kérdés, hogy miért nem mondom meg neki a teljes igazságot. Persze, mert mi van, ha tévedek, és valójában nem is tündér. Max gyogyósnak hisz.- Az Olümposzon.- tettem hozzá az arcát fürkészve.
- De gondolom te igen.- mondtam, mintha éppen csak az időjárásról beszélgetnénk, és nem most mondtam el, hogy istennő vagyok. Ha nem tévedek, fel sem tűnik neki remélem.

Általános beszélgetésnek indult, és nem állt szándékomban sok érdekes dolgok megosztani vele, elvégre távolságtartó vagyok az idegenekkel szemben, de... jól hallottam, Olümposz?
- Khm... szóval mégsem véletlen vagy ilyen szép. - ennyit tudtam hozzáfűzni. Kíváncsi vagyok, miből jönnek rá ilyen könnyen, ha nem ember a másik. Mert nem hiszem, hogy ez a hobbijuk, hogy lejönnek az emberek közé, és vizsgálják, a halandók hogyan reagálnak erre.
- És pontosan melyik istenhez van... szerencsém? - kérdeztem tőle hétköznapian. Két évig arra vártam, hogy találkozzam egyikükkel.

Hm. KIcsit talán meglepődött, de legalább nem próbált meggyőzni arról, hogy beteg vagyok. Tehát tényleg tündér. Remek.
- De gondolom az sem véletlen, hogy nem döbbentett le annyira.- válaszoltam mosolyogva.
- Hebéhez. A fiatalságéhoz.- mondtam a túristákat bámulva. Sosem voltam képes egy ilyen csoporthoz csatlakozni, bár nem vagyok ember, ha az lennék, akkor sem leplezném le magam ilyen nyilvánvalóan az "őslakosok" előtt.
- De egye te sem vagy ember?- kérdeztem tőle, az arcára pillantva újra.

- Hebé... már hallottam rólad.
Főleg mert mostanában eléggé elmerültem a világukban, ahogy kerestem Zach-et. A fiatalság viszont nem annyira izgatott. Nem mindig áldás az öröklét. Erről biztos tudna ő is mesélni.
- Én tündér vagyok. Nemes. - Nos igen, általában ilyenkor hiszik, hogy sznobok és beképzeltek vagyunk. Mert kihangsúlyozom, hogy nemes. És büszkén kihúzom magam.
- Miért van az, hogy ha egy magamfajta kéri a segítségeteket, fittyet sem hánytok ránk? - kérdeztem Hebétől kissé dölyfösen. Rendben, nem ő tehet róla, de eddig egy istennel sem futottam össze. Kíváncsi voltam milyenek valójában.
- Mit csinálsz itt?

- Gondoltam. -mosolyodtam el. Nemes, érdekes, most hogy szóba került hogy mi is valójában, sokkal büszkébbnek látszik. Bár van rá oka, nem mindenki lehet nemesi tündér. De ez is csak a véletlenen múlik.
- Miben is kérted a segítésgünket?- kérdeztem meglepetten. Mondjuk mindenki csak azokat a kéréseket hallja meg, amiket hozzá intéztek. Engem csak a negyedik x betöltése után, vagy előtt hívnak. Hihetetlen, hogy egyesek mennyire félnek a ráncoktól. Bár engem már felváltott a plasztikai sebészet.
- Nincs sok dolgom, így gondoltam ellátogatok ide. Régen jártam itt.- mondtam az égre bámulva, és kisöpörtem arcomból a szemembe hulló tincseket.

- Az öcsém. Valaki közületek elvitte.
Persze tudtam, hogy nem ő volt az. Mi dolga lenne vele? De hátha tud valamit a dologról. Kíváncsian fürkésztem arcát, de csak az eget nézte. A nap egyenesen a szemembe sütött ha felnéztem, így nem követtem a példáját. Lábaimat keresztbe tettem, kezimet pedig a térdemre.
- Esetleg hallottál erról valamit? Tudom nem ez a "szakterületed", de... - elhallgattam. Kíváncsi voltam a válaszra, de mielőtt felelhetett volna, még gyors feltettem egy újabb kérdést.
- Miért fedted fel magad? Semmi hasznod nem származik belőle, és úgy tudom különösebb módon az embereket sem szeretitek. Na nem mintha én egyszerű halandó lennék.

- Nem tudom. De majd kérdezősködök.- mondtam a szemeibe nézve. De komolyan érdekelt, hogy vajon melyikünk vihette el a kisöccsét. De tényleg akárki lehetett, nagyon sokan vagyunk, de akivel találkozok, majd rákérdezek.
- Tudom, hogy nincs hasznom belőle, és nem is azért csináltam. Sejtettem, hogy tündér vagy, de biztosra mentem.- vigyorodtam el.- De nekem nincs különösebb bajom az emberekkel. Ha nem kedvelnénk őket, nem is nagyon törődnénk velük.- mondtam vállat vonva.

- Köszönöm. - mondtam neki komolyan. Örültem, hogy végre valami történt.
Igaza van, biztos kedvüket lelik bennünk, egyszerű teremtményeikben. Elvégre nélkülük mi sem léteznénk. És éppen Hebével beszélgetek, nem hittem volna, aki az élet körfogásának jelentős alakja.
- Szereted a munkád? Tudom ez egyfajta kötelesség, az pedig nem mindig olyan, amit szívesen tesz az ember.
Elmosolyodtam, és lehajoltam a földre, felvettem egy követ, majd bedobtam a folyóba. Ahol a vízbe esett, a vízgyűrűk megindultak a part felé.
- Hogy van Héra és Zeusz?
Irreálisnak tűnt a szituáció.

- Elvenni másoktól a fiatalságukat, nem éppen boldog tett.- mondtam az arcát fürkészve.- De ilyenkor ők is kapnak valamit.- mondtam felvidulva.- Bölcsebbek lesznek, és megfontoltabbak.- folytattam és kinyújtottam a lábaimat.
A kérdésre önkéntelenül is elmosolyodtam, majdnem felnevettem, de igyekeztem türtőztetni magam.
- Régen találkoztam velük. Szerintem jobb is. Sokat veszekednek.- felkaptam egy követ én is, és a vízbe hajítottam.
- MIkor találkoztál utljára az öcséddel?- kérdeztem egy kicsit később. Jó lenne megtudni ezt-azt, mielőtt kérdezősködni kezdenék. Van honnan elindulni.

- Azt hiszem Árésznak vagy Hádésznak ez nem okozna különösebb gondot. - jegyeztem meg hozzá. Elvégre ők nem a nagylelkűségükről híresek.
- Én sem félek az öregedéstől. Hozzátartozik az élethez.
Látszott, hogy meglepi kérdésem, és el is vigyorodott rajta. De nem feleltétlen akart kigúnyolni.
- Veszekszenek. A bennük lévő feszültség sosem akar megszűnni úgy látszik. Nem mintha ismerném őket. Erről valószínűleg te többet tudnál mondani. - levegővételnyi szünet - Két éve tűnt el. Azóta próbáltam mindent. Voltam boszorkányoknál, látóknál. Akkor találkoztam Damonnal.
Mikor eszembe jut, jóleső érzés fut keresztül rajtam. Ez a macska aztán tudja, hogy kell belopnia magát valaki szívébe.

- Azért ők sem lelkiismeretlen szörnyetegek.- mondtam mosolyogva. Tudom, hogy nem mondta ki, de szerintem az ilyesmit jobb tisztázni, egyrészt mert túl sok az előítélet velük szemben. Hádész az alvilág ura, Árész pedig a háborújé, egyik tényező sem túl bizalom gerjesztő, mégis én kaptam meg ezt a feladatot, tehát végülis lehetnék én is az a lelketlen szörnyeteg.
- Damon?- kérdeztem meglepetten. Valójában nem is tudom min lepődhetnék meg, mert most találkoztam először a lánnyal, de azért érdekesnek látszik a dolog, már csak azért is, mert egyikünk elvitte a kisöccsét. Bár kétlem, hogy ok nélkül tették volna, mert annak értelme sincs nagyon, de azért erre már nem kérdezek rá, nem akarom sem feldühíteni, sem pedig elszomorítani az állandó kíváncsiskodásommal, nem hiszem, hogy kellemes egy ilyen élmény után egy kotnyeles isten kérdéseit hallgatni.

Furcsálltam, hogy megvédi őket, nem hittem hogy ekkora az összetartás az istenek között. Vagy talán közelebbi kapcsolatban áll velük?
- Még nem volt hozzájuk szerencsém, de a hírnevük megelőzte őket. - válaszoltam. Bár ki tudja, lehet összefutottam már velük, csak nem fedték fel magukat. Miért is tennék?
Mikor visszakérdezett rájöttem, hogy nem egyértelmű, ki is az a Damon.
- Damon a... inkább megmutatom. - kacsintottam rá. Elvégre az illúziókeltés képességével könnyedén előidézhetem. Persze nem az eredetit. Behunytam a szemem és magam elé képzeltem, ahogy apró mancsait halkan egymás után rakosgatva fut felém. Fekete bundája mint a szén, szépen fénylik.
Mikor kinyitottam a szemem, tényleg megjelent az illúzió macska.
- Ő lenne az.

Kíváncsian pillantottam rá, hogy mit is fog majd megmutatni. Pár perc múlva a semmiből egy koromfekete macska futott felénk.
- Tehát egy macska.- mondtam és elmosolyodtam. Én is szeretem őket, és hiába tettem javaslatot egy saját cica érdekében kétlem, hogy Olümposz lakossága rajongana érte.
- Akkor te az illúzó keltéshez értesz.- jelentettem ki elgondolkodva. Nem hiszem hogy a macska különleges képességeihez a semmiből való feltűnés is hozzá tartozik, ezért ez tűnik a legésszerűbb magyarázatnak.

- Egy különösen értelmes macska. Mintha csak értné amit mondok, az illúzió Damon felugrott az ölembe, én pedig végigsimítottam a hátán. Nem mindig hagyja magát cirógatni, van tartása.
- Hasznos képesség, csak nem szabad elfelejtenem, hogy az illúzió nem valós. Különben egy álomvilágban nősz fel.
Ahogy ezt kimondtam, Damon mint valami fekete füst, eltűnt az ölemből. Szerencsére róla tudom, hogy hamrosan látom.
- Mondcsak, Apollón tényleg olyan jól néz ki, mint ahogy leírják, és ábrázolják?

- Még jobban is.- mondtam vigyorogva. A rajzok, képek, szobrok sokszor túlságosan elrugaszkodnak a valóságtól alegtöbb istennél, de Apollónnál szinte alig lehet hibázni. Nála nincs olyan, hogy túlzás. Bár elég ritkán találkozom vele is. A múzsákkal gyakrabban összefutok, aminek örülök is mert mindig feldobják a napomat.
- De gondolom lesznek mások is, akik lejönnek Párizsba.- mondtam a vizet nézve.- Őket is megkérdezheted az öcsédről- tettem hozzá halkan, hiszen nem mindig találkozok velük, sőt van egy-kettő akivel csak bizonyos alkalmakkor futok össze, de Lamiával elég sokat atalálkozok, majd megkérdezem tőle is.

Együtt vigyorogtunk, mikor Apollónról beszéltünk. Hát igen, elég hiúnak képzelem, valószínűleg az is. És ha már Hebe is így nyilatkozik róla...
Elkezdtem lóbálni a lábam a padon, mint egy kisgyerek. Mikor elkalandozok, vannak ilyen megnyilvánulásaim. Szemeimet is a földre szegeztem, és az isteneken gondolkoztam. Ahelyett, hogy a mellettem ülő istent faggatnám! Érthetetlen. Mikor megszólalt ismét ráemeltem tekintetem.
- Párizs nálatok ilyen közkedvelt hely? Amúgy ha látok még valakit, biztos megkérdem. És köszönöm, hogy foglalkozol ezzel. - hálás mosolyyal jutalmaztam meg, bár a jutalom szó talán nem ide illő, hiszen az ő mosolya jobban elkápráztatná az embereket. A végén még a másik nem kedvelője leszek.
- Hogy működik a képességed? Például, ha megérintesz egy halandót, vagy akár engem, elkezdek öregedni, vagy fiatalodni, ahogy kedved támad?

- Nem tudom, én szeretek itt lenni, bár az elmúlt...évtizedekben nem nagyon jártam itt.- mondtam elgonolkozva. Mindenki máshová szeret utazni, én többnyire vagy ide, vagy pedig Londonba megyek. Érthetetlen, de valahogy imádom a piros buszokat. Meg a szőrmesapkás őrőket.- De párizs nem változott túl sokat...- jegyeztem meg a folyót bámulva.
- Szívesen.- bólintottam. Ha nekem tűnt volna el... áljunk csak meg, nekem csak féltestvéreim vannak, őket sem ismerem mind, ki tudja, hol kóricálnak a világban? De a lényeg az, hogy nem nagyon tűnne fel az eltűnésük. Jó ennek aztán volt értelme, ráadásul a felebaráti szeretet iskola példája is. De kétlem, hogy előfordulna az ilyesmi, ezért nem is számolok vele.
- Nem is muszáj megérintenem...- mondtam, és mosolyogva rápillantottam. Pár perc múlva a helyemen egy kilenc éves kislány üldögélt, melletem meg egy az ötvenes éveit taposó hölgy. Ez lenne Amara. Vigyorogva figyeltem a reakcióit. Pech, hogy a képességem nem csak a külsőre hat, hanem a szervezetre is.

Évtizedek... úgy mondta ezt, mintha pár pillanat lenne számára. Hm... és hogy ez milyen igaz. Míg én 10 év alatt ráncokat szedek össze, megkomolyodok, és családot alapítok, ő még mindig ugyanúgy fog kinézni, valószínűleg a családalapítás is máshogy zajlik náluk, elvégre vegyük csak Zeuszt, hány gyereke van, különböző nőktől?
És mintha csak az előbbi gondolatomat próbálta volna bebizonyítani, vagy szemléltetni, arca kerek és pirospozsgás lett és olyan puha, mint a babapopsi. Az én bőröm ezzel szemben a gravitáció áldozata lett, és ráncaim elfoglalták az arcom nagy részét. Még a légzés is nehezebb lett, bár ez lehet már inkább a meglepettségem miatt lett. Rendben, nem félek az öregedéstől, de a hirtelen plusz 30 év nekem is sok.
- Hihetetlen az biztos.... de nem lehetnék mégis 20? Tudod így úgy érzem magam mint egy berozsdált szatyor.Míg az én képességem mindössze láttatta az emberekkel, amit akartam, az övé ténylegesen hatott rájuk. Ha valaki látott minket a padon, azt hihették, az unokámmal ülök itt.
- Nem félsz, hogy valaki lát minket? Pontosabban a gyors változást.

Mosolyogva hallgattam a szavait.- MIndenki így érzi majd magát. De legalább tudod mire számíts.- mondtam vigyorogva, és neki kezdtem a visszaváltozásnak. Én nőni kezdtem, ő pedig fiatalodni. Újra a saját 20 éves mivoltában.
Hasznos képesség, de magamon csak akkor használom, ha valahová nem engednek be. Elég idegesítő, ha 16-nak hisznek, pedig az anyjuk lehetnék...százszor is. Bár ezzel igazán nem érvelhetek soha, kicsit furcsán néznének rám, és a diliházba csuknának.
- Nem nagyon. Mit tudnának tenni?- kérdeztem szórakottan. Ha meglátnak, ki hinne nekik, hogy két húszéves átváltozott egy 10 és egy 50 éves nővé/ lánnyá? Senki, sőt, még ők járnának rosszul, de azért igaz, hogy nem ártana vigyázni.

- Ez igaz. Sokszor használod csak úgy szórakozásból?
Eltudtam képzelni, hogy igen jó vicceket lehetne ebből csinálni. Bár mint isten, lehet ez nem tartozik a kedvenc elfoglaltságai köz, és ennél felelősségteljesebb.
- Oké, ez furcsán fog hangzani, de... lélekben hány évesnek érzed magad? Mármint szereted a csínyeket, nézel vígjátékokat, vagy meséket? Oké, nem tudom mennyire vagytok otthon ezekben az emberi tevékenységekben mint tv nézés.
Oké, lehet épp most hülyéztem le egy istennőt. Pontosabban feltételeztem, hogy elmaradott lenne.
- Tényleg, és a rólatok szóló filmeket nézitek?

- Nem nagyon, de néha nagyon is jól jön. - mosolyodtam el gonoszul. Ha az egyik isten képes rá, és felidegesít hamarosan egy bottal közlekedő öregúr, vagy hölgy válik belőle, egészen addig, amíg meg nem gondolom magam. Ami elég ritkán fordul elő.
- Nem tudom...ezen még nem nagyon gondolkodtam. De a meséket szeretem, és az emberiség nagy találmánya a vidámpark.- mondtam vigyorogva. Hány évesnek érzem magam? Őszintén nem tudom, bár ez mindig változik. Van, hogy hétévesek szintjén vagyok , de olyan is van, amikor megérzem azt az egynéhány ezerévemet, aminek nem nagyon örülök.
- Persze. Engem legalábbis érdekel, főleg ha valamijen nyílvánvaló hibát követnek el.- sóhajtottam fel. Volt pár film, ami tényleg kiverte a biztosítékot, és órákig nem tudtam megszólalni a nevetéstől.

Szóval egy másik meserajongó, vagy inkább vidámpark?
- Hát, ha tippelnem kellett volna, biztos nem a vidámparkot mondtam volna. Mi benne olyan érdekes?
Én nem voltam oda érte, de lehet csak a rossz gyerekkori élmények miatt.
- Szóval mégsem teljesen hűek ezek a filmek. Hát igen, nem sokszor találkozni veletek, így nem is igazán tudjuk, milyenek vagytok.
Ami igaz is. Az istenekről szóló filmek leginkább a szájhagyomány és a képzeleterő keveredései.
Az idő kezdett hűvösebb lenni, így a ruhám egyből nem tűnt olyan jó választásnak.
- Azt hiszem most megyek. De nagyon örülök, hogy felfedted magad előttem. Érdekes volt.
Azt hiszem ez volt rá a legjobb szó. Reméltem, hogy még találkozunk. Telefonszámot kérni tőle hülye ötlet lett volna, így csak arra gondolhattam, hogy majd egyszer újra találkozunk. Ha úgy hozza a sors.

/köszi /

- Nem tudom. Akármit kipróbálhatok, nem kell a következménytől tartanom.- vontam vállat. Enni nem ehetek, tehát a kisróka sem lephet meg a hullámvasút közben, nem kell rettegnem, hogy hátha valamelyik csavar meglazult, én meg ott hagyon a fogam.Sokkal jobb így mászkálni az emberek között...olyan megnyugtató.
- Viszlát!.- mosolyodtam el a távolodó alakot figyelve. Tényleg érdekes volt, de most már legalább tudom, hogy milyenek is a tündérek, kellemes meglepetés az igaz. Pár perc múlva egy szőke kislányként ugráltam végig a parton köveket rugdosva a vízbe.

// Köszi //
/VÉGE/

Nyugodtan sétálok. Az esedékes esőtől vagy hirtelen fellépő napsütéstől - amitől így ősz közepén nem kell tartani - egy fekete csipkés esernyő véd. Ritka esetek, hogy színesebben, szint harsány színeket(magamhoz képest) öltök fel, így a ciklámen hosszú, abroncsos szoknya különleges alkalomra utal...t volna ha lett volna ilyen. Igazából csak jó kedvem volt és kijöttem lődörögni a partra. Leülök az egyik padra majd megtámasztva az esernyőmet az embereket kezdem figyelni ahogy megbámulnak és magamban azon nevetek, hogy régen őket hogy megbámulták volna...

Újabb nap. . .Újabb unatkozások. Ámbár. . . Nem szoktam unatkozni. Ma sem fogok, ahogy magam ismerem. A nosztalgia kedvéért. . Elmentem a másik lakásomba. Felvettem az egyik kedvenc régi ruhám.



Amikor felvettem, elmosolyodtam. Milyen régen is hordtam már ilyen ruhát. Hát de na. Mosolyogva sétáltam végig a Szajna partján. Ahogy látom, nem csak én nosztalgiázom. Egyszerűen. . .Ne. Nincs sok kedvem most beszélni. . .A lépcsőn lesétáltam és a víz mellet 1 cm-rel sétáltam.

Hamarosan cipő kopogással társulva egy fajtársat pillantok meg. Vagyis azt hiszem. Nem vagyok még biztos az illatok alapján a beazonosításban. Bár ez nem igaz. A vérfarkasokat megtanultam megkülönböztetni. Mivel az ifjú hölgynek látszó de korán sem biztos hogy oly annyira ifjú hölgy nem felém hanem a víz felé "kacsingat" úgy szűröm le nem kíván beszélgetni. Talán jobb is. Én meg a hülye szokások. a XXI. század csak ragad rám...más nem cserfességben

Tudom, hogy bunkó vagyok. . . De akkor is. Ha szeretne valamit idejön. Ha meg nem. . . Akkor ez van. Megálltam az egyik padnál, és kecsesen leültem rá. Mindenki meg néz. Nem csodálom. Egy 20 éves nő, aki kőkori ruhában van. Illetve csak szerintük.

Felpillantottam az égre, majd ismét a vizet néztem. Ha ezt a ruhát Lillin látná. Tuti széttépné. Ami nekem nagyon nem esne jól. Azt a szoknyám is szétkaszabolta, amit Andreas, tépett le rólam. . . . Mindegy. Annak a szoknyának már úgy is annyi volt.

legyünk rendesek. Lassan felállok majd összecsukom az esernyőt és lassú léptekkel a másik padhoz sétálok. Alig hallhatóan szólalok meg sréhen állva mellette, nehogy eltakarjam a kilátást
- Vár valakit...vagy esetleg szabad ez a hej?
Pillantok fel és elmosolyodok. Gyönyörűen nézett ki. Nekem soha nem volt kék ruhám. Anyukám szerint a férfiak jellemző színe így egy hölgy ne hordjon iylet

Na, nem kellett sok. Lassan sétált ide, méltóság teljesen. Ahogy látom, eléggé jó nevelést kapott. Sóhajtva vártam, hogy közelebb jöjjön. Ezzel a sóhajjal, már arrébb is csusszantam, hogy elférjen.

-Nem várok senkit. Ülj le nyugodtan- Mosolyogtam, és teljesen kihúztam magam. Meg volt, az eddigi tartásom is, de ez a tökéletes. Csak a derekam és a hátam bánja meg. Nem szoktam ennyire kihúzni magam.

-Ahogy érzem, nem vagy valami idős vámpír. . . – Mosolyogtam rá kedvesen. Igen. . . Az illata elárulja. . .Maximum 150 éves. Nem több. Az évek alatt, már megtanultam kiszagolni, hogy ki milyen életkorban van.

- Így is mondhatjuk. Alig taposom az első évszázadot. Oh de modortalan vagyok...Rosalie Congrand
Mutatkozok be és rámosolygok zavartan. Ha apám ezt látná...valószínűleg előkerülne az ostor...mint szerinte a szent nevelőeszköz.
Egy másik vámpír...másik régi korba visszavágyó. Ritkán találkozok ilyennel...férfiakban még ritkábban.

-Sejtettem- Mosolyogtam rá. Szóval Rosalie. Szép név. Valahonnan ismerős a család neve., . .Na majd utána nézek. Csak el ne felejtem.- Rosa Lune- Mondtam ,egy kis sóhajjal. Fáj a fejem. Ami nálam nagy szó. Bal kezem, fel emeltem, finoman a fejemre tettem, és gyorsan elmulasztottam a fejfájásom.

-És, hogy megy a vámpír lét?- Kérdeztem kíváncsian, mégis mosolyogva.

Lune...Lune...nem tudom beazonosítani de hallottam már. Talán apám munkatársa volt az apja. Ki tudja. De első találkozásnál nem illik a családról kérdezni
- Elevezgetek benne...bár sajnos még...az evés nem megy olyan tisztán. Könnyebben boldogulok az vőeszközökkel de így...
Sóhajtok fel. No igen. Könnyebb lett volna, ha valaki tanít vagy látom...nem véletlenül halt már meg jó pár étel a karjaimban...egyszerűen nem tudok kontrollt szabni magamnak. vagy nem is akarnék?

Hát. . . Miről beszélgessek vele? Semmiről. . Egyenlőre. Meg aztán. . . . Valahogy nincs kedvem beszélni se. De majd lesz. Megráztam a fejem, és rámosolyogtam. Ahha, szóval az evés. Hát legyen.

-Segítsek benne?- Kérdeztem rá hírtelen. Szívesen segítek neki. Addig se gondolkodok. . . Andreas-on. Na kellet nekem beszélni egy istennel. Na meg a másik. . Kellet nekem megszeretni. Peches vagyok ilyen téren.

- Tessék?
Pillantok fel. Kezemet összekulcsolva a szoknyámra helyezem és úgy nézek rá
- A segítség kérése a gyengeség jele...és nem ez volt a szándékom sem, de a felajánlást köszönöm
Mosolyodok el majd eszembe jut egy kérdés aminek hangot is adok
- És önnek? Hogy megy a vámpír-lét?

-Szívesen segítek. És nem gyengeség.- Mosolyogtam rá kedvesen. Ez semmiség, amúgy is. Meg aztán. Míg megmutatom neki, addig én is jól lakok. Tiszta haszon. De nem?

-Pompásan. Csak kissé unalmas lett- Mondtam mosolyogva. Na de kérem. Fényképezni minket? De azért mosolyogtam. Elmentek. Körbe néztem, s közel s távol sehol senki. Kész szerencse nem? Hát az.