William Peter

Szomorú egy előtörténet! De természetesen Elfogadva! Kellemes játékot Vill!

Név: William Jonathan Peter
Becenév: Pet, Will, Jhony, mert minden nevemet használom
Kor: 22/ 184
Születési idő: 1826. Október 25.
Születési hely: Anglia, London
Nem: férfi
Család: Apám: William Jonathan Peter, Anyám: Lisander Waller

Faj: vámpír
Különleges képesség: fénymanipuláció: képes vagyok fényt generálni/létrehozni, és azt irányítani
Hanyas szintű vagy: 7

Avatar: Alex Pettyfer

Jellem: Az apám egy vadállat volt, belém nevelte a csendet, egyszerűen képtelen vagyok sokat beszélni, még a legjobb barátaimmal is csak néhány mondat sikeredik. Vakmerő vagyok, bele minden közepébe, minden életveszélyes dolog közepébe, olyanokba, amire a többiek nem mernek még belegondolni sem. Ám utálom a tömeget, zsivajt, tolongást, szeretek egyedül lenni, gondolkodni, vagy éppen olvasni. Imádom a költészetet, Rimbaud a kedvenc költőm. Nem hiszek a szerelemben.

Kinézet: Szőkésbarna hajam van, bőröm hófehér, általában az átlag hőmérséklet alatt. Szemem színe a barna és a kék közt ingadozik, sose tudom eldönteni, milyen, de saccolni lehet. Nem vagyok egy alacsony legény, de nem is fogom beverni a fejem az ajtóba. Izmos vagyok, de nem egy izomkolosszus, bár nem nagyon térek el az átlagtól, mégis vonzom a tekinteteket.

Életút: 1826-ban születtem, egy hideg, őszi napon, talán azért akkor, mert a hónap legjegesebb napja, pont olyan jeges, mint az apám...de erről kicsit később. Anyám oda volt értem, imádott, csak sajnálta, hogy én is arra a sorsra jutok, mint ők. Vámpír leszek. Hat éves koromig észre se vettem annyira, hogy apám úgy gyűlöl, ahogy vagyok, jobb szerettem kitöréseit másnak tekinteni. nem nagyon volt sok barátom, beszélgetni nem igazán tudtam velük, hisz apám elnyomott minden emberi hajlamot bennem, már akkor is közel álltam egy érzéketlen alakhoz.

Tizenöt éves koromban volt kedves közölni velem, hogy egy nemes vámpír vagyok, de ahhoz, hogy ezt végre elém lökhessek meg kellett halnia az anyámnak. Egy vadász ölte meg. Apám dühöngött, tört-zúzott otthonunkban, engem meg bezárt a pincébe, miután jól megvert. Azt mondta, az én hibám, lehet, hisz anyám velem sétált, mikor lelőtték. Azon az estén kiveszett belőlem minden emberi érzés. A szeretet, a fájdalom, szinte nem is éreztem, a pofonokat, ütéseket, csak akkor eszméltem rá, hogy mi történt, mikor már a padlón feküdtem félájultan. Otthagyott bezárva a büdös szobába, ahol egyedül maradtam.

Nem éreztem semmit. Sem fájdalmat, szeretetet, bűntudatot, gyűlöletet, semmit. Három napon át éheztetett, aztán mégis belökött valami ennivalót, de nem nyúltam hozzá. Csak egy dolog érdekelt. A halál. Érezni akartam az érintését, visszakapni anyámat. Mikor már egy hete nem ettem egy falatot sem bejött apám. Lenyomott a földre és legyilkolta torkomon az ételt. Kényszeretetés, rettenetes dolog. Gyomrom tiltakozott agyam utasítására, így nem sokkal később kihánytam az egészet.

20 éves koromig tartott bezárva, addigra már nem is lehetett engem embernek nevezni, hisz nem volt bennem semmi emberi. Hozzászoktam a fájdalomhoz, nem éreztem semmit. Egyszerűen kiégettem apám szemét és otthagytam. Két év után megöltem az első embert, megittam a vérét. Attól a naptól nem öregedtem egy napot sem. Minden veszélyes dolgot bevállalok, hátha visszanyerem bármelyik érzésemet, de teljesen reménytelennek tűnik.

Van-e állata vagy nincs: nincs!