Könyvtár

Mosolyogva nézem ahogy távoznak, kicsit talán sajnáltam is, hogy ilyen hamar mennek. Viszont így csöndes magányomban végre jobban kidolgozhatom Nad történetének folytatását...

Azonnal munkához láttam, csak késő délután hagytam el a könyvtárat, az őr csodálkozott, hogy hogyan keveredtem én a zárt részlegre, de végül minden megoldódott. Még Sophie is örömmel fogadott otthon, elég éhes volt ahhoz, hogy hízelegjen nekem.

Soha ilyen könnyen nem aludtam még el, mint most. A lelkem nyugodt volt a könyv felől, hisz ha akarom, magát Apollónt hívhatom segítségül. De persze nem minden percben...

// Én is köszi //

- Ha szólsz én jövök. Bár munka ügyben legtöbbször elérhetetlen vagyok
Nevetem el magam majd a lányok felé pillantok aztán vissza

- Hát akkor...Isten véled
Mosolygok rá majd átölelem Kalliopé és Melpomené derekát majd lassan kilibbenünk az ajtón. Még egy köszönömöt elmormolok az őrnek és hamarosan létünk a homályba vész...
//Köszii//

Távozása nem lepett meg, ahogyan az időnként fel-fel bukkanó egymástól a lehető legnagyobb mértékben különböző nők felbukkanása sem. Ami azt illeti csodálkoztam is hogy van ennyi ideje itt "szórakozni". Bár... egy istennek tulajdonképp milyen feladatai vannak?
- Nem foglak elfelejteni felhívni. Ha más nem azért, hogy személyesen zaklassalak a segítségedért... - feleltem mosolyogva, miközben elvettem a papírt az asztalról és gondosan eltettem az írós füzetembe. - Nekem pedig hasonlóan nagy örömömre szolgált, hogy megismerhettelek - nevettem el magam. - Remélem még találkozunk...

- Az emberek érdekesen gondolkodnak. Olyanra haragszanak akire nem tudnak de olyanra nem aki megérdemelné.
Nevetek fel és ránézek. Elbambulhattam mert mire észbe kapok ott áll Mimosa mögött Kalliopé, ragyogó kék szemeivel és embertelenül sápadt bőrével

- Úgy érezném, Apollón ideje lenne visszatérnünk földünkre, midőn folytassuk leledző teendőinket - szólal meg a szokásos csilingelő hangján de arca komoly marad
- Igazad lehet. Szedjétek össze magatokat. Majd jövünk legközelebb - fél szemmel figyelem ahogy elsuhan a könyvsorok mögött majd beszédpartneremre fordítom figyelmem
- Sajnálom, hív a kötelesség, de igazán üdítő volt megismerni kegyed- Csókolok kezet miután összepakoltam mindent majd visszatettem a könyveket az asztal közepére. Elgondolkodva odacsúsztatok egy papírt rajta a számommal
- Ezen elérsz ha a városban vagyok lent. Ha esetleg valakin ki akarnád tölteni a dühöd...
Vigyorgok rá

Felnevetek. Mintha csak magamat látnám. Most mégis annyira nevetségesen hat a hasonlóság. Én sem szoktam sokat teketóriázni, ha megszáll az ihlet vagy valaki olyannal találkozom, aki különleges, gyorsan lekörmölöm, nehogy elmúljék a pillanat varázsa.

- Nem haragszom. Kéne? - kérdezem mosolyogva. Hiszen miért haragudnék? Pont én? Egy istenre? Ugyan már... Hogy jövök én ahhoz, hogy haragudjak? Dühös az lehetek, sőt, még elégedetlen is, meg engedelmetlen, de egy istenre abszurd dolog haragudni. Ugye?

// Bocsi, hogy rövid... //

- Érdekesnek hangzik...
Hümmögök egyet az érdeklődésemet kifejezve. Rég olvastam kortárs munkát. No azt hiszem ma ezt be is pótoljuk úgy döntöttem.
Mint egy villámcsapás kapok elő egy másik füzetet majd sima golyóstollal kezdek körmölni bele egy dalszöveget...pontosabban előbb a kottát és bele a szöveget.
Mostanában kevésbé élvezem az alkotást...ha nem adom ki magamból a hirtelen jött ötletet akkor akár egy nehéz kő nyomja a mellkasom és szinte megfulladok alatta...
Amint betelik az egy oldal odaadom a szembe ülő lánynak és intek, hogy vigye hátra majd megy is Aztán bocsánatkérően beszélgetőpartneremhez fordulok

- Izé...ne haragudj...
Vakarom meg zavartan és nevetve a tarkóm. A modorom...az nincs. Volt valaha? Nem

- Én nemkülönben, szóval megértelek - nevettem rá, már rég el is feledve, hogy az előbb még legszívesebben megpofoztam volna Andreast. Vagy Apollónt? Mindegy.
- Nem szoktam besorolni műfaj szerint, de novelláskötet. Inkább kalandosnak mondanám mint kriminek - magyaráztam. - A főhősnő egy orosz kémnő, Nadja Szeminova, bár ő inkább tolvajnak mondja magát, mert kényszerből dolgozik az orosz hírszerzésnek. Természetesen ellenfelei az amerikai ügynökség emberei, minden novellában másikkal "küzd meg". Nem feltétlenül halálra megy a játszma, inkább a leleményességet és a gyors reakciókat domborítom ki. Hiszen az sokkal fontosabb, mint az, hogy leöldököljék egymást...

// Nem haragszom //

- Hey...hangulat embe...isten vagyok!
emelem fel védekezően a kezeimet. ÉS mennyire igaz ez rám! Egyik percben ölni lenne kedvem, másikban meg röhögcsélve baromkodok...nos...üdvözlök mindenkit Apollón világában!

- És mi a mostani remekmű? Valami pongyva regény vagy esetleg krimi?
Nézek rá érdeklődéssel csillogó szemmel. Tényleg izgatja a fantáziámat. Persze megtudnám "nézni" de sokkal jobb, amikor a szerző beszél róla

//ne haragudj ezért a kis reagért!!//

- Persze, ez így volna ideális. Csak a környezet nem mindig viseli jól a művész nézeteit... - jegyeztem meg. - Ezért kallódunk és veszik semmibe azt amit csinálunk, a mai világban. Egy ideig. Aztán mikor rájönnek a dolgok szépségére... nos, akkor kezdik a kiadók egymást taposni egy-egy műért - mosolygok. Emlékszem anyámék mennyire nem helyeselték, hogy író legyek... Most meg. Hát igen...
Ajánlatára szélesen elmosolyodtam.
- Valószínű nem tudod, milyen két báttyal áldott meg engem Zeusz, különben tudnád, hogy nincs az az isten, akit én el nem viselnék, ha kell. És ne szapuld magad, nem áll jól - zökkentem vissza a jó öreg cserfes Mimosába. Ha egyszer kiadom a dühömet, jóideig normális tudok maradni. A hirtelen hangulatváltozások nálam igazán nem ritkák.

- Egy művész mindig kimondja mire gondol, és nem törődik a környezete érzéseivel. Emiatt művész
Mosolyodok el de azért meglepődtem. Még istenek közül sem sokan engednek meg ilyen hangnemet. Vagyis...a hangnemével nem volt különösképpen gond, a megfogalmazás is szép volt-bár költőinek semmiképpen sem mondható- így inkább a tartalma ami lesokkolt egy kicsit.
És most jön az a pont, hogy felállok, itt hagyom és midnent elveszek tőle majd a többieket megfűzve tönkreteszem az életét...
...jönne ez, ha nem tenné ez a dacolás még szimpatikussá is. A fene, tényleg változok
Hátradőlök a széken majd feljegyzek a füzetbe pár szót

"Düh, Harag, Fájdalom, Sebzettség, Dac"

Szórakozottan felé pillantok majd elmosolyodok és egy ideig csak pásztázom az arcát majd bohókásan felnevetve visszafordulok a könyvek felé és kutatni kezdek egy után csak közben szólalok meg
- Vannak köztünk is emberi érzésekkel megáldott. Így nem mindegyikünk egy bunkó, tapló paraszt...pechedre én inkább a rosszabb tulajdonságokkal bírókkal leledzek így két választásod van....vagy elviselsz és beszélgetünk vagy elmész
Vigyorgok rá majd végre megtalálva egy lexikon méretűt felveszek a földről. Megvan!

Dühtől szikrázó szemekkel pillantottam hátra rá, amikor megfogta a vállam. Oké, hogy bocsánatot kér meg minden, de ettől nem érzem magam sem kevésbé kicsinek és jelentéktelennek, sem pedig önálló lényként elismertnek.
- Lehet, hogy azt hiszitek sokat tudtok rólunk, mert ti teremtettétek a világunk, de amint készen lett rögtön változni kezdett. És ti ezt nem látjátok. Vagy igen, csak direkt élvezitek ha keresztbe tehettek egy-egy embernek? Élünk, vegyétek észre, hogy olyanok vagyunk, mint ti. Ha valamit rosszul teszünk, oké, büntessetek meg vegyétek el azt amit adtatok, de ne játszatok... - szakad ki belőlem a régóta bántó gondolat. Nem bábok vagyunk, akiket, ha úgy tartja kedvük egyetlen mozdulattal eldobhatnak. Nem, ezek nem mi vagyunk!

- Én tényleg, tudom, nem vagyok mindig annyira engedelmes meg minden, nem megyek minden nap templomba, sőt, megvan a magam véleménye minden istenről, de az égre! Ember vagyok! - ahogy kimondtam kicsit elhallgattam, majd sokkal halkabban és visszafogottabban hozzátettem. - Semmi gond, nem is hittem volna, hogy egy isten képes bocsánatot kérni egy embertől. És én kérek bocsánatot a viselkedésemért... meg mindenért amit most mondtam. Nem mindig tudom visszafogni a gondolataim.

te is jó vagy, kikaptál egy sértődékeny embert. Az egyik legrosszabb fajta. De mit várhatnánk Hepaisztosz teremtményeitől? Semmi jót, ez egyértelmű
Viszont azokhoz akiket a saját "gyermekeimnek" tekintek(még ha a legrosszabb mostohaapa vagyok akkor is) mindig próbálok normálisan viselkedni...
...és most szemmel láthatólag ez nem jött össze. A nevetés lassan elhal én meg finoman megfogom a lány vállát

- Sajnálom, ha megbántottalak esetleg valamivel. Nem vagyok hozzászokva az emberek érzékeny lelkéhez
És íme, Apollón bocsánatot kért! Ez is Sophia hibája. Mióta megismertem rohamosan fordulok visszafelé, és ez nálam jó. Csak úgy szikrázok mindig az ötletektől, jó kedvem van...és az éjszakába nyúló partyk sem vonzanak már annyira. És mindezt egy sellőnek köszönhetem. Sorban születnek a versek, regények és a hosszú kötetek is csak úgy égnek a kezem alatt. Rég elfeledett és be nem fejezett irományaimat vettem elő és rekord idő alatt be is fejezem

Elakadt a szavam: először is azért, mert nem engedtem meg neki, hogy Miminek szólítson és ha így folytatja, soha nem is fogom. Azért kaptam a roppant kreatív Mimosa nevet, hogy használjam, nem azért, hogy ismeretlen emberek/istenek jópofa beceneveket találjanak ki helyette!
Másodszor azért mert nem tudtam volna visszafogni magam attól, hogy ne vágjak valami emeletes istenkáromlást a fejéhez, amivel valószínűleg csak magamnak tennék rosszat. Sejtettem, hogy az istenek még mindig abba a hiú ábrándba ringatják magukat, hogy az embereket irányíthatják. Pedig nem. Engem legalábbis nem! Azért van önálló életem, szabad akaratom, hogy azt tehessek amit csak akarok. Márpedig ha én például nem vagyok hajlandó csak azért kilihegni a tüdőmet, hogy minden nap odaérjek az isteneket dicsőítő szertartásra a város másik végébe, akkor azt nem fogom megtenni. Nem, nem, nem és nem!
Harmadjára pedig azért, mert dühöm mellett, mely talán nem is ismert határokat jelen helyzetben, megjelent bennem a csodálkozás és a kíváncsiság is. Minek magának az ihletőnek könyveket olvasni, amikor ő maga "alkotta" meg a könyveket a szerzőn keresztül? És hogyan sebesült meg? Egy isten nem sebezhetetlen? Vagy talán összekapott egy másik istennel? Még az is megeshet... Amilyen arrogáns...
Hátat fordítottam neki, mintha csak azt akarnám megnézni honnan jött a kuncogás, de valójában nem ez vezérelt. Nem akartam magamra haragítani, de azt sem akartam, hogy lássa miféle bosszúságot okozott.

- Drága Mimi...mondjuk úgy...bennem mindig "ragyog" az ihlet...
Vigyorodok el. Hátul a könyvsor mögül egy gyermeki kacaj hangzik fel. Nem hiszem el, hogy nem bírnak magukkal. Sóhajtva pillantok a könyvek mögé majd vissza

- Nos...helyes az információd, szoktak...khm...szoktunk. De nem emberi alakot...hiszen minek ha ugyan olyanok vagyunk mint az emberek? És kérdésedre a válaszom egyszerű; mint említettem egy Trilógián dolgozok amihez kellenek ezek a könyvek
Mutatok a körülöttünk fekvő könyv áradatra.
Igazából nem csak a könyvek vonzottak ide...hanem...mert szeretem ezt a könyvtárat és ezt a szegletet. Nyugodt és nincs az a belső viszály ami fent nyomaszt...ami tönkre vágja a művészetet...
...ezért is szabadul el onnan mindig a művészetek istene...
Megigazítom a pulcsim feltűrt ujját majd a jobb alkaromon fekvő kötést, nem vérzett még át hál' isten. Semmi kedvem nem lett volna átkötözni

- De, de igen, rájöttem, hogyan lehet kivitelezni Nadja győzelmét... - mondom, miközben elrakom a füzetet. - Téged még nem szállt meg, Andreas? Miért látom azt a ragyogást a lényed körül, amit nem tudok megfejteni? - kezdtem bele, hirtelen fölindulásból. Ezt egyszerűen nem hagyhatom szó nélkül, ki kell mondanom. - Hallottam róla, hogy az istenek néha emberi alakot öltenek, de még anyámnak sem volt szerencséje hozzád hasonlóval találkozni, így nem tudott mesélni erről az izzásról. Csak ez az egyetlen eshetőség maradt. De ha tényleg az vagy, akinek most elborult elmém lát, mert ezt nem tudom másképp elképzelni, valami baj lehet a fejemmel, akkor miért vagy itt?

Zavaros volt az egész ügy, az elmúlt percek újra leperegtek a szemeim előtt és ettől is még inkább megerősítést nyert a gondolat, hogy a férfi nem földi lény, hanem isten. És ez a gondolat teljességgel elborzasztott, mégis... valamifajta izgalommal töltött el.

- Hát te tudod...
Mondom komolyan majd lejegyzek pár sort még aztán visszateszem a pennát és a lányra nézek mosolyogva előtte mint egy beleegyezés szerűen a társamra sandítok. Halványan bólint mire szélesen elvigyorodok

- Csak nem megszállt az ihlet Mimosa...?
Nevetek fel halkan majd előszedek egy újabb könyvet és kinyitok majd pár sort lejegyzek belőle a mellettem fekvő füzetbe ahová az adatokat gyűjtöm
Keresek zavarra vagy haragra utaló jeleket. Mennyire vág pengén az esze? Megérdemli az író jelzőt? Ha igen...lehet a pártfogásomba veszem...lehet. De ha nem akkor a tehetség utolsó szikráit is elkobozom. Ez nem valami gyermeteg játék...
A művészet egy éles fegyver ami két felé sülhet el, de mind a két részen hatalmas sebeket ejt. A kérdés, hogy a dicsőség büszke falán vagy a lélek vékony hártyáján...

Pont emiatt születik egykönyves írók hada. Mindenki akinek van egy jó ötlete megírja...de aztán nincs folytatás. Mert ez nem tehetség. Csak pillanatnyi jóindulat...tőlem

- Annyira nem bohókás... - jegyeztem meg kissé bosszúsan. Közben viszont megszületett bennem a gondolat, hogy esetleg Nadja Szeminovának lehet valami téglája az amerikai hírszerzésnél, így az lelassíthatja az amcsi reakcióidőt és Nad időben eljuthat Japánba. Diadalittasan kaptam elő a füzetem és véstem bele egy óriási felkiáltójel társaságában az ötletet. A környezetem jelen pillanatban biztosan furcsállta eme cselekvésem, de a művészek már csak ilyenek. Addig kell a szellemet a palackba zárni, amíg lehet!
- Ahhha - nyögtem, mert az agyamban annyi gondolat szikrázott fel hirtelen, hogy lehetetlenség volt nem betűire szétcincálni a mondatot és úgy értelmezni. A sejtés pedig végül megszületett az agyam egyik hátsó, sötét kis szegletében. Talán isten lehet ez az Andreas. Dehát... mégsem vághatom a szemébe hogy: "Figyelj, nem vagy te véletlenül isten?"

// Semmi gond //

-Bohókás istenimádat átka
Nevetek fel. Van okom megvonni tőle az ihletet? Nincs. Egyszerűen jó kísérletezés, hogy egy író mit kezd teljesen lecsapolt aggyal. Legtöbbször persze bemondják a csődöt...nagy ritkán kiadnak még egy nyőgve nyelős, rossz könyvet
Megfordult a fejemben, hogy közlöm "Amúgy szia, Apollón vagyok". De író, jöjjön rá majd ő

- Nem nehéz ám. Ezt főleg. Amikor írom...mintha köztük élnék. Emiatt hasonló mint a tied...én fogom a pennát ők pedig írják. Ilyen egyszerű
Mosolygok rá kedvesen

//Ne haragudj, hogy ilyen rövid!!//

- Szerintem inkább rossz szokás. Én örülök, ha pártfogásába vesz, tényleg, hálás vagyok a már kiadott könyveim sikeréért, de olykor még ha imádkozom is hozzá, azt veszem észre, hogy ő nem figyel rám, nem segít és így lassan elvesztem a hitem abban, amit ő képvisel - magyarázom kicsit komolyabban. Nem szoktam ilyesmiről beszélgetni másokkal, gondolkodni viszont annál inkább. Nem értem mi rosszat tettem, hogy így büntet.
Kissé zavarodott pillantással veszem észre a nőt mellette, hiszen annyira elvonta a figyelmemet a férfi izzása, hogy őt észre sem vettem. Hirtelen nem is tudom mihez kezdjek vele, de Andreas bemutatkozása megoldja a dilemmát.

- Én is, a nevem Mimosa Seraph. Te is író vagy? - kérdem csodálkozással kevert örömmel és rögtön le is ülök a felkínált helyre. - Trilógiát írsz ráadásul? Biztosan nagyon tehetséges vagy, én nem mernék bevállalni egy három kötetes "sorozatot". Én amolyan hirtelen fölindulásból író típus vagyok. Soha nem az történik, amit elterveztem, mintha magát írná a történet, aztán meg csodálkozom, ha zsákutcába jutok... - nevetek. - Mint például most.

Tanácsa kissé elgondolkodtat, végül is igazat kell neki adnom, igazán nem akarom kivívni magamnak egyetlen isten ellenszenvét sem.

- Persze, persze vigyázni kell, tudom, de akkor is... Borzalmas érzés, amikor elhagy az írói kedv, a hév és csak nehezen megszülhetőek a nagy gondolatok a papíron, ezt neked is tudnod kell - mondom félig elkeseredve, félig dacosan.

- Hát igen. Apollón jó szokása, hogy csak az általa arra érdemesnek vélt emberkéknek segít
Nevetem el magam halkan. Még sikerült leállítanom Melpomené-t. Mániájává vált, hogy körülöttem legyeskedik. De így is gyarapszik az asztal társasága az ő napsütötte bőrével és ragyogó zöld szemeivel. Visszafordulok a leányzóhoz majd vigyorogva kezet nyújtok neki és bemutatkozok

- Andreas Mespelaeren, örvendek. Nem neem szakdoga...egy trilógia lesz. Az istenek életéről és ahhoz kell némi táppont
Mondom mosolyogva. Ja, így is megfogalmazhatom. Melpomené és a köztem lévő üres szék felé intek, hogyha gondolja csatlakozzon közénk

- Azért vigyázni kell egy művésznek az ilyen kijelentéssel. Még a végén megharagszik rá és teljesen elfordulhat tőle
Jegyzem meg még mindig mosolyogva. Pedig nem igaz, sőt. Pont, hogy felkeltette az érdeklődésemet ez a dacolás...de ha nagyon lázadozik kénytelen leszek a szokásos úthoz folyamodni

Ahogy felpillantott, az arcán egyetlen árva érzelmet sem tudtam felfedezni: sima volt és rezzenéstelen. Furcsa. Sőt, ahogy jobban megnéztem mintha furcsán ragyogna a bőre. Ezt nem úgy értem, hogy világít, de valahogy izzik... belülről. Nem tudtam visszafogni magamat, a férfi megjelenése kíváncsivá tett. Hiszen találkoztam én már mindenféle lénnyel, akikről a köztudat annyit tud, hogy csak a mesékben léteznek. Pedig nem.
Nos, gondolatban sorra vettem az eshetőségeket: vámpír - kizárt, tündér - a-a, ember sem lehet, ahhoz túl... átlagon feletti, vagy nem is tudom, de semmiképp sem halandó. Sellő, véla, vérfarkas, de még varázsló sem lehet. Talán valami félvér lenne? Talán...
- Köszi - tekintettem abba az irányba, amerre a férfi az utat mondta. Ameddig a szem ellát csak könyvek. Nem voltam benne biztos, hogy nem tévedek el megint.
- Hogy mit keresek? - nevettem el magam zavarodottan. - A kiutat. Persze ezen kívül Apollót, meg az ihletet. Nem hajlandó segíteni... - panaszkodtam mosolyogva. - De hát, mit van mit tenni, ha ő nem segít, majd segítek magamon. Igazán nem képzelheti azt, hogy majd ölbe tett kézzel várom, buzgón imádkozva, hogy megajándékozzon némi útmutatással!
Szokás szerint nagyjából kérdezni se kellett én mindent elmondtam. Rossz tulajdonságom, tudom, de ez van.
- És te? Szakdogára készülsz, vagy ilyesmi? - pillantok a felcetlizett könyvekre, aztán vissza a férfire. Nem úgy nézett ki mint egy egyetemista. Nagyon nem.

"Kronosz nagy haragra gerjedt hitvese hűtle..."
Kizökkentem és én is ez által hatalmas haragra gerjedek. Hogy jön ahhoz valaki, hogy megszólítson engem alkotás közben? Rezdületlen arccal pillantok fel közben intek a távolabb könyvekbe temetkező Melpomené-nak, hogy maradjon csak nincs itt semmi gond

- Itt visszamész és a történelmi könyvek után balra
Ismerős az arca...TV-ből? Riportból? Esetleg valami írócska lenne? Nem rémlik...egy szóval a templomomban még nem járt. Szóval nem hiszem, hogy író lenne...vagy csak az én memóriám szűrte ki valamiért, és ha ezt tette biztosan jó oka volt rá

- Mit keresel?
Mosolyodom el és leteszem a tollat a tartóba majd felé fordulok megtámaszkodva a széken. Kis pihenés és egy kis emberi csevej...csak segíthet nekem, bár az elmémben már így is kavarognak a folytatások.
Ki mondta, hogy mindig élvezetes írni?!

Teljesen elvesztem. Minden értelemben. Egyrészt a könyvtáron belül, másrészt a saját útvesztőmben. Fogalmam sincs hogyan is fog végül Szeminova ügynöknő eljutni Japánba és megoldani az ügyet hamarabb mint az amerikaiak... Kemény dió, hiszen Izlandról nehéz eljutni Japánba mindenféle feltűnés és segítség nélkül. Na mindegy.
Végső elkeseredésemben, hogy Apolló(n) már megint nem hajlandó rajtam segíteni (amiért képzeletbeli seggberugás jár neki), eljöttem ide a könyvtárba, hátha a hely hangulata vagy valami érdekes könyv beindítja a fantáziám, de semmi. Végül annyira eltévedtem a sorok között, hogy már nem tudom hol vagyok. Valami latin nyelvű részlegen. Vagy inkább ősrégi? Mert a könyvekhez itt hozzáérni sem kell, maguktól porladnak. De legalább az illat az jó. Dohos, mégis szívmelengető.
Nemsokára viszont elértem egy olyan helyre, ahol a könyvek a padlón voltak szétszórva. Először nem is értettem, miért, aztán megláttam a férfit közöttük, aki pennával, tintával írt valamit szorgosan.
Teljesen felvillanyozódtam, hogy élő embert láthatok. Földöntúli öröm volt.
- Helló! - köszöntem neki mosolyogva. - Nem tudod merre van a kijárat?

Amerika...Boston...és a Könyvtár. Minek is vagyok itt? Ihletet kidolgozni. Lefizettem az egyik őrt így bemehettem a hátsó részbe és leültem a padokhoz amik le voltak zárva. Hamarosan körülöttem több tucat könyv hevert a földtől a székig mindenhol. Sok megvolt jelölve vagy éppen nyitva egy adott pontnál amit keresek
...anyag gyűjtés. Néha ez is kell. És egy jó műhöz fontos. Mostanában rászoktam, hogy álnéven műveket készítek az emberi világba. Éppen az egyik trilógiám első részén dolgozok. És mi a címe?
"Istenek Háborúja"
Igen. Minden olvasó jól gondolhatja, hogy ez a görög istenekkel foglalkozik...de majd meglátják hogyan! Nem a tipikus "ajnározzuk és minden jó lesz". Dehogy...mindenkit úgy mutatok be...amilyen
Szorgosan körmölök adatokat és helyszíneket a kis pergamenre. Van olyan aki rajtam kívül hattyú tollat, tintát és pergament használ? Nem hiszem...

....