Poszeidón szobája

-Neked meg tudod mit kellene? Befognod a szádat.
Fogtam magamat és mérgesen kirohantam a szobából. Csináljon amit akar. Engem mindig az vezérel, ami rossz. Ismer, nem tudom, hogy mit játszik itt meg. Ugyan is lehetséges, hogy azt hiszi, azóta én is megváltoztam, de ez nincs így. Kirohantam abból a nyavalyás palotából és egyenasen az Alvilágba tartottam.

- Lépj már túl a múlton és hagyd békén. A ti viszonyotok sosem lesz már jó. Ezt úgysem fogod tudni megváltoztatni. Amíg a világ áll, addig utálni fogjátok egymást. Ennyi - kicsit erélyesebben mondtam, mint szerettem volna, de ez már sok. Mint egy rossz szappanopera. Bár az egész életünk az. Elvigyorodtam és közelebb léptem.
- Ne haragudj a kirohanásomért. De tényleg hagynod kéne.

Sejtettem, hogy ezt mondja. A bölcs Poseidón, már csak ilyen. Hozzászoktam. Még mindig a falnak támaszkodtam és ránéztem. Ez olyan tipikus én pillantás volt. Közben elmosolyodtam.
- Nem akarom békén hagyni. A múltbéli dolgokért meg fog fizetni.
Halkan, vékony hanggal közöltem vele ezt a tényt és utána már nem néztem rá. Inkább körülnéztem a szobájában. Mint már mondtam, itt semmi sem változott. Olyan víz hangulata volt és érezhető volt a sós illat. Szeretem a tengert és az óceánt. Általában csak ott érzem ezt az illatot. Kellemes.

-Nem láttam. - válaszolom nagyon egyszerűen. Bár nem tudom, hogy mi a fenét akarhat tőle. Tudom, hogy a múltban voltak közös dolgaik, na de akkor is. miért bolygat olyan dolgokat, amiket nem volna szabad?
-Vannak dolgok, amiket jobb nem bolygatni. Hagyd Hérát. - mondom neki, miközben a szigetet megtöltöm élettel. Fák, barlangok, sziklák és egy vulkán is kerül rá, bár nem tudom, hogy miért. Mindegy, az összkép rettenetesen tetszik, ezét úgy hagyom. Az állatokat, majd később.

Sejtettem, hogy így lesz. Nem értem, hogy miért nem is érte... De akkor majd én szépen elmagyarázom.
- Láttad Hérát mostanság?
Egyenesen megkérdezem. Őt keresem. Tisztázni szeretném vele a múlt dolgait. Szerintem ez így teljesen rendben is van. Remélem, nem kell majd végig hallgatnom a véleményét erről. De lehet, hogy talán mégis meg kellene. Odaállt az ablakhoz én pedig néztem. Gondolom, a szigetével volt elfoglalva. Lehet, hogy ha már csinált egyet, akkor megnézem.

Kezdtem félre érteni a szavait. Nagyon nem értettem, hogy pontosan mit akar.
-Ha akarsz valamit arra kérdezz rá egyenesen, ne köntörfalazz. Azt nem szeretem. - mondtam és reméltem, hogy ezután végre elmondja, hogy mit akar azzal a titkos szigettel, amit az előbb kérdezett.
-De miért, mit szeretnél azzal a szigettel, ha lenne? Egyébként meg nincsen. Vagyis mostmár van. - nevettem el magam. Most potyára csináltam egy szigetet, de mindegy. Lassan odaálltam a kémlelőmhöz, és az előbb létrehozott szigete elkezdtem megformázni. Gyermeki könnyedséggel nyomkodtam és emeltem ki a sziget egyes részeit.

-Oh, nem azért kérdeztem.
Elmosolyodtam. Drága, hogy kreált egy szigetet, mert kértem, de nem ezt szerettem volna kihozni belőle. Igazság szerint, jól esett, hogy ilyen rögtön a kedvemben akart járni.
-Azért kérdeztem, mert kíváncsi vagyok, hogy van-e esetleg egy olyan szigeted, ahol elég rendesen el lehet bújni....
Nem folytattam. Azt hiszem, hogy lassan rájön már, hogy miért akarom, de ha nem jön rá, az sem baj. Elmagyarázhatom. Végül is, nem is tudom, hogy mit hiszek, miért bújna el Héra, de ki tudja. Itt nincs és senki sem tud róla semmit sem.

Elnevette magát, aminek kindketten mondottan örültem. Mindketten feloldódtunk. Örültem, hogy itt van, mert tényleg nem nagyon tartjuk a kapcsolatot mostanság.
-Titkos sziget? - kérdezek vissza értetlenül. Ha Atlantiszra gondol, már rég el kellett süllyesztenem. Elfelejtették az isteneket, és elfordultak tőlük.
-Semmilyen szigetem nincs. Atlantiszt rég elsüllyesztettem. - válaszoltam neki, majd nem sokkal utána hozzá tettem.
-Mostmár van. Mit szeretnél ott? - kérdeztem.

Felnevettem. Elvileg érzékenyen vagyunk ebben a témában. Őszintén szólva, engem nem érdekel. Kit érdekel, az igazi korom, ameddig fiatalnak nézek ki, nem?
- Nem sértettél meg, ne is reménykedj benne!
Ahhoz, hogy megsértődjek, nagyot kell ütnie. Rá egyszerűen nem lehet haragudni. Tudom, hogy nem hangzik túl kellemesen, de ő nekem mindig is az egyik legfontosabb ember marad az életemben. Alap, hogy hozzá jöttem először.
- Erről jut eszembe, nincs valami titkos szigeted?

-Gonosz ? - hűltem el.
-Nem vagyok gonosz. Csak neked, ezt nem találod furcsának? És Hádész rosszabb. - duzzogtam, majd eszembe jutott még valami.
-Ha én gonosz vagyok, akkor te meg öreg. - a nők, legyen az isten, ember, vagy más faj képviselője, érzékeny a korára. Legalábbis ezt hittem, aztán ki tudja. Lehet, hogy ő pont nem. Rögtön kiderül.

Hallgattam a bölcsességeit. Mindig is szeretett kiosztani, mert ő idősebb nálam. Engem sohasem zavart ez. Erősek vagyunk és hatalmunk is van elég. Csak ez számít nem? Ezt a poént kajak nem hagyhatta ki. Nem is bánom, mert felnevettem.
- Olyan gonosz vagy! Próbálom tartani a formámat, de nem mindig meg!
Huncutul mosolyogtam és közben visszadőltem a falhoz. Mennyire hiányzott már nekem egy kis istennek közötti poénkodás. Egy ember kiröhögne minket. De aztán meg mi röhögnénk ki. Tehát, ha úgy vesszük, akkor egész jók vagyunk....

-Hogy mi van? - döbbenek le. Ezt most nem értem. Hogy jönnek neki ilyen kérdések a szájára egyáltalán.
Nem kell túlságosan bele olvadni ebbe a korszakba, Lamia. Ilyet azok mondanak, akik tíz éve nem találkoztak és meg fognak halni. - ez most erős volt, de igazam van.
-Bár meg kell hagyni, 8000 éves létedre egész jól tartod magad. - bumm. Ezt nem lehetett kihagyni. Bugyuta poén, de nekem tetszik.

Csak mosolyogtam. Azt hiszem, hogy már így is sokáig időztem el itt. Talán jobb lenne mennem, mielőtt kicsit kicsúsznak a kezem közül a dolgok.
-Nos, nekem lassan ideje lenne mennem. Elvégre csak lecsekkolni jöttem !
Mosolyogtam és elléptem a fal mellől. Szerintem érti, hogy mire mondtam. Semmit sem változott. Megdöbbentő.Azt hittem, hogy a legtöbb isten, sokat fog változni az idők során. Vajon én mennyit változtam ? Sokat? Ezt egy külső szemlélő hogy láthatja?
- Én sokat változtam?
Nem mozdultam. Inkább csak megint álltam és néztem.

-Ami az illeti, igen, ismerlek, de reméltem, hogy benő a fejed lágya. De sajnos csalódnom kellett. Ismét. - villantom rá szemeimet. Tényleg csalódtam, ugyanis reméltem, hogy végre megtalálja a helyét.
-Azt hittem, hogy ez a világ végre elhozza neked, ami kell. - mondtam, de hangom nem teljesen volt őszinte. Most, hogy Lamia újra feltűnt, felszakadtak a régi sebek. Sosem mondtam el neki, de szeretem őt. Ezt még a mai napig sem tudja, ami szép teljesítmény. Az emberek egy napig nem tudnak titkot tartani, én pedig több, mint 8000 éve dédelgetem ezt az álmom.

Bólogattam, de semmi újat nem mondott. Mindegy. Ez nem az ő hibája. Reméltem, hogy lesz valami extra, de ezek szerint tényleg mindenki elhúzott. Csoda, hogy egyáltalán ennyien vagyunk. Hádésszal néha-néha összefutunk, az alvilágban. Nem szeretek oda járni, de szinte az a második otthonom. Nekidőltem a falnak. Nem fejezte be a szöveget, hanem rólam kérdezett. Felnevettem. Én meg az elkötelezettség? Jaj, ne már. Hiszen ismer. Tudja, hogy képtelen vagyok egy pasival akár 1 napig is együtt lenni. Nekem nincs ilyesmikre most időm.
- Ne már! Ismersz, nem? El tudod rólam képzelni, hogy együtt éljek valakivel?
Ránéztem. Olyan kényelmesen ült ott, hogy még mindig mosolyognom kellett.

~Szóval innen fúj a szél. - a gondolataim teljesen máshol jártak. Gyorsan visszarázódtam a jelenbe.
-Zeusz jól van, vele sokat beszélünk, bár azt nem tudom, hogy jelenleg milyen néven fut odalent. Hádész él, mint hal a vízben. Vele rég nem beszéltem. A többiekről semmit nem tudok. Mindenki szétszéledt. Tanács is régen volt, sajnos ennyi információval tudok szolgálni. - válaszoltam neki, majd egy másik téma jutott eszembe.
-Inkább azt mondd, hogy te hogy vagy. Mivel töltöd az idődet mostanság? Párkapcsolat? Valami komolyabb? - kacsintottam rá pajkosan, és reméltem, hogy nem tapintottam érzékeny pontra.

Nem válaszoltam. Éreztem, hogy közeledik felém. Nem érzem hogy ez helyes lenne. Sohasem álltunk távol egymástól. Azonban, mióta az emberek látnak minket, kicsit megváltoztak a dolgok. Mindenki elindult szerte a világban. Alig vagyunk, akik még tartják a kapcsolatot. Nem is mondtam rá semmit. Megfordultam. Hamar visszament. Azt hiszem, hogy éreztem, hogy ez nem korrekt. Megkérdezte, hogy mi a baj. Igazándiból nincs baj. Csak egy kis infó kellene.
- Hogy vannak erre a többiek?
Sétálni kezdtem. Őszintén szólva, meglepett, hogy mennyire visszafogottan viselkedünk mind a ketten. Bár istenek vagyunk, mi is kicsit érzékenyek vagyunk különböző dolgokra. Vannak érzéseink.

-Akkor miért jöttél? - kérdeztem. Rossz előérzetem támadt. Odasétált az ablakhoz és kinézett rajta. Az elmém azt súgta valamit tennem kell. De mit? Lassan felálltam és mögé álltam. Pár lépés volt köztünk, a szoba amúgy sem valami nagy. Végül közelebb léptem, odahajoltam hozzá és a fülébe súgtam.
-Mi a baj? - ahogy feltettem a kérdésem, már el is húzódtam. Ez nem volt helyes dolog, és nem tudom mi ütött belém. Inkább fogtam magam és visszaültem a kanapéra. Kezeimet hanyagul a térdeimen nyugtattam és vártam, hogy Lamia mit reagál az előbbi megmozdulásomra.

Beléptem a szobámba. Éreztem a feszültséget közöttünk. Én gonosz vagyok ő pedig nem biztos. Tudom, hogy gáz dolog. de őt egyszerűen nem lehet, nem bírni. A poénjai azok vezetők. De emellett, miért ne lehetnék itt?
- Csak benéztem.
Leült. Én inkább álltam. Az ülés embereknek van kitalálva, nem nekünk. Nem szorulok rá, hogy kényelembe helyezkedjek, mivel nem szándékozom sokat maradni. Elmosolyodtam és körülnéztem. Itt semmi sem változott. Idegesít, hogy mennyire ugyan olyan minden. Emlékeztet, a régi időkre.
-Eléggé kellemesen. De nem ezért jöttem.
Nem mondtam többet, inkább kinéztem az ablakon.

Lamia beengedte magát a szobámba. Nem bántam. Régen mondjuk, hogy jóban voltunk. Sokszor marhultunk együtt, de ahogy az idők teltek és az emberek változtak, eltávolodtunk egymástól. És most itt van. Érzések kavarognak bennem, de próbálom őket kiüldözni magamból. Nem érik meg a fáradtságot. Nem biztos, hogy jó szemmel néznék, ha kialakulna köztünk valami.
-Jól tetted. Mi járatban erre felé? - kérdeztem tőle, majd egy székre mutattam, hogy üljön le, én pedig levetettem magam a kanapéra.
-Hogy megy sorod mostanság?

-Neked is szia.
Tudtam, hogy annyira nem számít rám, de egyszerűen, mi ez? Mármint, régebben eléggé elvoltunk és szeretett szívatni a vízzel. Most pedig ennyi?
- Csak gondoltam, meglátogatlak.
Benéztem a szobájába és a lábamat átraktam a küszöbön. Összefontam a karjaimat a mellkasomon és elmosolyodtam. Gondolom, biztosan emlékszik, hogy milyen kis szörnyeteg voltam a múltban. Tudhatná, hogy még mindig az vagyok. Persze, 21. században, de ez a valódi énem.

Sok dolgom volt. Mikor mindent rendben tudtam a vizekkel kapcsolatban siettem az Olimposzra, hogy az elmaradt dolgaimat is elintézzem végre. Épp a végén tartottam néhány új delfin teremtésének, amikor valaki dörömbölt az ajtón.
~Ilyen nincs. Már egy perc nyugta sem lehet az embernek? - szitkozódtam magamban, majd gyorsan összecsaptam a végét, minek hatására nem palackorrú lett a végeredmény. Remek. Esküszöm a fejéhez vágom annak, aki ezért felelős. Egy fehért póló és egy farmer volt minden ruhám egy edző cipővel karöltve. Kinyitottam az ajtót, de rögtön vissza is csaptam majdnam. Egy lány állt a szobám előtt, akit nagyon régen nem láttam, de ha emlékeim nem csalnak, akkor nem voltunk puszipajtások.
-Mi jártaban erre? - ennyi futotta tőlem most.

- Hallod? Utoljára kopogtatok! Tudom, hogy benn vagy!
Utálom ezt a rohadt helyet. Ha kiderülne, hogy itt agresszívkodom, akkor biztosan mindenki kiakadna. Néhány isten, akik szeretnek, azok tudják csak, hogy itt vagyok. Nem akarom , hogy Héra megtudja. A végén, még megint kidob innen. Poseidón annyira önző. Bár jobban szereti a drága új nevét. Perce asszem. De most komolyan, milyen név ez? Atya világ! Már vagy fél órája itt kopogtatok. Tudom, hogy benn van, mert érzem az auráját. Biztosan nem a nyílt óceánon csövezik. A csípőmre rakom a kezemet. Most kivételen csinosan öltöztem. Eredetileg nem ide tartottam, de aztán muszáj vele beszélnem. Elvégre régebben is jóban voltunk, de aztán én elköltöztem. Azt hiszem, hogy a szobám még talán meg is van. De én az éjszaka egyik képviselője vagyok. Nem fogok egy fehér cuccban lakni. A magassarkúmmal kopogok. Ha nem nyitja ki, esküszöm és akkor is bemegyek!

...