Kávézó

Elgondolkodva vettem kezembe a kiskanalat, és a tárgyat bámulva játszadozni kezdtem vele. Hm...nem rossz.Tehát csak rágondol, és már is itt van? Persze az ésszerűség keretein belül, és már amennyire a képessége megengedi.
A kérdésre felpillantottam majd újra a kiskanalat néztem, ami közben kezdett üveggé alakulni. Éreztem, hogy a szemem újból feketébe vált. Párat pislogtam de ezzel sem tudtam eltüntetni, tehát várni kell amíg magától fel nem oszlik a szín. Addig is az asztal közepére helyeztem a kanalat.
- Ismersz másokat is?- Ezzel a vámpírokra, farkasokra, vagy akár az istenekre célzok.

Rámosolyogtam. Furcsa, hogy nem csak engem tudnak meglepni a többiek, de egyeseket én is megdöbbentek. Kifejezetten szokatlan.
- Van - feleltem egyszerűen, majd intettem a pincérnek, hogy hozzon még egy kávét, mindkettőnknek, aztán ismét a vámpír szeme közé néztem. Elképzeltem egy ezüst kiskanalat, ami gyorsan, de láthatóan materializálódott az asztalon, ezzel mutatva meg neki mire is vagyok képes még. - Még nem megy zökkenőmentesen, mindig akadnak balesetek, de már egészen jól tudom uralni ezt az adottságom - fűztem hozzá. - És neked? Van valami képességed? - érdeklődtem kíváncsian.

Látó. Logikus és érthető magyarázat arra, hogy honnan tudta hogy vámpír vagyok.
- Egy kicsit talán.- válaszoltam mosolyogva. Akármire gondolhattam volna, ez mégis kimaradt. Az is igaz, hogy nem gyakori az emberek között ez a képesség, vagy inkább adottság. Sőt ha jobban belegondolok Mimosán kívül eggyel ha találkoztam, és neki a fény felett is hatalma volt.
- Van más képességed is? - kérdeztem hátradőlva a székben. Ha van is nem hiszem, hogy olyan erős lenne, mint egy istennél vagy egy farkasnál, de mindensetre hatásos és hasznos, ha egy "egyszerű" embernek ilyesmi van a birtokában.

- Egy a sok pozitívum közül - nevettem el magam, miközben lenyeltem a saját kávém utolsó kortyát.
Láttam rajta, hogy elgondolkodik, nem tud rájönn ki is lehetek, pedig a válasz egészen egyszerű. Egy dilis, látói képességekkel megáldott csajszi, aki nem bírja befogni a száját és mindenféle hülyeségeket írogat a füzetébe. Nos az összhatás egészen kaotikus.
Meglepett, hogy nem tippel, de végül úgy döntöttem, megmondom neki az igazat:
- Ember vagyok, látó. Anyám is az, így könnyebben felismerjük a különböző fajú lényeket. Mint a borászok a különböző évjáratokat - mosolyodtam el. - Nos, megleptem?

- Mert így is van.- mosolyodtam el.- De ettől még gyönyörű város... és eddig egy boston-i kávézóban ittam a legjobb kávét.- mondtam szórakozottan kevergetve a csészében a maradék italt.
Tippem? Vámpír, sellő vagy bármilyen más hallhatatlan lény nem lehet... isten sem mert velük egész más beszélgetni, néhánynál érezni, hogy felsőbbrendőnek tartják magukat nálunk és igazuk is van, de a legtöbbek nem éreztetikezt a tényt.
Talán félvér lehet, bár ebben sem hiszek, vagy boszorkány...logikus lenne, de nem.- Nem, nincs.- ráztam meg a fejem.

- Párizst biztosan nem nehéz megszokni... Bostont se annyira, de sokan akik csak ide költöztek és nem születtek, azok azt mondják borzalmas. Zajos, csúf és amerikai. Na de mit lehet ezzel tenni? Meg kell szeretni, mert én ide születtem. Már a nagyszüleim is itt éltek - mosolyogtam. Igazándiból én szeretek itt élni. Nem egy pörgős New York az igaz, de olyan mint egy nagyra nőtt kisváros. Szerintem.
- Hogy honnan tudom? Tippje sincs? - kérdeztem vigyorogva. Kíváncsi vagyok, mire gondol...

- A megszokások embere vagyok.- mosolyodtam el. Könnyen tudnék alkalmazkodni mondjuk Bostonhoz is, de megszeretni már nehezebben menne. Én inkább Párizs szerelmese vagyok, bár ennek a városnak is vannak rosszab pillanatai. Vagy sötét részei, amik inkább éjszaka kezdenek élni.
- És ön? "Tőzsgyökeres" Bostoni?-kérdeztem és körbe pillantottam, majs vissza az arcára. Írónő, kétség kívül illik hozzá a foglalkozás, és biztos nagy fantáziája is lehet.
- Honnan tudta, hogy vámpír vagyok?- kérdeztem előre dőlve a székben. Ember még nem tudta meg mondani, hogy mi vagyok, legfeljebb különösnek hittek, de vámpírt még nem mondtak rá, ha csak tippelt, csont nélkül eltalálta.

- Nyugodtan - hagytam rá. Nem akartam rátukmálni magam. Azzal csak megijeszteném és az nekem nem érdekem. Még mindig olyan másnak láttam őt, mint a többieket ezen a helyen, talán még a legtöbbtől is különbözik a viselkedése. Van benne valami izgalmas sötétség, esetleg megtört sebzettség, de inkább nem találgatok. Számomra meglehetősen melankolikus figurának tetszett, de még ezzel együtt is érdekelt.
- Az szép. Még egy vámpírtól is - mosolyogtam vissza, a tudtára adva ezzel, hogy nagyon is jól tudom, hogy miféle lény ő. És azt is, hogy engem ez egyáltalán nem zavar.

Akkor nem hiszem, hogy találkoztam volna a könyveivel. Nem előítéletből, de inkább a krimiket szeretem és tudom-tudom hülyeség de a háborús könyveket...meg a történelmit. - Majd utána nézek...- motyogtam halkan. Azért érdekelnek. Főleg, hogy egy ember, mennyit tudhat rólunk, és hogyan adja át az embereknek.
- Lényegében a 17. század második felétől. Kisebb megszakításokkal.- válaszoltam egyszerűen és rámosolyodtam a nőre, aki kihozta a kávét. Kisebb megszakítás a két világháború és még jó pár csata, mert akkoriban volt jó pár.

- Mindenféléket. Jelenleg egy krimi-romantikus-mindenfélés meg egy novelláskötet van folyamatban. De általában romantikus sztorikat. Persze nem a vég nélküli nyáladzásos romantikusakat, hanem valami akciót is teszek bele. Vámpírokat, vérfarkasokat, alakváltókat, boszorkányokat, jóslatokat, ilyesmit. Elég széles a paletta - mosolyogtam.

- Idén tavasszal utazok oda, húsvét körül. A kiadóm a francia nyelvű változat bemutatóját tartja ott. Alig várom, hogy mehessek - vigyorgok. - A Szajna parton fogok sétálni, veszek egy csomó ruhát meg könyvet és persze pezsgőt meg bort is, aztán meglátogatom a francia ismerőseim. És persze megnézem az összes nevezetességet! - soroltam lelkesen. - Mióta él ott?

- És miket szokott írni?- kérdeztem és újra belekortyoltam a kávéba. Lassan elfogy ez is. Azt mondta, hogy író. Talám már olvastam pár könyvét. Mimosa... még nem nagyon hallottam ilyen nevű íróról, de talán álnevet használ.
- Annál is szebb.- mosolyodtam el halványan. Vannak szebb városok is Párizsnál is, de ezt jobban szeretem bármelyiknél. Talán az évszázadok miatt, amit el töltöttem benne.
Kiittam a kávét, és a kiskanállal kicsit megkaparásztam az allját. Nincs benne cukor és tej. Nem tudom miért, de megszoktam így. Kértem egy újat, és Mimosára pillantottam. Biztosan tudja, hogy vámpír vagyok. Talán csak egy megérzés, de szerintem tudja.

- Borzasztóan feledékeny tudok lenni, ezért írok le mindent. Meghát... ami a való életben megtörténik velem, azt beleszőhetem a könyveimbe is, ettől lesznek életszerűbbek - magyarázom.
- Párizsból? Komolyan? - villanyozódok fel. - Annyira régen szeretnék eljutni oda, de még csak Dél-Franciaországba tudtam ellátogatni. Tényleg olyan szép, mint amilyennek mondják? - érdeklődtem kíváncsian.
Kicsit félve vettem el előle a szalvétát, de azért elolvastam és mosolyogva, szinte vigyorogva adtam vissza neki. - Köszönöm, bár semmivel sem tudok többet, mint amit elárulok. Az én lelkem, nyitott könyv...

- Csak nyugodtan hagyja, ha az segít.- mosolyodtam el. Érdekes lenne tudni, hogy miben is segít ez. Mindent leírni, ami eszünkbe jut, vagy amit látunk...nem hülyeség.
- Párizsból.- válaszoltam erős akcentussal. Imádom azt a várost, de néha nem árt a változatosság. És Bostonba is csak ezért a kávéért jöttem vissza. Vajon külön titkos receptje van?
Mosolyogva felemeltem a csészét, hogy ki tudja venni a szalvétát alóla. Kíváncsi vagyok mit reagál, bár ha jobban belegondolok minden nő csinosz szerintem. Nem ártana elgondolkodnom a szép érzékemen...

- Értem - bólintottam mosolyogva miközben az arcát figyeltem, míg ő olvasott - Írónő vagyok, mindenhol csak az inspirációt lesem, de ha akarja kiradírozom - ajánlottam fel gyorsan, hátha nem tetszik neki, amit róla előszörre gondolok. Sokan vannak, akik sértésnek veszik az első benyomásom, de ő nem tűnt olyannak.
Kicsit meghökkentem, mikor ő is írni kezdett az egyik szalvétára. Csak néhány szót csíptem el abból, amit lekörmölt: "Csinos... barna... kisugárzása...elárul." Érdekes és vicces is, ahogy leutánzott, egyenesen a szemébe mosolyogtam, miközben kinyújtottam a kezem, hogy kivegyem a csészéje alól a szalvétát. Kíváncsi voltam a többire is.
- Úgyszint. Honnan jött? - kérdeztem közben, végig tartva a szemkontaktust. Az ujjaim már elérték a papírszalvétát. Vajon hagyja, hogy elvegyem?

- Nem mondanám... csak ez volt az egyetlen viszonylag üres asztal.- válaszoltam mosolyogva. És a mosoly még szélesebb lett, ahogy olvastam amit rólam ír. Szerencse, hogy fejjel lefelé is tudok olvasni, ráadásul még szépen is ír. Így azért nem nehéz... titokzatos? Na de kérem, még nem ismerjük egymást, de legyen, ha lenne nálam füzet, vagy papír én is írnék jegyzetet róla, így jobb híján marad a szalvéta. " Csinos, hosszú szőkés haj és gyönyörű barna szemek. A hölgy mellé talán a kisugárzása miatt ültem le. Az embernek van egy érzése, hogy többet tudhat rólam, mint amennyit elárul, vagy leír.- ezzel meg is volnánk. A szalvétát gondosan összehajtogattam, és a csésze alá tettem.
- Armand. Örülök.- biccentettem felé, és újra beleittam a kávéba. Egyszerűen nem bírom megunni.

Teljesen összezavart a viselkedése. Na meg a kisugárzása, amit egyből felismertem: vámpír. Nem mintha bajom lenne a vámpírokkal, de anyám is látó, az ő révén jól ismerem a különböző fajokat, nem úgy mint a többi ember. Ez némileg higgadttá és büszkévé tesz.
- Nem, dehogy, csak kicsit meglepődtem, hogy csak így, szó nélkül ideült. Gyakran csinál ilyet? - kérdezem hadarva, de mosolygósan. A közvetlenség legfőbb erényem.
Közben a füzetem fölé hajoltam és ismét körmölni kezdtem. "Titokzatos, furcsa idegen, meglepetésszerűen bukkan fel, esetleg jóslat vagy valamilyen fordulópont kijátszásához felhasználható. Magas, barna haj, sötét szemek, halovány bőr, helyes, kissé szögletes, de férfias arc."
- Hogy hívják? Én Mimosa vagyok. - tekintettem fel ismét rá. Érdeklődve figyelte a füzetem, én pedig felé fordítottam a különböző kis események és karakterleírásokkal megtömött könyvecskét.

Belekortyoltam a kávéba. És igen, még mindig ugyan olyan jó, mint ötven éve volt. Diadalmas mosollyal fordultam a nő felé, akit úgy látszik zavart a jelenlétem.
-Öhm. Elnézést, de zavarok?- pótoltam a mulasztást. Tényleg elfelejtettem volna? Úgy látszik igen. Amíg vártam a válaszát, kíváncsi pillantást vetettem a papírra. Vajon mit írhat? Talán tanuló? Egy kicsit furcsa helyválasztás leckeírásnak. De nem is tűnik középiskolásnak, talán egyetemista. Felsóhajtottam, és újra beleittam a kávéba. Miért is érdekel ez engem? Nem tudom, de Rosa-nak igaza van. Tovább kell lépnem, és mi az első lépés? Ismerkedés nem? Na ugye, keressünk ismerősöket, máris máson jár az eszünk.

A bambulásomból egy férfi érkezte riasztott fel. Meglepetve néztem, ahogy leül az én asztalomhoz és aztán, mintha ott sem lennék a táncolókat kezdi nézni. Oké, hogy Amerikában vagyunk, meg Bostonban, meg ilyenek, de azért udvariasság is van a világon! Esetleg megkérdezhetett volna, hogy zavar-e ha leül ide, vagy valami, netalán tán egy üdv vagy szia vagy cső, de semmi. Nem mintha elküldtem volna, ha idekéredzkedik, de így még a lehetőséget sem kaptam meg, hogy esetleg nemet mondjak.
Ennek ellenére hallgattam. Volt egy olyan érzésem, hogy most jobb, ha nem szólok be rögtön. Nem látszott bunkónak, csak hasonlóan unottnak, mint én. Valahogy mégis tudtára kellett adnom, hogy itt vagyok, hogy megzavart engem a merengésben a gondolkodásban: határozottan megköszörültem a torkom és őt néztem, vajon mit reagál.

Boston. Egyszer ide is el akartam jönni. Oké már voltam itt párszor, az előző évszázadokban, de ez akkor sem ugyanaz. Az egész napot egy parkban a padon üldögélve töltöttem, mozdulatlanul. A végén már galambok szálltak rám, ekkor jött el az ideje a távozásnak. Tudom, hogy nem volt értelme, de ennek az egésznek nincs, hogy mint egyszerű túrista körbejárom a város nevezeteségeit. Az érdekesebb részeket úgysem szoktám megmutatni ilyen utakon.
Egy kávézó lett a következő célpont. Régen egész jó kávét adtak itt. Vajon még mindig olyan finom? Kezemben egy csészével leültem az egyetlen nem agyonzsúfolt asztalhoz, ahol egy nő ült egyedül, és a tömeget kezdtem el bámulni, mint mindig.

Armand

A hitem haldoklott. A dühöm viszont éledezni kezdett Apollón felé. Vajon nem figyel rám mostanában? Rám, aki eddig lelkes híve voltam? Ki tudja... Napok, sőt hetek óta csak úgy préselem magamból a szavakat, pedig az olvasók már feszült figyelemmel várják a következő könyvet, én meg pepecselek itt a költészet istenével... Kezd elegem lenni belőle. De mindemellett félek teljesen elfordul tőlem, ha "lázadok". Komoly dilemma.

Ezen gondolkodtam összevont szemöldökkel és készenlétben tartott tollal, papírral, este 11kor egy kávézóban üldögélve a bömbölő zenében. A kávézó ugyanis éjjel valami pubféleségként funkcionál. Remekül tudok helyszínt választani az alkotáshoz igaz?

Némileg elmerengve tekintettem fel a csöppnyi kis parketten táncolókra, miközben belekortyoltam a jéghideggé hűlt lattémba. Kínomban csak ennyit dünnyögtem kedvetlenül:
- Szenvedés az ember élete...

....