Kikötő

- Rosalie Congrand
Mondom immár komolyabban de még mindig játékos bájjal. A kézfogásra oda sem figyelek. Vagy kéz csók vagy semmi. Mi van férfinek néz?
Azt hittem eddig, hogy a vámpírok nem fáznak...nekem most még is sikerült. Kirázott a hideg így belekortyoltam az italomba majd megnyaltam az ajkaimat, hogy minden kósza csepp a számba és ne esetleg a ruhámba torkoljon.
Kivételesén nem a vizet kezdem fixírozni hanem vissza fordulok hozzá

- Esetleg vár valakit? Mármint, hogy így egyedül sétál...

Egy ideig csendben ültünk. Nem kellet sok, már meg is szólít. Kissé unalmas volt beszéd nélkül. Felé fordultam mosolyogva.

-Igen. Szép estének ígérkezik- Mosolyogtam rá. Jobban megnézve, gyönyörű nő. Lehet páromra akadtam? Nem, nem hiszem. . . –Cornelius Gaenor- Mutatkoztam be neki mosolyogva, kezet nyújtva.

-És kegyed?- Ha már a régi stílust űzi. Én sem adok alább.

Mai fiatalok, micsoda otrombaság! Rá pillantok a szemtelen mellém terpeszkedőre majd belekortyolok a pohárba és visszafordulok. És ha vártam volna valakit? Na de kit...mindenkim meghalt. Akkor én miért is élek? Tanulásnak...azt hiszem. Most Rosa segít amúgy nyelvek, tudományok...
Legyünk rendesek és aranyosak...próbáljunk kommunikálni. A jó szocializáció fél egészség.
- Jó estét. Egész szépnek ígérkezik a mai éjszaka, nem de?
Veszem fel a legangyalibb és legszebb mosolyomat

Hebe kellemes társaság. Bár jobb lett volna, ha Párizsban találkozunk. Na majd, elhozom magamhoz. Ezen még elelmélkedtem és felöltöztem. Egy laza ing, amit csak félig gomboltam be, egy farmer és egy sportcipő. Hajamba beletúrtam és már mentem is el. Ismét.

Utam a kikötőbe vezetett. Leültem a padra, a hölgy mellé, aki egy régies ruhában volt. Vámpír. Már meg sem lepődöm.

Átlaghoz képest szolidabb ruhában lépkedek. Mivel hűvös idő van egy vádliig érő szövet kabát takar de még így is látszik a régi idők stílusának a jegye.
Evésben, ivásban nem tartom a hagyományokat sokszor így leülök a kikötőben egy padra és belekortyolok a forralt borba. Összekulcsolom az ujjaimat a pohár körül és lepillantok rá. Még mindig a kezemen díszeleg az eljegyzési gyűrű pedig már lassan 70 éve...ideje lenne levenni...Sóhajtva bambulok magam elé. A lemenő nap fénye pont a hátam mögött van így messzebbről akár egy sziluett hathatok. Tekintetem a víz felszínére siklik

Bólintottam, és egy ideig figyeltem, majd a vízre néztem. Sóhajtva ismét dobálni kezdtem a köveket. Amikor meguntam felálltam és hazasétáltam.

A gyerekekről eszembe jutott, hogy miért is jöttem a városba. Az egyik "gyerek" halálos betegen feküdt és üzent nekem az unokáival, akik semmit nem tudnak rólam, hogy látni szeretne. Ezért kerestem fel Párizst és nem is akartam tovább váratni.
- Nos, örvendtem, remélem látjuk még egymást. - Fölálltam, majd biccentettem és elindultam audenciára.


//Köszi a játékot! //

-Igen- Mondtam elmerengve a vizet fürkészve. Igen. Nagyon is sok mindent. Sőt, minden érdekel. Illetve nem minden. De jó sok dolog igen. Több is, mint kellene. Hát igen. Nem tudok mást csinálni magammal. Ez van.

-Az jó- Gyerekvigyázás? Hát nekem annyira nem jön be. De csináltam már. Mikor is? Ha igen 1940 környékén. Méghozzá. . . Hogy is hívták? Nem emlékszem már rá. Mindegy is. Majd rájövök egyszer. Ha meg nem az sem baj.

- Értem, akkor sok dolgot szeretsz. - konstáltam röviden. Én nem szerettem táncolni, vásárolni csak ritkán, ismerkedni esetleg, de így az összestől együtt túl sok lenne nekem.
- Én egy barátom gyerekeire szoktam figyelni néha. - mondtam halkan.

-Nem feltételeztem az öngyilkosságod- Mosolyogtam tovább. Nem volt, semmi ilyen gondolatom. . . Nem nézném ki belőle, hogy ezen gondolkozik. De ha neki megfordult a fejében. . .Hát nem is tudom.

-Én?. . Hát sétálok, ismerkedek. Táncolok, de azt rengeteg mennyiségben.Na meg a vásárlás.- Mondtam kissé elgondolkozva. Hát igen. . Azt csak nem mondom, hogy otthon ülök a macskámmal. Ha már itt tartunk szegény Lillin. Bár tuti elvan a ruháimmal. De én agyon ütöm, ha kért tesz valamelyikben is.

- Elfoglalom azért magam, köszi, nem leszek öngyilkos, vagy ilyesmi, ahhoz túlságosan szeretem a vámpírlétet. - mondtam könnyedén és megcirógattam egy árnyékpamacsot.
- Amúgy te mivel ütöd el a napjaid?

-Oké- Mosolyogtam én is. Ő ugyan halványan tette, de én nem. Nekem nem jön már az a kicsi mosoly. Olyan igazit, vagy semmilyet. Maximum a „kössz” tipikus mosolya. Az a cuki kis bunkó.

-Miért nem keresel, benne olyat ami érdekel?- Kérdeztem. Oké engem is untat néha. De mindig találok valami olyat ami érdekel. Ámbár, naphosszakat szoktam a lakásomban lenni, de ott meg Lillin van. És mellette nem unatkozik senki. A kis vadmacskám.

- Értem. AZt már láttam, hogy mosolyogsz, néha én is szoktam, de amúgy feleslegesnek tekintem. Rendben, elraktároztam, a nem-tipikus-vámpírok mosolyognak. - villantottam rá én is egy halovány mosolyt.
- Amúgy nekem sincs bajom az élettel, egyszerűen csak nem igazán tud már izgatni. - vontam vállat.

-Nem sértésként mondtam!- Néztem rá, egy nagyobb vigyor keretében. Oké, lehet, hogy igaza van, de akkor is. Sóhajtottam, majd a vízre néztem.
-Nem annyira. Én a többi társunkkal ellentétben, mindig mosolygok. És igen is élvezem az életet. Oké, ez így hülyeség, de így van- Mondtam elgondolkodva, majd megfogtam egy követ, és ismét eldobtam. Ez nem volt lapos, de ugrált a vízen. Elmosolyodtam, majd ismét a mellettem ülő vámpírra néztem.

- Ez igen valószínű. Nem mintha találkoztam volna nem tipikus vámpírokkal, de azért kösz. Vagyok, ami vagyok, soha nem voltam vámpír, szóval naná, hogy vámpíros vagyok. - mondtam lazán, megvonva a vállam.
- És te? Te nem tipikus vámpír vagy?

-Hát legyen. Én is többnyire az vagyok. . . Amúgy meg, tipikus vámpír vagy- Mondtam, és nem bántás képpen. A legtöbbünk, már csak olyan, mint ő. Unják magukat, hűvösek és társaik. Oké, akadnak kivételek is, de csak nem mindegyikünk ilyen felfogásmóddal van. Nem hisz örülnének annak, hogy halhatatlanok.

- Hidd el, jobban jársz ezzel az arcommal, kimondottan kibírhatatlan és elviselhetetlen vagyok. Ha megpróbálok kedvesnek tűnni az jó dolog, mert legalább igyekszem. - mondtam újra hűvösen. Tényleg nagyon rossz természetem volt, örülni kell, hogyha kissé igyekszem embernek tűnni, mert ha nem, az nagyon, de nagyon gáz.

-Már 30 éve itt élek. És mint mondjam esti séta- Vigyorogtam, és sóhajtottam.- Nekem nem kell színészkedned. Ha kedvetlen vagy. Legyél az. Ha álarcot húzol azzal nem oldasz meg semmit- Mosolyogtam rá. Nem bántás képpen. De nekem feltűnt, hogy nem az igazi érzelmeit mutatja ki. Na megint okoskodok. Pedig csak olyan 1 évvel vagyok idősebb nála. Jó, most már mindegy.

- Örvendek. Téged mi hozott ide? - kérdeztem, hogy valamivel feldobjam a társalgást, ugyanis a kínos csöndnél semmi nem rosszabb. Ha beszélek, akkor legalább fen tudom tartani a kedvesség látszatát, hiába vagyok amúgy hűvös, mint egy bolyhos vörös prémsapkába bújtatott jégcsap. De addig jó amíg beszélek, a színészi tehetségem ugyanis páratlan, látszik ez abból is, hogy nem gyilkolok halomra mindenkit, ha olyan a kedvem.

Na milyen illedelmes lett hírtelen. De látom, hogy pántja valami. Oké. . .Nekem sem kellene ilyennek lennem. –Rosa Lune.. . .-Mutatkoztam be mosolyogva. Na elhatároztam, hogy nem leszek ilyen. Rákérdeznék, mi a baja, de félő nem mesélné el egy idegennek. Ami jelen állapotban. . . . .Nem jelente semmit. Csak annyit, hogy nem bízik meg senkiben, oly’ könnyen. Meg is értem.

//Ne haragudj, hogy késtem. . . csak elaludtam //

- Szintúgy, de ne haragudj, be sem mutatkoztam. Sacha vagyok, örvendek. - Nem akartam én neveletlen lenni, mert úgy látszott kimondottan megbántódott, de valamiért annyira vacakul éreztem magam, semmi kedvem nem volt most bájcsevegni, de talán mégis erre van szükségem, egy jó beszélgetésre. Végre rá néztem, felmértem a másik vámpírt. A hófehér bőrünkön kívül más közös nagyon nem volt bennünk, de végig a szemébe néztem, miközben vártam a reakcióját.

Na de kérem. Oké, ha ennyire lenéz, de a tisztelet azért meglehetne. Ámbár mit várok az ifjúságtól? Semmit. Kár is ezen agyalni. Leültem tőle három lépésre. Felvettem egy lapos követ, majd finoman eldobtam. Kacsázni jó dolog. És felettébb érdekes művelet.

-Semmi különös. Éjszakai séta. . .- Vetettem oda, egy újabb követ eldobva. Tökélyre fejlesztettem ezt a dobást. Mióta is? Elég régóta, szoktam dobálgatni. Szerencsémre, pontosan is célzok, ami megkönnyíti a dolgom.

-És veled?- Pillantottam rá, majd tovább dobáltam. Sóhajomat követően a holdra pillantottam. Ma ia csodálatos, mint mindig.

Éppen egy árnyékpamacs csiklandozta az arcom, amikor megéreztem. Kellemetlen bizsergés, zavaró érzés. A lábam megállt kalimpálás közben az árnyékok pedig szétspricceltek körülöttem.
- Szia. - mondtam nyugodtan, oda sem nézve. Már csak ez hiányzott, milyen régen nem találkoztam már másik vámpírral? Legalább ezer éve, na jó, annyira öreg még nem vagyok, de nagyon rég.
- Mi a helyzet? - kérdeztem lazán, még mindig másfelé nézve.

Párizs. Hány éve is költöztem ide? Nem tudom. 10 után nem számoltam. Ha nemsokára 1000 éves leszek, akkor olyan 30 éve. Érdekes, érdekes. Ezen elmerengve felvettem aminek színe fekete volt, és abroncsos. Pólót, melynek V alakú kivágása van, és egy pulóvert. Hajam, coffba kötöttem, és már mentem is sétálni.

A kikötőben sétálgattam és figyelmes lettem egy vámpírra. Nemesi vámpír. Na szép. Már késő lenne kikerülni. Ha én őt érzem, ez tuti fordítva is így van. Sóhajtva lépkedtem tovább. Megálltam a vámpír mellett és rámosolyogtam.

-Szia- Vigyorogtam tovább, majd leültem mellé és a tengerre néztem

Sétálgattam a mólón, hagytam, hogy a deszka nyikorogjon a lábam alatt. Teljesen mindegy volt nekem, hogy merre vagyok, de mivel éppen ide vetett az élet, így itt maradtam. Mi számít, hogy tengerpart, vagy város, új ország, vagy tanyasi ház? A lelkem sötét jeges hidegbe burkolózott, olyan dermedtségbe, amit senki nem tudott megolvasztani. Tudtam, hogy az éjszaka árnyai megsűrűsödnek körülöttem, mintha anyjukat simogatnák és bújnának hozzá. Nem törődtem az árnyakkal, had tegyék, amihez kedvük van. Leültem a deszkára és bámultam a teliholdat a lábaimat lóbálva mint egy tini, aminek csak kinéztem.

...