Le sang vár romjai

Ahogy ültem a kődarabon mikor egy, mély férfi hang szólalt meg valahonnan a fejem fölül. Annyira hirtelen és meglepetésszerűen ért az egész, hogy nem csak összerezzentem, de majdnem le is estem a földre.... újból. Tipikusan béna vagyok megint, komolyan, sosem fogom megszokni a szárazföldet vagy mi? Felálltam és megfordultam, hogy megnézzem magamnak a férfit, felemeltem a fejemet és a vár romjainál ácsorgott. Ember nem volt, és vámpír sem, majdnem megörültem, hogy egy sors társammal találkoztam, de csak addig tartott az örömöm míg hangja nem volt ellenséges és elutasító...
-Aham, köszönöm...- válaszoltam vissza neki... vagyis kiabáltam, mert elég messze volt. Tök ritkán találkozom sorstársakkal, szóval megörültem, hogy ő is az, de ahogy láttam ő a legkevésbé sem izgatja a dolog. Nem baj, mindig is bátor ember... sellő voltam, és a veszély sem hagyott nyugton.
-Esetleg nem segítenél kijutni innen? Nem igazán tudok tájékozódni a szárazföldön, alig szoktam kimászni a vízből.- kérdeztem tőle barátságos hangon, egy bájos mosoly kíséretében.

A zene ugrott egyet, most már a Show me the meaning of being lonely szólt, ami, mint mindig, most is ellazított, kikapcsolta minden zavaró érzésemet. Lehunytam szemem, úgy élveztem ezt a kellemes lebegést, mely felemel és eltűntet minden gondot. Ám hamarosan széttörte az egész szép dolgot egy lány hangja. Mi a franc, már itt sem lehetek nyugton? Kinyitottam szemem, megkerestem a sötétben a hangoskodót, akiről kiderült, hogy sellő.
-Menj egyenesen és kijutsz az útra.
Válaszoltam neki, majd, mivel a kis hableány sorsa a legkevésbé sem érdekelt, sőt, legyen hálás, hogy nem öltem meg azonnal, mert megtörte nyugalmamat, lehunytam a szemem, visszakapcsoltam, hogy elülről élvezhessem a számot, melyet oly otrombán megszakított. Szerencsére elég magasan voltam ahhoz, hogy ne tudjon idáig feljönni magassarkúban.

Zavarodottan sétálgattam az utcán, míg ráakadtam egy gyönyörű romos épületre, mindig is kíváncsi természet voltam, ezért elindultam az ösvényen ami kanyarodik, magassarkúban akár hová eltudok jutni, már megtanultam járni benne rendesen, vékony farmerom alá befújt a szél, de nem fáztam, főleg, hogy a dzsekim és a lila felsőm melegített. Lehet, hogy egyedül nem kéne erre sétafikálnom, ehh Lina mióta félsz te az emberektől??? Még jó, hogy senki sincs itt, nem mintha nagyon zavartattam volna magamat. A barátnőm azt mondta, hogy siessek mert nagy buli lesz nála, én meg mindig elkésem, jó de úgy nehéz elkészülni, hogy ha vízhez érsz és 5 perc múlva farkad nő... Nem mintha akartam volna menni, ember bulik, mind unalmasak... Mindig is utáltam, de már bele törődtem, végül az én javamra fordítottam az egészet. Általában mindenki úgy táncol ahogy én akarok....- gondoltam mosolyogva, de nem igen jutottam tovább gondolatmenetemben, mert ahogy láttam kezdett besötétedni és én eltévedtem.
-A f#nébe, most mit csináljak? - kérdeztem hangosan, nem mintha arra számítottam volna, hogy valaki válaszol...
A tengerben tudok tájékozódni, de a szárazföldön... sosem fogom megszokni.- gondoltam elkeseredetten, leültem az egyik nagyobb kődarabra és kétségbeesve kémleltem a helyet...

EVANGELINA

Fülemben az If I Had You dübörgött, de fejemben sokkal csúnyább káromkodások pörögtek szép egymásutánban. Már rég nem változtam át tengerben, és most sem oda készülök. Gyűlölöm ami vagyok, de a tömeget jobban, az embereket, az üvöltözést...az erdőből is az zavart ki. Fekete bőrdzseki volt rajtam, kezemen ujjatlan hasított bőr kesztyű, fekete, kikopott farmerem fáradtan engedett az újabb gyűréspróbának. Felmásztam a vár romjaira, onnan néztem szét. Hát, jó magas és ami a főbb, csendes, bár fülemben az iPod minden csendet eltörölt. Már rég nem használt képességem feszített, rossz érzést keltett bennem, de egy nyújtózkodás, vállkörzés után az is engedett kicsit. Barnás szőke hajam ki volt engedve, a dzseki nyaka mögött szállt ahogy fújta a szél. Megigazítottam a kesztyűmet. Fekete Converse cipőm eléggé szét volt sportolva, helyenként már kopások díszítették, de így is tetszett. Semmi kedvem nem volt lemászni. Bár nem sokat beszélek, fejemben a gondolatok gyors egymásutánban követik egymást. Mikor menjek vissza az erdőbe? Kin kéne edzenem a képességemet? De ez most mind háttérbe szorult a nyakam fájdalmához képest, mely enyhe lüktetést okozott. Nem egyszer ivott belőlem vámpír, általában hagyom nekik, hisz akkor állnak le, mikor akarom, mert kényszerítem őket, ám ez a harapás friss volt, még a vérem is a nyakamon volt. Fenébe, remélem, hamarosan begyógyul.

- Nekem szerencsére nem kell ettől tartanom.- mondtam nyújtózkodva. Kicsit fárasztó állandóan egyhelyben ülni, de gondolom most nem indulhatnék neki futni pár kört... ezért is örültem annyira a kérdésének.
- Persze.- álltam fel rögtön, és kinyújtottam a kraomat, hátha belémkarolna. Lassan elindultunk a fák felé. Remélem nem gondoloja, hogy esetleg bántani akarom, vagy éppen el akarom csalni valahová... mert egyáltalán nem célom ez. Csak megszoktam a sötétet, és valahogy megint visszamennék oda.

- Értem. Egyedüllét nem jó...főleg ha hosszú ideig él az illető. Könnyen magába fordulhat
Jegyzem meg mosolyogva. Igen, sok testvérem ebbe a hibába esik. Mivel hallhatatlanok azt hiszik nekik nincs szükségük senkire, hogy mint vámpír istent játszhatnak...aztán nem

- Nincs kedve esetleg egyet sétálni?
Nézek rá kevésbé mosolyogva, inkább haloványan komolyan és leszállok a szikláról. Kezdett hideg lenni az a nyamvadt rom...ha sétálunk jobb lesz. Össze hajtom a takarómat majd a jobb karomra terítem

- Nem.- ráztam meg a fejem.- Csak reméltem, hogy itt nem kell egyedül lennem... és nem kellett csalódnom- tettem hozzá lelkesen. Kicsit furcsa lehet, hogy a foglalkozásom ellenére nem szeretek egyedül lenni de... nem is tudja, hogy ki vagyok! Lehetnék akár Appollón is, feltéve, ha nem ismeri, akármit mondok nem nézne teljesen hülyének, mert nem ismer. De ha rájönne, és kicsit visszaemlékezne a beszélgetésünkre rögtön leszűrné, hogy én sem vagyok teljesen normális.

Hátradőlök óvatosan és leszakítok egy késő őszi virágot majd óvatosan megszagolom. Egyszerűen imádom a virágokat. A szirmok mögül merem igazán végig mérni. Milyen szemtelen vagyok! De rá kell döbbennem, hogy nem ronda...sőt...meglehetősen helyes...de...mit akarok én. Ő egy isten én egy vámpír. Mielőtt az én drága fantáziám beindulna kell az ilyen és hasonló ötleteket kivernem a fejemből

- És miért pont ide jött? Esetleg egy emlék köti ehhez a helyhez?
Pillantok rá végre a növény fölött érdeklődve. Én a történelem miatt jöttem ide...de nem hiszem hogy valami rokoni szállal lenne kapcsolata a fajtámmal. De ki tudja?

- Igen eléggé bonyolult, főleg ha egy két rokonom születését nézzük, egyenesen bizarr.- nevettem fel én is. Tudom, hogy a mi életünk nem túl hétköznapi. Akik egyik percben utálják egymást, a harmadikban szövetkeznek egymással egy harmadik ellen, és ennek a harmadiknak sem teljesen tiszta a kapcsolata a barátaival, egyszóval bonyolult az egész.
- Semmi baj.- mondtam mosolyogva. Ahha...tehát felkeltettem az érdeklődését. Szomorú, hogy csak egy véletlen mondat miatt kezdett el komolyabban gondolkodni rajtam. De ha nem kérdez rá, én nem segítek neki... ha akarja nyugodtan rájöhet magától is, sőt még meg is nehezíthetném a dolgát.

- Az ősi történetek, vagy akár a történelem könyv is. Elég ha megpróbál bárki isten fia levezetni egy családfát...
Nevetem el magam, persze a szám elé kapom azonnal a kezem. Egyre jobban, szív be az itteni kultúra..."mesés"

- Sajnálom
Suttogom majd inkább az előttem lévő falat kezdem fürkészni. Hihetetlen milyen modortalan vagyok...ha Ő látta volna ezt...
Na de hagyjuk is. Azt mondta, hogy ahol "Ők" élnek. Szóval többen élnek egy helyen és az nem az Olümposz. Lehet, hogy nem istenre gondolt...akkor bármelyik sziget lehet, esetleg az emberekre célozva élhet a földön is...vagy akár az Alvilágban. Nehéz menet lesz, de nem akarok rákérdezni. Szeretem az ilyen fejtörőket

- Nem mindenkié. Ahol mi lakunk, oda nem érnek el a családi elmebajos viták- mondom elvigyorodva. - És kik mondják?-kérdezem kíváncsian. Vajon kik pletykálnak az életünkről? De milyen szépen kiszúrta, hogy isten vagyok. Végülis nem lehetett nehéz. A vámpírokat már ismeri, az embereket is, farkassal is találkozott, és talán még istenekkel is.
Nincs hideg, de később valószínű, hogy az lesz. Én meg egy szál pulcsiban kijövök ide, az ősz közepén.Ha meg akarnék fagyni legfeljebb kiveszek egy szobát valamelyik hotelben, vagy elmegyek az Olümposzra. Tartaroszba csak holnap megyek vissza. Vagy azután.

- Pedig azt mondják az istenek élete forgatagban zajlik...vagy legalább is mint egy brazil szappanopera
Mondom mosolyogva. Nem bántásként de saját elméletem volt az ők szövevényes, érdekesen kezelt szerelmi kapcsolatukról. És ha az illető még sem isten lenne? Nos...maximum elmebajosnak ítél meg és itt hagy. Folytatnám a naplemente bámulását...szóval nem gond hogy megkérdeztem.
Ruházata nem tűnik túl melegnek...mondom én. De ha lehűl az idő én hamar hazaérek...és ő?

A válaszára összehúztam a szemem. Ez a hosszú élet hátránya, nincs kivel megosztani. Én ilyen szempontból szerencsés vagyok, de csak azért, mert a legtöbb barátom hallhatatlan. De úgylátszik ő nem tartozik a mázlisták közé.
- Nem volt kedvem otthon tölteni az időt.- mondtam vállat vonva. Ráadásul egyedül? Jobb hogy kijöttem... már megérte a fáradságot. Kikerülni az óriásokat, a folyton siránkozó lelkeket... A teljes sötétség mennyivel jobb, de csak ha nem vagyok egyedül. Ha igen , akkor irány Párizs, vagy valamelyik nagy város, legalább nem unatkozok.

- Nincs kivel tölteni az időt
Felelek nemes egyszerűséggel. Ez nem olyan magán jellegű információ, hogy félnem kéne attól, esetleg túl közel engedtem magamhoz. Összekulcsolom a bokámat majd a sarkammal megtámasztom a romot...vagyis a sarkamat támasztom neki. Elrévedek újra a naplementében. Egyszerűen gyönyörű! Lassan fordulok vissza leendő beszélgető partnerem felé és már fel is teszem neki az első kérdést

- No és ön?
Azt nem mondhatom, hogy egyedül veszélyes - még ha ideje lenne ennem is. Hiszen ha isten esélyem sincs vele szemben. És amúgy sem vagyok oda a férfiakért. Egyik őrült szokásom, hogy csak női bűnözők vérével vagyok hajlandó táplálkozni. Büntetem őket és jól is lakok. Hát nem szép az élet?

Végre rám néz. És a mosolya is gyönyörű, azt hiszem elégedet lehetek magammal. Jó döntés volt elhagyni Tartaroszt... képzeletben megveregettem a válam.
- Egyre jobban.- mosolyom még szélesebb lett, ahogy láttam hogy a tekintete végig mér. Vajon tetszik neki amit lát? Nem vagyok egy Adonisz, vagy Apollón. Valahogy én a bizonytalan személyiség kategórába tartozom. - Egy ilyen gyönyörű nő hogy- hogy itt tölti az idejét, egyedül?- kérdeztem kíváncsian. Egy darabig még figyelgettem a mozdulatait, majd a fűszálra öszpontosítottam. Letéptem még egyet, és szórakozottan forgatni kezdtem az ujjaim között.

A tekintete még mindig rajtam van. No legyünk oly kedvesek...lassan rápillantok mosolyogva

- A kornak és időnek kielégítően. És ön?
Illet volna az elején köszönni és bemutatkozni. De ha belekezdtünk a társalgásba hagyjuk az efféle formaiságokat. És ha már ránéztem...alig észrevehetően végigmértem...hátha rájövök kihez van szerencsém...de mivel nem jött össze így mint ember raktároztam el magamban majd a fejemben "boncolgattam" a külsejét. A szemei fogtak meg eddig...nagyon

Látom ideges... vajon azért mert bámulom, vagy más hozza zavarba? De nem támad rám, ami jó jel, mert kénytelen lennék...mit is tennék akkor? Csak nem bántanék egy hölgyet? De hiába vámpír... akkor is nő.
- Már az.- válaszolom még mindig az arcát bámulva. Csak egy szavába keül, és mást kezdek el bámulni rajta. De eddig az arca tűnik a leghelyesebbnek. Ha esetleg máshová tévedne a teknitetem, kétlem, hogy tudná fegyelmezni magát.
- Hogy van?- kérdeztem kíváncsian, és letéptem egy fűszálat, szórakozottan játszani kezdtem vele, de persze a szememet le sem véve a nőről.

Lassan egy közeledő pontot pillantok meg. Illata más...mármint az ismertekhez képest. Eddig csak sellővel és istennel nem találkoztam...így az utóbbira tippelnék, ha csak nem rejteget a nadrágjában egy farkat.
Nem tűnik valami nagyon mélabús fazonnak és még csak az etikettet sem ismer...ejnye...leheveredik elém majd nézni kezd. Ez már felháborító! Nem...higgadtság...és barátságosság. Még ha egy kanál vízben is meg tudnám fojtani...

- Szép esténk lesz
Jegyzem meg halkan de rá sem pillantok csak elmosolyodok. Kitartó annyi szent...de akkor játszunk

Tartarosz a világ legsötétebb helye, komolyan. Ennek a ténynek általában örülni is szoktam, de most kifejezetten idegesített. Egy idő után már fel sem tűnik a sok halott lelke. Mivel ez a legsötéttebb büntetések helye, egy kicsit nyomasztó az egész hely kisugárzása. De szeretek itt lenni, és ezen nem is változtatok, de Hüpnosz eltűnt. Sehol nincs. Olyan, mintha a másik felem veszett volna el.
Tehát újra Párizsban. Azon belül is Le sang várhoz mentem. Nem akarok egyedül lenni, és remélem találok egy túrista csapatot, köztük pár gyönyörű nővel... a gondolatra mosolyogva megráztam a fejem. Kicsit le kéne állnom...de hogyan ha egyszer a sors megint elém fújt egy hölgyet, aki vámpír.
Nocsak- nocsak. Zsebre dugott kézzel ballagok oda hozzá, és leülök mellé a fűbe, és mosolyogva kezdem el felmérni arcának minden egyes pontját. Kíváncsi vagyok, hogy zavarba tudom hozni az állandó bámulásommal.

nyugodtan sétálok. Rosa tanácsát megfogadva elmentem bevásárolni de csak nem jött össze semmi ami a mai...kornak megfelelő lett volna. De talán nem is baj. Talán ez az egész tanulás iránti vágy csak a fiatalságomnak köszönhető. Megfelel nekem az eddigi evési szokásom...az öltözködési stílusom...és úgy ahogy vagyok.
Óvatosan lépkedtem a romok között. Dadám sokat mesélt ezekről a helyekről. Nagy történeteket, csatákat...szerelmes szálakat esetleg tragikus melódiákat. Mindegyikben az volt közös, hogy gyönyörű volt. Talán emiatt is szerettem bele a történelembe és az irodalomba. Az első a hitelességet adja, az igazi "sztorit" a második meg a szebben megírt történeteket.

Mosolyogva terítem le a kis takarót amit otthonról hoztam az egyik nagyobb romra és ráülök. Kezeimet a szoknyám közepébe eresztem és onnan figyelem. Még érzem arcomon a lemenő nap sugarait.
Még hogy a vámpíroknak árt a napfény...

Néztem a másik vámpír távolodó hátát és kíváncsi lettem volna, vajon most hová megy. Hamar leállítottam magam, hogy ez nem az én dolgom.
- Au revoir. - biccentettem én is, majd elindultam a másik irányba, beolvadva az éj árnyai közé.


//Én is köszi. //

- Persze. Jobb napjaimon. De félre ne érts, nem vagyok az a megkeseredett öregember típus.- mondtam mosolyogva. Ez végül is igaz, hiába nem látszik rajtam, szoktam vidám is lenni, ritka, de előfordul. De többnyire okkal történik ilyesmi. Ha nem lenne ok, rögtön az elvakult optimisták közé sorolhatnám magam.
- Most viszont mennem kell hölgyem. Au revoir.- mondtam, és egy kézcsók kíséretében távoztam. Most kivételesen nem a kocsmába mentem rögtön, hanem haza. Ha egyszer ennek a beszélgetésnek sikerült egy kicsit jobb kedvre derítenie, ne a kocsmában töltsem az időt nem?

/ köszi /

- Hát igen, ízlések és pofonok. - Bővítettem tovább a béna mondások tárházát. Azonban tényleg a hideg rázott z olyan túlságosan boldog emberektől, az olyan hamisnak tűnt, olyan mesterkéltnek.
- És te, soha nem szoktál pozitív lenni? - muszáj volt megkérdeznem.

-Valakinek ez kell, hogy jól érezze magát.- mondtam halványan mosolyogva. Nekem aztán teljesen mindegy, hogy mennyire van tele az a pohár. A lényeg az, hogy nem üres nem? Akkor meg igyuk meg ami benne van, és véget vetünk a vitának. Egy kicsit tényleg ijesztő ez a hű de vidám, hű de boldog élet szemlélet.

- Pontosan, nem értem miért tartják olyan nagyra az optimizmust. Ha félig van a poharam, akkor már csak egy fél pohár vizem van. - vigyorodtam el én is. Néha nagyon elegem tudott lenni az ilyen mindig boldog, mindig kiegyensúlyozott emberektől, valahogy kivert attól a víz.

- Éljen a pesszimizmus.- mondtam mosolyogva. Én sem vagyok egy pozitív egyéniség, de előbb igyekszem reálisan meglátni a dolgokat. És csak később választok álláspontot. Többnyire a negatívat, de így legalább nem csalódok és éppen ezért nincsenek túl nagy elvárásaim az élettől.. Csak kellemesen meglepődök.

- Az jó dolog, mindennek megvan a pozitív, meg a negatív oldala, bár én nem nyilatkozom, mert hajlamos vagyok a negatívat meglátni. - nevetettem el magam.
- Óh, talán még arra is sor kerülne. - nevettem újra. Vicces milyen hullámzó a hangulatunk, az egyik pillanatban búskomorok vagyunk, a másikban pedig önfeledten nevetünk, nem csak az ember furcsa állat.

- De végülis jó hogy emlékszem rájuk. Legalább nem követem el kétszer ugyanazt a hibát.- mondtam csendesen. Éppen ezért kerülöm a nők társaságát, bár valamiért csak velük találkozom, vagyis velük szoktam inkább beszélgetni.
- Amíg nem próbálsz megölni, semmi nem elég rossz.- mondtam mosolyogva. Azért kíváncsi lennék arra, hogy milyen amikor nem józan. Ha ennyire tiltakozik, valami érdekes dolog történhet majd. De csak ezért nem fogom leitatni, az nem lenne túl etikus.

- Igen, rengeteg olyan dolog van, de ha túlságosan a hatalmukba kerítenek, akkor megölnek, én pedig még élni akarok, legalábbis ezt mondom magamnak. - mosolyodtam el maró öngúnnyal. Tényleg elég cinikusan tekintettem önmagamra, ha nem éppen depresszióba süllyedtem. Azt hiszem nem vagyok egy egyszerű jellem.
- A legtöbbekből talán, de én borzalmas leszek. - nevettem fel. Megpróbáltam régebben az ivásba menekülni, de nem jött be. Amúgy sincs sok gátlásom, de az ital a maradékot is leoldotta. Miután porrá tomboltam két kocsmát és három várost halálra rémítettem az árnyjátékommal, abbahagytam a dolgot.

- De vannak olyan dolgok, amikre nem tudsz nem figyelni.- mondtam halkan. A háborúk és a harcok nem ilyenek. Viszont másokat nehezebb elfelejteni. Ahogy ő sem tudja a családot figyelmen kívűl hagyni.
- Ugyan már. Az alkohol sokakból a legjobbat hozza ki.- mondtam mosolyogva. Úgy látszik valamennyire sikerült magamhoz térnem. Azt hiszem nem lenne túl nagy baj, ha pár napig kihagynám a kocsmázást. Ártani nem árthat.

- Ez érthető, a múlt mindenkit kísért, hát akkor meg mit mondjunk mi vámpírok akiknek évszázadokban mérhető a korunk? Én nem szoktam törődni a múlttal, legalábbis igyekszem elzárni és akkor többnyire nem zargat. - Ez így nem volt teljesen igaz, mert gyakran keltem remegve arra, hogy ősi vámpírok lopóznak utánam álmomban és vissza akarnak vinni gyermekkorom kísértetkastélyába.
- Persze, szívesen megyek bárhová, de nem hiszem, hogy jó társaság lennék. - ráztam a fejem halvány mosollyal.

- Hogy jobb kedvem legyen.- nevettem el magam.- Igazából, van pár dolog, amit jobban szeretnék elfelejteni. És nem csak a háborúkat.- tettem hozzá elkomorulva.
Remek, egyetlen gondolat is képes taccsra vágni az egészet. -De ha van kedve, egyszer majd elkísérhet. Hátha társaságban nem olyan reménytelen.- mondtam mosolyogva. Remélem eddig is csak a társaság hiányával volt a gond. Mert ha nem...akkor nagyobb gondok vannak itt, pedig már elég régen történt, nem ártana elfelejtenem bár az, hogy hülyére iszom magam kétlem hogy sokat segítene.

- Nem dehogy! Voltam már én is rossz passzban. - biztosítottam halvány mosollyal. Tényleg ismertem magam annyira, hogy depressziós korszakaimban jobb, ha senki nem jön a közelemben, mert olyankor harapok, és nem csak átvitt értelemben. De valahogy nyugodtabbnak tűnt, mintha csak éppen most találta volna meg a ragasztót, amivel kicsit összefoldozhatja a lelkét.
- Mellesleg, ha nem túl személyes a kérdés, miért szokott inni? - kérdeztem még meg, mert mintha most egy kicsit közlékenyebb lett volna.

Halványan elmosolyodtam a szavai után.
- Sajnálom. Elég lehangoló lehet velem beszélgetni. De többynire ez szokott lenni, ha túl sokat iszom.- magyaráztam meg a nyomott hangulat okát. Az már más kérdés. hogy milyen vagyok éppen józanul, de nem ennyire nyomott. Kicsit zavaró, hogy ennyire földhöz vágott a múlt, de ideje lenne talpra állnom. Nem? Mert történtek másokkal sokkal rosszabb dolgok, és velük nincsenek ilyen gondok.

Talán azt hiszem mégsem ez volt a jó kérdés, mintha csak lehangoltabbá tettem volna vele. Még soha senkit nem láttam ennyire szomorúnak. Én is gyakran voltam ingerült, vagy depressziós, de ezek ellenére, mindig összeszedtem maga, így vagy úgy. Ő úgy tűnt még nem találta meg a módját annak, hogy összeillessze szétesett darabkáit, hogy egybe gyúrja a lelkét. Legalábbis nekem így tűnt.
- Értem. Én sem szeretek annyira másokkal találkozni, könnyebben elélek a saját világomban, ahol nem háborgat senki. - mondtam, hátha megérti.

- Nem nagyon. Illetve Auchban többnyire azt hiszik, hogy már nem is élek. Máshol pedig... nem igazán tartom a kapcsolatot másokkal. Néha látjuk egymást ennyi.- válaszoltam, és szórakozottan beletúrtam a hajamba. Hát igen, elég szánalmas életem van. Alig van normális kapcsolatom másokkal, csak úgy ejtőzök az emberek között, és alig beszélgetek bárkivel is.

- Talán jó, néha csak tehernek érzi az ember. - mondtam szomorkásan. Valóban így volt, néha láttam az arcokban a mesterem, de ők nem azok voltak, nem is emlékeztek rá és semmit nem tudtak rólam. Szerettem őket, mintha testvéreim lennének, de a színlelés gyakran kimerített és mélyebb depresszióba űzött, mint amilyenből kirángattak.
- És te, van valahol ismerősöd, vagy barátod? - muszáj volt megkérdeznem, mert annyira magányosnak tűnt.

- Jó dolog kötődni valakihez.- jegyeztem meg halkan. Legalább él valakiért, még akkor is, ha az illető meghalt. Végül is meg tudom érteni, hogy miért nem akarják ezt az életet. De ez van, ezt kell szeretni. És én szeretem is...bizonyos szempontból.
Némán kezdtem el bámulni az eget. Lassan hajnalodik, már látszódik egy vékony kis fénysáv a fák felett.

- Sajnálom, az enyémek élnek valahol, de igazából már akkor halottak voltak, amikor megszülettem, és nem csak nekem, hanem az egész világnak. - Tényleg így volt, két csodás szobor, meseszép ikonok, de nem valódi személyek, akikre egy gyermeknek szüksége van.
- Igen azok. A legtöbben nem akarnak vámpírok lenni és már olyan sok év telt el, hogy nem is emlékeznek az ősapjukra, csak én. - A tanítóm arca felrémlett előtte, aki megmutatta a világot és elvitt a szobrok árnyékából. Ott láttam az összes fia és lánya arcában, ezért is vigyáztam rájuk.