Pére Lachaise temető

- Nincs ínyemre a vérfarkasok pusztítása. Érdeke faj, szeretem őket. De akkor ne haragíts magatokra, angyalka - nyújtom ki a kezem és finoman megcirógatom az arcát. Bezzeg Zeusznak milyen könnyen ment mindig is a nő fogás! Bár, az alvilágnak soha nem volt jó hírneve így meg sem lepődöm, hogy az enyém sem az
- Fogyassz el velem egy ebédet majd szabaddá eresztelek. Korrekt ajánlat, nem de?

Fog csikorgatva néztem újra a lábamat. Mérges voltam, mérhetetlenül mérges. A mondákban mindig is ő volt a legunszimpatikusabb karakter, amikor anyu vagy apu mondákat vagy meséket mondott az Istenekről, cselekedeteikről vagy egyéb más lényekről mint például a kentaurokról. Azokat a meséket máig szeretem.
- A falkámat ne merészeld bántani!- sziszegtem hangosan és érhetően. szeim villámokat szórtak és akár ölni is tudtam volna a tekintettemmel, kár hogy most ez nem jött be...

- Visszaszívni igen, de ettől még én akarni fogom a dolgot. S nem kell, hogy a közeledben legyek hozzá - kezdek hozzászokni, ha nőt akarok fogni akarattal tehetem csak. Pár száz...izé ezer éve is így volt...de akkor is megszeretett Persz, most kénytelen lennék vele is így viszonyulni?
- De a falkádhoz sem kell közel lennem, hogy elragadja valamelyiket egy esetleges kór...vagy hasonlók...sőt..Bob is biztos szívesen játszik még jó hosszú ideig Kerberosszal - mondom komolyan és zord vigyorral. Utálom ha kijátszanak és egyszerű mágusként kezelnek. Na de kérem, én az Alvilág Ura vagyok!

Kissé oldalra billentett fejjel néztem rá, komor arccal. Amit mondott kissé lehangolt, de hát legyen. Tudok én is visszavágni neki, ha tetszik ha nem.
- Abban kételkedek, hogy magadtól is elmondtad volna...- mondtam egy kicsit dühösen, majd újra magamhoz ragadtam a szót.
- Ugye tudod, hogy rá tudlak venni arra, hogy azt amit most mondtál visszaszívod?- incselkedtem újra, de végül is csak az igazat mondtam el neki...

- Ha szépen kérted volna magamtól is elmondom - eresztek el egy mosolyt. Valahogy nem zavart, hogy "uralt". Gyermek még, ha ebben leli örömét hát tessék
- De ki kell engesztelned. Nem szép dolog uralni egy Istent - vigyorodom el. Tudtam, bármikor szemmel tarthatom és esetleg a falkájával is játszadozhatok...vagy Kerbi

Önelégülten elvigyorodtam és hátrébb léptem egy lépést. Éreztem, hogy valamit titkol előlem, és utáltam ha valaki ezt csinálja velem. egyébként meg nem szoktam ezt csinálni, csak amikor olyan kedvem van. amúgy is régen használtam már szegény képességemet...
- Tudtam, hogy valami Isten vagy!- mondtam határozottan majd körülnéztem. Sehol senki, nem lep meg, de azért furcsa is volt egyben, hisz megszoktam, hogy a városban legalább ezer ember van egymás hegyén hátán...

Amikor közelebb lép...nos minden perverziómat bevetve jó pár dologgal számoltam...evvel azért nem...
Szemeim kitágulnak pupilláimmal együtt
- A nevem Hádész, az alvilág ura

Megforgattam a szemeimet. Nem tetszett, ahogy mindig másfelé terelte a témát. Morogtam egy sort, de végül egy mosoly terült szét az arcomon és így feleltem.
- Nem vagy híve a játékoknak, hacsak nem tudom a szabályokat. És amúgy is én inkább a társasjátékokat szeretem. De most én máshogy szeretnék játszani...- incselkedtem,, aztán egyet előrébb léptem és szemkontaktust kerestem Dis Pater-el. Úgy sokkal jobban szokott "működni2 a dolog. amikor megvolt a szemkontaktus én gyorsan, motyogva elhadartam a szöveget, ami a képességemhez kellett.
- Meggondolod magadat, és elmondod nekem amit kértem!- adtam ki az "utasítást" és valószínűleg pár pillanat múlva be fog következni, amit mondtam.

- Nem szép dolog követelőzni, említettem már. Sokat akar a szarka de nem bírja a farka... - állok fel lassan és nyújtózok egyet. Nem gondoltam volna, hogy elengedik a falka gyermekét egyedül...mert abban biztos voltam, hogy nincs itt se...khm...nincs itt senki élő rajtunk kívül. De az tény és való, hogy szinte megigéz a lány. Jellegzetes barna szeme van...de valahogy komolyságot sugároz...mint régen Perszephoné-é
- Mi lenne ha megmutatnám idővel? Egy kis játékra hívlak...már ha van még időd - mosolygok rá. Szeretnék vele eltölteni egy kis időt még. Mintha...nem ki kell vernem ezt a gondolatot még a fejemből is!

- Nem, nem Árész gyereke vagyok. Én a szüleim gyereke vagyok. - kötekedek vele egy kicsit. szinte biztos voltam benne, hogy az előttem álló férfi egy Isten. Csak még nem tudom, hogy melyik... - És, hogy válaszoljak az első kérdésedre: igen, ritkán járok mivel - megsúgom neked - négy lábbal sokkal jobb. Abban biztos vagyok, hogy nem ő Zeusz és nem is Árész, de még Poszeidon-ra sem igazán hasonlít, bár ki tudja, hogy manapság, hogyan néznek ki ezek.
- Melyik isten vagy?- kérdeztem tőle, gyorsan a tárgyra térve. Nem szeretek totojázni.

- Ezt eddig is tudtam aranyoskám. Könnyen megérzed a másikat gondolom. Imbolyogva jártál...ritkán jársz két lábon? Hagy találjam ki...csak nem Árész gyermeke vagy? - mosolyodom el. Igazából nem hittem benne, hogy egy ilyen fiatal leányzó vérfarkas lenne. Nem is ebben nem hittem, hanem, hogy egy ilyen fiatalt egyedül engednek sétálni. Ritka az ilyen eset. Miközben válaszol a másik lassan leereszkedem. Hátamat a fának döntöm és úgy nézek fel rá. Közelebb vagyok így az otthonhoz...

Szúrós tekintettel néztem rá, tudtam, hogy ki mikor nem mondd el nekem valamit. Most pont ez történt. Negédesen elmosolyodtam és felelni készültem a kérdésére, de nem tudtam, hogy elmondjam-e az igazat vagy sem. Végül úgy döntöttem, hogy is-is lesz a dologból.
- Nem ember... - maximum kinevet ha hülyeségnek gondolja, de tök mindegy. Rá tudom venni, hogy felejtse el az elmúlt ár percet... Jó kis képességgel áldott meg a sors!

- Illik ilyen támadólag kérdezni? De igen, modortalanul be sem mutatkoztam. A nevem Dis Pater. Na és kegyedé? - mosolygok rá. Még sem ejtették a fejére...a kérdése még is szöget üt a fejembe. Csak egy lázadó kamasz lenne aki hiszi, hogy léteznek mások is...vagy más?
- No és kegyed mi csoda? - kérdezek vissza viccesen

Megdöbbenten néztem fel rá. Arrébb löktem a hajamat az arcomból és úgy néztem rá, mint egy őrültre. Nem is tudom, hogy hogyan, de az agyam egy kis zuga azt javasolta, hogy kérdezzek meg tőle valamit. egy fontos dolgot, amit bizony nem minden embertől kérdeznék meg, akivel szembe jövök.
- Ki, vagy mi vagy te?- kérdeztem követelőzően.

- És ha azt mondom, hogy beszélhetsz vele? Hogy találkozhatnál újra vele?
Pillantok rá majd beletúrok a hajamba. Kíváncsi vagyok mit reagál erre. Meglepődtem a saját kedvességemen. Miért akarok segíteni neki? Talán mert láttam a fiú szenvedését...lehet emiatt igen

- Értem...- válaszoltam, vagy inkább csak mondtam magamnak. sosem voltam jó az idősebbekkel való beszélgetésben. Főleg most nem voltam a toppon, ezért egy jó darabig nem szóltam semmit. A következő mondaára viszont összeszorítottam a számat. Sajnos Bob elég sokat szenvedett mivel az aki, lelőtte nem volt valami jó célzó és "csupán" belső vérzést okozott neki.
- Sajnos, de. Elég sokat szenvedett. rákon át fájdalmai voltak plusz belső vérzése is volt szóval...- nem fojtattam, lenéztem a lábamra, mintha valami nagyon érdekes lenne ott. Vállat vontam. A fene tudja, hogy mit tud az, aki már meghalt.

- Én? Igen, azt hiszem hívő vagyok. De lazán kezelem ezt a helyzetet
Mosolyodom el. Kedves lánynak tűnik.
- Biztos nem szenvedett sokat - pillantok a sírra. Az élet körforgása. Leszakítok óvatosan egy virágot majd lassan lehelyezem a kőre.
- És tudja biztos, hogy hiányzik neked

- Nem vagyok hívő.- morogtam halkan, szinte csak magamnak. Már sokat hallottam az Istenekről. mármint a létezőkről. Zeusz, Poszeidón, Hádész és a többi. Állítólag minket is ők teremtettek, ami nem is zavar engem, csak fura, hogy nem egyszerűen csak létezünk, hanem valakinek teremtenie kellett minket. Na, végül is mindegy, csak magamat untatnám ezzel a témával.
- te talán hívő vagy,- kérdeztem tőle, letegezve. nem néz ki olyan öregnek, és maximum mondd valamit, hogy miért tegezem. Miért, miért? Mert nincs jobb dolgom azért, ami igaz is, mivel sokat unatkozok, de nem sokáig, mert nemsokára mehetek dolgozni a kedvenc boltomba és ez a tény felvidított egy kicsit.

Zene. Az emberek éltetőereje. Meglepődtem a kérdésen ami talán meg is látszik rajtam. Ki mis volt Nina? Barát? Rokon? HA valakit magunkból teremtünk az ki?
- Egy nagyon közeli barát. Sajnos az istenek magukhoz vették...
Terelem a szót kicsit a vallás felé. Érdekel, hogy ez az ember fajzat, hogyan vélekedik. A társát tudom

Ránéztem az idegen férfira, de a kérdésre nem válaszoltam rögtön, egy kicsit hagytam, hadd gondolkozzon, hogy ki is volt nekem az egyik falkatag. Hát, elég rokoni kapcsolatban álltunk az biztos, a keresztlánya voltam. Mindig együtt hülyéskedtünk, együtt viccelődtünk, de sajnos az emberek nem tudnak javulni, de így kell őket elfogadni.
Bólintottam egyet, nyugtázva a szavait, de nem engedtem a sírásnak. szerencsére nem a síros fajta vagyok, nehezen tudom magamat elsírni, akár lelki akár fizikai fájdalomról van szó. Kivettem az MP4-emet a zsebemből, beledugtam a fülhallgatót a fülembe és elkezdtem zenét hallgatni. Kicsit lejjebb vettem a hangerőt.
- És magának kije fekszik itt?- kérdeztem tőle kíváncsian.

Szemem sarkából elsőnek egy fehér folt tűnik fel, majd az illat amit a virág áraszt. Oda fordulok, egy tinédzser lány...kegyetlen a sors...de hát ez van. Eloltom a csikket majd egy szemetesbe landol. Lassan odalépek hozzá és a sírra pillantok. Emlékszem a sírban fekvőre, mielőtt feljöttem találkoztam a fiúval...öhm hímmel. Vérfarkas volt. Nincs velük semmi bajom, aranyos kutyulik
- Jó napot...és részvétem. A családtagja volt?
Mondom együtt érző, gyengén csengő hangon. Az emberek ezt várják el a másiktól. Részvétet...és együtt érzést

A lábamat nézve sétálgatok a temetőben. Nem, nem vagyok az a temetőben mászkálós csaj, aki füvezik, de itt "lakik" az egyik falkatag. Csak nemrég költözött ide. Az emberek lelőttek öt, pedig csak élelmet szedett ki az egyik kukából... szívtelenek. Néha nem értem őket noha egy kis ideig mindig az vagyok. Ebben az évben csak kétszer változtam át és csak 3 napig össz-vissz. Most éppen két lábon járok, ami furcsa és egy kicsit még imbolygok, de csak azért, mert régen volt két lábam.
Sóhajtok egyet és leszedek egy fehér virágot az út széléről. Senki sem tudja, hogy itt vagyok, de nem baj. Ez az egész lényege! Hirtelen megpillantok valakit. Egy férfi az, aki éppen cigizik. A füsttől elfintorodok és egy gyors mozdulattal leteszem a virágot Pete sírjára.

Nyugodtan sétálgatok a temetőben. Szeretek ide jönni...nagyon ritka, hogy összefutok istenekkel...nem ritka...soha. Vámpírral már találkoztam, szeretek velük beszélgetni.
Nehéz bakancsom mélyen nyomódik a lágy földbe. Kezem útnak indul és előveszem a cigim. Újabb emberi butaság...de ez tetszik. A mi teremtményünk ez is miért ne élhetnék vele.
Szikrakő pattan az öngyújtómba és beleszívok a cigibe. Nekitámaszkodok az egyik nagy fának. Előttem van a legelső vámpír sírja. Nemrég ölték még.
Sóhajtva fújom ki a füstöt.