Le sang vár romjai

- Az én szüleimet megölték.- mondtam egyhangúan. nem ez volt életem legnagyobb tragédiája, bár sajnáltam őket, mert közel álltak hozzám, történtekennél sokkal rosszabb dolgok is, és még biztosan fognak. Bár a vadászokat ettől függetlenül nagyon nem kedvelem.
- Ők emberek?- kérdeztem lassan. Semmi bajom velük, amíg meg nem támadnak...vagy amíg olyat nem tesznek, ami zavarna. Tehát kezdvelem az egyszerű embereket... persze van egy-két kivétel. Mert Lorelei... arcom egy pillanatra elkomorult a gondolatára, de aztán gyorsan visszarendeztem a normál, közönyös kifejezésre.

- Én nem nagyon szoktam más vámpírokkal találkozni. A szüleim már akkor ősöregek voltak, amikor megszülettem, így inkább szobrok voltak, mint élőlények. Nincs kapcsolatom a saját fajommal. Mellesleg én semmi különöset nem szoktam csinálni, csak átvészelem az életet. - Aztán úgy gondoltam, mégis elmondom neki, valahogy olyan őszinte volt.
- Az egyetlen, ami itt tart a világon, az egy régi barátom családja, akiknek figyelemmel követem az életét és vigyázok rájuk. - Nem tudtam mit fog reagálni a legnagyobb titkomra.

- Néha elmegyek Auch-ba, vagy meglátogatok pár ismerős vámpírt.
Igen velük is a háborúkban találkoztam többnyire. Hajjaj úgy látszik eddigi életem nem volt túl tevékeny, de nem is baj. Sőt jobb kivonni magam a felesleges bonyodalmakból. Bár jó lenne valami viszonyítási alap, hogy melyik halhatatlan, mivel tölti az idejét.
- És maga?- kérdeztem kíváncsian. Neki lehet, hogy valamivel izgalmasabb, vagy legalábbis eseménydúsabb élete volt vagy van. És talán kicsit mesél is magáról, mert a csöndben csak egy dolgot nem szeretek, hogy van időm és lehetőségem gondolkodni. Ha viszont van valaki aki sokat beszél, akkor nála ez ugye nem fordulhat elő, mert figyelek a mondandójára.

A rövid válaszban és a hosszú csendben régi idők fájdalmas emléke bujkált. Láttam a szemében, hogy neki sem boldog a múltja, sőt valószínűleg kegyetlenebb, mint nekem. Sajnáltam, mert meg tudtam érteni a fájdalmát. Inkább kerültem a témát, és nyugodtabb vizekre próbáltam evezni.
- És merrefelé szoktál járni? Te mit csinálsz ebben az új világban?

- Igen. - bólintottam. Egy idő után fel sem tűnik, sőt már nem is zavart igazából, hogy nem a táplálék szerzés miatt teszem. Azért öltem, mert parancsot adtak rá. Abban az időben nem is voltam másra alkalmas, de legalább ez változott.

Egy kicsit elgondolkoztam a mondanivalóján. Fiatalabb volt nálam, de vámpír időben nem sokkal. Azonban meglepődtem a hűvösségen, amivel a harcokról beszélt, mintha fájna neki. Úgy gondoltam, én is így beszélnék első mesteremről.
- Sok háborúban harcoltál? - kérdeztem óvatosan.

Láttam, hogy meglepődik, de nem is vártam mást igazából.
- Én a 14. században születtem... egy ideig Auchban éltem, de már a 17. századtól lakok itt.Ha nem számítjuk a háborúkat.- válaszoltam elgondolkodva. Ha lehet így mondani szinte a fél életemet a harcmezőn töltöttem. Egyrészt, mert máshoz nem volt kedvem, másrészt meg addig sem gondolkodtam túl sokat. De így is van pár dolog amit kitörölnék az életemből.

A dolgon meglepődtem. Sokkal józanabbnak és sztoikusabbnak tűnt, mint a kocsmák törzsvendégsége, mint a tivornyázva iszogató emberek.Bár még nem nagyon találkoztam részeg vámpírral, így nem ítélhettem, az milyen is lenne. Inkább figyelmen kívül hagytam ezt a zavaró tényt.
- Hát, attól függ. Itt születtem Franciaországban, még a 13. században, de azóta jártam más helyeken is, nem mindig voltam itthon. És maga? - A szám ráállt a tegezésre, mert ő is ezt használta.

Most mondjam az igazat? Nagyot sóhajtva felnéztem az égre, majd vissza a nőre.
- Kitettek a kocsmából.- mondtam vállat vonva. Tessék a kegyetlen igazság. Bár ezt nem is titkolom soha...De el tudom képzelni, hogy aránylag milyen képet festhet ez a tény rólam.
- Régóta él itt Párizsban?- kérdeztem halkan. Ha nem számoljuk azokat az éveket, amiket a háborúkban töltöttem, azt hiszem nyugodtan Párizs őslakói közé sorolhatom magam, talán ugyanez a helyzet Sacha-val is, de mindenesetre érdekelt, és az is, hogy vajon hány éves lenne valójában, de ezt egy hölgytől nem illik megkérdezni...

Jól esett csak úgy állni. A csönd körbefont, beborított, a szemem előtt pedig évszázadok peregtek le, olyan hosszú idők, amikre a halandók még papírokkal is képtelenek emlékezni. Én nem emlékeztem, vagy olvastam én átéltem azt a nyolc évszázadot. A csillagokat néztem, néha pedig a másik vámpírt. Nem úgy tűnt, hogy őt zavarja a csend, inkább mintha neki is jobb lenne így. Azonban nem voltam biztos a dologban, így inkább megszólaltam.
- És te, hogy kerülsz ide?

- Értem.- mondtam és körbepillantottam. Békés táj...igen az, bár éjszaka nem a legjobb hangulatot árasztja magából. De egy vámpírnak éppen tökéletes lehet, ha egyedül akar lenni. De ez sem igaz mindig. Példa rá a mostani helyzet.
Egy hang nélkül állunk, bár engem a csönd sosem zavar, de ez egy kicsit furcsa. Nem az a kellemetlen csönd, ami beáll a beszélgetések során, hanem az a, ha nem muszáj nem én szólalok meg előbb. Ez pedig bármeddig eltarthat, ha így haladunk.

Nem látszott rajta, hogy valóban örülne, de én ezt tökéletesen megértettem. Elég gyakran voltam úgy vele, mint ami róla is látszott. Egyszer volt, hogy tíz évig csak olvastam és festettem, bezárkózva egy szobába, egészen addig, amíg Paul, Jean-Pierre egyik ük-ük-ükunokája be nem jött. Egészen hosszú utat tett meg, hogy végre megtaláljon, de nem adta föl. Kimozdított kissé a fásultságomból, minden éjszaka beszélgetett velem és töltötte vissza belém a lelket. Nagyon sajnáltam, amikor meghalt, vámpírrá akartam változtatni, de nem egyezett bele, ahogy még sokan a családjából. De azóta is figyelem a családot, csak ők kötnek az élethez.
- Csak sétálgattam, erre olyan békés a táj. - mosolyodtam el halványan és felnéztem a csillagokra.

- Örülök.- mondtam az arcát fürkészve. Még vámpír szemmel nézve is gyönyörű nő. Kár hogy engem már nem nagyon hoz lázba az ilyesmi... De a véleményem akkor is fenn tartom.
- Mi járatban erre? -kérdeztem, bár az érdeklődésnek nem volt nyoma a hangomban. Nem vagyok egy kíváncsi természet, és jobban szeretek csöndben lenni, de sajnos tudom, hogy nem mindenki olyan antiszociális, mint én. Tehát kénytelen leszek beszélgetni. Ha már egy fajban passzoló hölggyel tölthetem az időmet meg kell, hogy erőltessem magam. Bár most rajta sem látszik az a kimondott dumálási kényszer. De milyen az már, ha egy szó nélkül álldogálunk itt, egymást, és a csillagokat bámulva?

Armand d' Crescendo. Magamban ízlelgettem a nevet, a Franciás ízt. Kíváncsi lettem volna, hogy valóban francia, vagy mindössze a neve származik egy nagy nemezettől. Mindig is jobban megértettem a saját népemet és itt nem a vámpírokra gondolok, mert velük nem beszéltem túl sokat. A szüleim nem voltak valami jó példái a fajunknak, így nem szerettem meg különösebben őket. Most nyugodtan néztem a férfi arcába, aki legalább annyira szomorúnak és unatkozónak tűnt, mint én. Ez furcsamód megnyugtatott. Valószínűleg megőrültem volna tőle, ha egy boldog, rózsaszín ködben úszó vámpírral hoz össze a sors.
- Sacha vagyok, Sacha Sangnuit. - válaszoltam nyugodtan, nem engedve el a tekintetét.

Úgy látszik csalódnom kell. Nem vagyok egyedül, de mindegy, ha már így alakult, használjuk ki a lehetőséget. Ideje lenne újra megtanulni beszélni. Az emberekhez egy szót nem szóltam, de most egy vámpírral van dolgom.
- Armand d' Crescendo- válaszoltam érzelemmentesen. A hangom kicsit rekedtes volt, de nem nagyon foglalkoztam vele. Vagy az alkohol miatt van, vagy pedig komolyan elszoktam a beszédtől.
- És maga?- kérdeztem halkan. Idősebb nálam, valahogy érzem...mármint, ha az éveink számát nézzük. A látszólagos életkornál, viszont én viszem a pálmát... Léptem párat felé, majd leugrottam a falról, és pár méterrel mellette értem földet. Sokkal kellemesebb így beszélgetni.

Már egy ideje ott feküdtem, a romok között megbújva, mintha maga is csak egy kőzet lennék, letűnt idők hátramaradt mementója. Valamilyen szinten az is voltam, talán öregebb ezeknél a köveknél. Nyolcszáz éve tapostam már a földet, jártam a porban, a halandók között. Most is annak a fásultságnak a köpenyébe burkolóztam, ami mindig erőt vett rajtam. Egyszerűen nem tudtam lelkesedni semmiért, már jó régen nem. Most is feküdtem és néztem a csillagokat, akik még nálam is idősebbek voltak. Már teljesen kihűltem, amikor meghallottam a mocorgást. Azt hittem, csak valami bátor halandó az, de aztán megéreztem a vámpírillatot. Kíváncsian álltam föl és majdnem elmentem, de aztán mégis az idegen felé indultam. Amikor megláttam egy rom tetején, nyugodtan szólaltam meg.
- Ki vagy te? - A hangom hűvös volt és biztos.

Elérkezett a nap, amikor ki kellett lépnem a kocsma meghitt környezetéből. A tulajnak sehogy sem tetszett, hogy háromnapja szinte megszakítás nélkül ülök egyhelyben borokat iszogatva. Pedig még azt sem mondhatja, hogy nem fizettem. Sőt még többet is, mint kellene, feltéve, ha távoltartja tőlem a népet.
Mivel még mindig nem vágytam a társaságra, így először haza indultam, hogy átöltözzek, aztán a vár romjait látogattam meg.Itt nem kell attól tartanom, hogy megzavarnak, mert kevés ember merészkedik ide. Azok is csak nappal.
Zsebre dugott kézzel léptem oda az egyik fal maradványaihoz, és nagyot sóhajtva felmásztam rá. Innen legalább időben látom, hogy ha valaki idetévedne és legalább gyorsan eltűnhetek, anélkül, hogy felfedeznének.

Egykoron vámpírok laktak itt, és az emberek mit sem sejtve léptek be a hatalmas vár kapuin. Mára már csak romjaiban fedezhető fel, és mások emlékeiben.