Szajna part

- MIlyen oldalról kéne?- Nem tudom mire gondol. Ennek a dolognak tényleg csak egy oldala van. Mindketen hibásak voltunk az utolsó találkozáskor, és az elsőt én rontottam el. Ami ugye a másodikra rányomta a bélyegét.
Kérdésére csak felsóhajtottam. Kedzem unni az ilyen bemutatókat. A szemem feketébe váltott, mire az előbb ledöntött fa elkezdett megkövülni. Szerencse, hogy sehol senki az utcán, ha ezt meglátnák...kénytelen volnék repetázni.
-És a tiéd?

-Nem...nem emlékszem...
Vallottam be lesütött szemmel, mert tényleg nem emlékszem. A tesómmal próbálgattuk mindig, hogy hogy lehet a legjobban elválni valakitől, búcsúzkodni.
-Néhány emlék teljesen eltűnik.
Vontam vállat, majd képességén halvány mosoly kúszott az arcomra. Ez ügyes, tényleg jó!
-Klassz képesség!
Mosolyogtam rá, de mikor visszakérdezett elkomolyodtam.
-Hát..egy érintéssel mély sebet tudok ejteni bárkin, egy gondolattal megölhetek akárkit, vagy olyan fájdalmat okozhatok neki amibe belehal, vagy...egyszerűen csak ordítva roskad a földre, de persze kisebb fájdalmak is mennek. Eddig még nem találkoztam olyannal, aki a közép széntű fájdalomtól nem kiáltott volna...kipróbálnád?
Kérdeztem sötét mosollyal. Amit mondtam nem volt teljesen igaz. Van valaki, aki kibírta, Caspian, de lássuk be, az ő képességével akármeddig kibírja, tehát, nem ér.

Akárcsak a hírszerzésnél. Ha elkaptak oda kerülsz...egy vallató terembe. Az emberek persze nem tudnak nagy károkat vagy fájdalmat okozni egy vámpírnak de ha egy vadásszal vagy egy másik vámpírral találkoztam... de ahogy így elmondja, ha kipróbálom sokkal rosszabra számíthatok,mint a vizes kötéllel verés, vagy a vízbefolytás.
- Persze.- mondtam végül.
Egyrészt azért, mert tényleg érdekelt, hogy milyen erős lehet a fájdalom, másrészt meg kíváncsi vagyok, hogy én meddig bírom.

Hát, ahogy szeretné. Az első szintű fájdalom az olyan, mint a kémiai égés, mely jobban fáj, mint a normális. Ettől a vámpíros fele szoktott ordító görcsöt kapni, de annyira még nem jó, hogy a másik feléből kicsaljon többet, mint a nyögés, vagy könnyek. Mivel nem vagyok genyó, hogy azonnal a középszintűvel kínozzam elkezdtem az első szintet, kémiai égés, nyomok nélkül. Néztem rá, és igyekeztem nem elgondolni, mit is érezhet most.
Mikor elértem azelső szint csúcsát belementem a másodikba, ehhez nem lehet hasonlatot találni, ezerszer rosszabb, mint a kémiai égés, pedig az aztán valami! Lassan fokoztam, fokoztam, míg el nem értem a második csúcsát. Na, itt szoktak üvöltésbe fetrengeni. Mindenki. Ha ölni akarok, na, arra való a harmadik szint.

Vettem egy mély levegőt és vártam a fájdalmat. Amikor bekövetkezett egy pillanatra bennakadt a levegő, mert egy egész kicsit meglepődtem. Na nem is rossz. Vagyis igen, de nem vészes annyira. Éreztem ahogy fokozódik a fájdalom, de ez még semmi nem volt a lövési sérülésekhez képest. Aztán ugrásszerűen, mintha szintet váltott volna erősebb lett a fájdalom, itt már felnyögtem, de nem ordítottam. Nem hiszem, hogy használna.
Komolyan, mintha égne a testem.Avége felé már térdre roskadtamés levegőért kapkodtam. Ez piszkosul fáj!!!!! De ordítani azért nem fogok. Csak magamban káromkodok, nem is gondoltam volna, hogy ilyen széles a szókincsem ilyen szempontból. A legvégén már nem bírtam tovább és előre dőltem. Hason fekve ziháltam a hóban. Ez valamennyire lehűtötte a testem, de a fájdalom megmaradt.Ha folytatja, komolyan nem bírom tovább, de szerencsére abba maradt. De ehhez is hozzá kell szoknom, így pár percig csak némán lihegve, lehunyt szemmel hevertem a földön.

Na, most már a földön fekszik, elég szépen liheg, nem kéne tovább kínozni. És nem is szeretném, nem akart megölni, vagy ilyesmi, és csak úgy nem heppem fájdalmat okozni. De ez fantasztikus, mármint...nem ordított, persze, felnyögött, és ha akarnám a harmadik szinten tuti kipréselhetnék belőle üvöltést, de nem akarok, sőt, leállítottam képességemet. Elindultam segíteni neki, majd inkább a helyemen maradtam, talán nem kéne közelebb menni, csak felhúznám. Reméltem, hogy hamarosan talpra áll, minden oké lesz, meg minden, de...eddig még nem kászálódott fel.
-Sajnálom...
Mondtam halkan, majd mivel nem tudtam semmi mást mondani inkább befogtam, ás felé néztem. Én okoztam a fájdalmat, de kérésre, nem viccből, vagy játékból, ő szerette volna, nekem meg már nagyon feszített belül az erőm, muszáj volt valahol leadni, így jobb is, ő túlélte, de ha tovább várok akkor egyenesen megölök valakit. Tekintetem visszasétált rá, aki még mindig a földön hevert.

Csak feküdtem és vártam, hogy mozgatni tudjam a végtagjaimat. Nem olyan egyszerű ez. Az előbb még lángoltak a fájdalomtól, most pedig érezni sem érzem őket jóformán. A hó pedig esni kezdett. Ezt imádom. Hagytam, hogy lassan beterítsenek a hópelyhek, mert mást nem igazán tudnék tenni.
- Ugyan…én kértelek .- nyögtem ki nehezen. Még beszélni sem tudok normálisan, tulajdonképpen csak lököm ki magamból az artikulált hangokat, majd lesz valami. Lassan az oldalamra majd a hátamra fordultam. Én kértem, magamnak köszönhetem a szenvedést. De erre tényleg nem számítottam. Ha ilyen nehezen jövök helyre…
Pár perc múlva már sikerült felállnom, oda sétáltam egy padhoz és leültem rá. Legalább ülni tudok. És ettem is előtte. Ha nem tettem volna most kísérletet tennék rá, hogy megöljem a srácot. Nem személyes okokból, hanem, hogy csökkentsem a vérszomjamat, és bosszút álljak rajta a saját hülyeségem miatt.

Hát..ez a válasz, nem éppen értelmes hangokból jött, de ez így szokott lenni. Felhúztam a kapucnimat, hogy ne legyek vizes az olvadó hótól. Mikor nagy nehezen felállt és leült bellém én arrébb másztam, valahogy olyan természetes védekezés miatt, veszély érzet miatt kúsztam arrébb. Bármit is mond, szerintem már nem teljesen oké, hogy mellette ülök. Egyre jobban fáztam, egész remegett a kezem, még a kesztyűben is. Oldalról néztem rá, hogy vajon már minden rendbe jött-e, de azért...valahogy nem kellemes olyan mellett ülnöm, akit az előbb kínoztam meg. Olyan, mintha gúnyolódnék vele, vagy ilyesmi.
Nyitottam a szám, hogy mondjak valamit neki, de nem jutott eszembe semmi, talán mondhatnám, hogy ő volt az egyetlen, aki nem ordított, de az olyan, mintha gúnyolódnék, pedig nem akarok. Felhúztam a padra a lábam, átöleltem, hogy melegítsem magam valahogy.

A kezem még mindig remeg, de nem olyan vészes, mint monsjuk 3 perce volt. Az arcomat a tenyerembe temettem. Nem tudom miért, de egyszerűen nem tudom letörölni magamról a vigyort, ezért jobb ha Jon nem is látja. Valahogy nem alkalomhoz illő.
- Nem kell félned. Nem foglak bántani.- mondtam halkan. A hangom még mindig rekedt, de legalább lehet érteni a mondandómat.
- Az biztos, hogy nem szívesen lennék az ellenséged.- emeltem fel végre a fejem, amikor úgy éreztem magamra tudok erőltetni egy komoly arckifejezést. Hát nem tartott sokáig. Rögtön visszkúszott a vigyor. Hát ez csodás. Egyenlőre még nem az ellenségem, és ezek után nem is szeretném, hogy az legyen. És nem csak a képessége miatt. Nem akarom ok nélkül gyűjtögetni az ellenségeket. Így is van elég.

Hallgattam, mit mond, de nem nézett rám, így nem is hittem neki igazán. Annyira fáztam, hogy szinte már fájt, nem is tudtam, hogy létezik ilyen!
-Sokan mondták már ezt, de aztán valahogy mindig eltört valamim.
Grimaszoltam, majd kinyújtottam kezem a sötétbe, megmozgattam dermedt ujjaimat, majd, mikor sikerült bejegyeznem magamnak, hogy nem érzem őket, visszahúztam, körmeimet másik kezem tenyerébe vájtam, de ezt se éreztem. Franc.
-Gyakorlatilag nekem csak ezért nincsenek ellenségeim.
Vontam vállat, majd felé fordultam, már semmimet sem éreztem, azt hiszem, hamarosan ideje lenne haza mennem és felvenni még pár ruhát.
-Már jól vagy?

- Nem szokásom becsapni másokat.- mosolyodtam el a szemeibe nézve.
Rosa... igen vele megtettem, de za ilyen helyzetekre régóta furán reagálok. Ez a gyengepontom. De bánta nem bántanék senkit ilyesmiért. Az én hüyleségem volt, én kérdtem rá.
- És barátaid?- kérdeztem szórakozottan rugdosva a havat. Pár izzadt tincset kisöpörtem az arcomból.
Eléggé egyedül lehet. Ha ezért nincsenek ellenségei éppen ezért nem biztos hogy barátai is vannak. Gondolom félnek is tőle.
- Lássuk azért be, nekem nagyobb a félni valóm, mint neked.- nevettem fel halkan. A kérdésre csak bólintottam. Már sikerült lenyugodnom.

-Nincs túl sok, meg mostanában egyre depressziósabb vagyok, nincs sok kedvem kimozdulni a házból, meg ilyenek.
Felnevettem.
-Lehet, de ha hirtelen nekem esnél és eltörnéd a nyakam, akkor eléggé nem számít, hogyan védekezem nem?
Kérdeztem felvont szemöldökkel, majd felsóhajtottam, arcomat kezembe temettem.
-És neked? Biztos sok barátod van.
Mondtam mosolyogva, de szinte csak magamat biztattam, teljesen értelmetlen.