Fontainebleau-i erdő

Ha nem segíthetek, akkor minek erőlködöm? Semmiért, így inkább felidézem a tegnapi gyönyörű, belőtt állapotomat, hogy megint el tudjam engedni magam. A kutya viszont újabb nyáltengert zúdított rám, na fúj!
-Amúgy Dorian Derolon vagyok.
Mosolyodtam el, miközben bemutatkoztam. Ha tudná, mennyit küzdöttem ezért a mosolyért.
-Amúgy hogy keveredett maga ide?
Kérdeztem, majd mikor a kutya rám ugrott a hóba zuhantam, kiszakadt belőlem a levegő.

- Persze hogy nem volt az...- morogtam szemforgatva.
nem az ő hibály komolyan, csak én reagáltam rosszul... elgondolkodva figyeltem az arcát. Mibe, hogy valami vidámra akar gondolni? Gúnyosan elmosolyodtam... egy ideje másmilyen mosolyra képtelen vagyok.
- nem vagyok gondolat olvasó, hiába próbálsz vidám emlékekre gondolni. nem azokat látom, amikre te koncentrálsz...
Sóhajtottam fel kimerülten és hátradőltem a hóba. Hideg, éppen ezért tökéletes. A szemem előtt egyre halványabbak és halványabbak lettek a képkockák míg végül el nem tűntek végleg. Nah végre....
- Nem...
Válaszoltam nemes egyszerűséggel, és Mary is mintha megérezte volna miről van szó újabb nyáltengerrel halmozta el szerencsétlent.

Hallgattam a szóáradatát, majd lesütöttem a fejemet, a kutyát néztem.
-Elnézést....nem volt direkt...
Motyogtam magam elé és igyekeztem valami vidámra gondolni, de sehogy se ment, hamarosan inkább a tű helye kezdett egyre jobban érdekelni, hogy mi fáj ennyire rajta. Feltűrtem ingemet, a látványra elakadt a lélegzetem. Gyorsan visszahúztam. Ez enyhén szólva ocsmány. A kék színt amúgy se szeretem.
-Szarul.
Válaszoltam sötéten.
-De ezt maga pont olyan jól tudja, mint én.
Vontam vállat, majd megsimogattam a kutya fejét.
-Szeretné, ha elmennék?
Kérdeztem semleges hangon.

A kérdésre, akármilyen rosszul voltam is, dühösen felkaptam a fejem, és már kezdtem volna bele egy ideges szóáradatba, de a következő kép elhallgatatott.
- Nem.- vágtam rá gondolkodás nélkül.- Olyan dolgokat látok és hallok akaratomon kívűl amikre nem vagyok kíváncsi, és az egészben a legrosszabb, hogy a nagy része kimeríti a borzalom fogalmát. Ráadásul pont a szabadnapomon kell néznem ezeket, ahelyett, hogy nyálasan boldog sorozatokat bámulnék!- csak úgy ömlött belőlem a szó. Nem érdekel, hogy egy teljesen ismeretlen férfinak panaszkodom, mert dühös vagyok nagyon!
Mostanában elég sokszor előfordul, hogy ok nélkül idegeskedem apróságokon...de ez csak a képességem irányíthatalanságával lehet összefüggésben. Vettem egy mély levegőt, és a pasasra néztem. Olyan furcsa illata van...
- És ön hogy van?

Jaj, ne már! Nem akarok ilyeneken gondolkodni, nem akarom hallani a múltat, sem látni, sem érezni újra a bőrömön. Na, ezért szoktam teljesen belőni magam, akkor legalább nincsenek ilyen gondjaim. Sem semmilyenek. Akkor gondoltaim sincsenek, így megkapom a feloldozást, a megnyugvást. Ám egy emlék van, amit sem pozitív, sem negatív oldalra nem tudok száműzni. Azt, mikor a festő azt mondta, a lelkem az arcomra van írva. És gyönyörű arcom van. Jó, mert szépet mondott, és rossz, mert mielőtt leinnám magam, arra gondolok, hogy most megint adok egy pofont a lelkemnek. Hehe. Nem értem magam, és hamarosan nem is akarom!
A kutya nyalogatta mindenemet, amit elért, így csak akkor vettem észre, hogy a lány a földön van, mikor éppen felkelt.
-Öhm......köszönöm...
Mondtam kicsit értetlenül. Hallja a gondolataimat? Azt nem igazán hiszem.
-Jól van?
Kérdeztem meg, mert ha kell, ihat belőlem, nekem mindegy. Ha megöl, könnyebbség, ha nem, akkor már eléggé megszoktam, hogy isznak belőlem.

Gondolom a férfi múltjának darabkái lehetnek... akkor viszont legszívesebben bemosnék neki egyet. Csak úgy árasztja magából a depressziót nem csoda, hogy ezek a képek megállás nélkül villódznak a szemem előtt. Már azt sem tudtam hol vagyok, csak az előttem álló férfit láttam, ahogy megöl egy másikat. Egy vámpír miatt.
Aztán a filmnek vége szakadt, és én újra az erdőben voltam a földön a hóban ülve. Velem szemben Mary elmélyölten nyalogatta a pasas arcát, kezét. Várjunk csak hogy kerültem a földre? Annyi megvan, hogy elindultam felé, de hogy miért ücsörgök a hideg talajon, az már a múlt homályába vész...
- Üdv.- köszöntem vissza kissé kábán.- Részvétem...- nem tudom miért de csak kicsúszott a számon. Nekem amúgy sem sokat számít, hogy ki tudja rólam hogy mi vagyok... Ezt végig gondolni volt csak időm, mert jöt az újabb emlék roham. Fejem a kezembe temetve próbáltam leküzdeni. Vasárnap este nem ezt akarom bámulni. Értelmetlen, nevetséges filmeket akarok nézni, amik kikapcsolják a fejemben ezeket a képeket...

Megöltem az anyámat. Akaratomon kívül, de tényleg! A vámpír ölte meg. Legalább apám halálában nincs benne a kezem. A vámpírt meg egy másik vámpír. Ki éli túl mellettem? Senki, mindenki meghal. Arcom a kezembe temettem. Képek villogtak fejemben, fájt a könyök hajlatom, ahova tegnap este döftem a tűt, olyan vibráló érzés volt. Emlékszem, mikor a vámpír a kezembe nyomta az óriási üveg darabot és az emberre mutatott, aki az előbb fellökte. Tekintetét az enyémbe fúrta, nem akartam ránézni, de muszáj volt. Tekintetét az enyémbe fúrta és azonnal éreztem az akarata súlyát. Megfrodultam, lábaim elindultak, pedig küzdöttem ellene, mikor oda értem kezem meglendült, az üveg a nyakába fúródott. Mikor elterült a földön én is térdre estem. Emlékszem, emlékszem mindenre, hogy belőlem evett, hogy megölte anyámat, nem engedett ki a házból. Pedig azt ígérte, hogy semmi sem marad meg. De minden itt van.
Egy hülye hang rántott vissza a jelenbe, ahol észre vettem, hogy a vibrálás még ott van a karomban és forró könnyek mossák arcomat. Letöröltem őket. Ekkor vettem észre a vámpírt előttem és mellettem a kutyát.
-Üdv.
Köszöntem a vámpírnak, és megsimogattam óvatosan a kutyát. Szerettem őket, de ő nem az enyém.

Pár méter laza séta után kénytelen voltam megállni.Utálom amikor ez történik. Amikor a képességem csak úgy hirtelen ötlettől vezérelve aktiválja magát. Egy ember, aki egy nagy rakás injekciós tű között fekszik. Egy percnyi dermedt csönd után tovább indultam. Nem kellene zavartatnom magam ilyesmi miatt. Az viszont aggasztó amit láttam. Egyre ritkábban vannak látomásaim akaratomon kívül. A kérdés csak az, hogy valaki múltját, vagy jövőjét láttam? Én az elsőre tippelek. A jövő sokkal homályosabb, ez viszont éles és tiszta volt, tehát nem is olyan régi az emlék.
10 perc múlva megláttam egy férfit egy törzsön ücsörögni. Valahonnan ismerős...hogy lehet ennyire rövid az agyam? Az emlékben látott srác az... furcsa véletlen. Már azon voltam, hogy hangtalanul visszaforduljak amikor Mary úgy döntött közelebbről is meg akarja ismerni a pasast. Hirtelen neki iramodott, pont amikor újabb képek ostromolták meg az agyam. Aminek eredményeképpen hasra estem a hóban. Igyekeztem gyorsan felállni. Remélem nem vette észre a díjnyertes esésemet...
Ezek az emlékek sem voltak túl szívderítőek...sóhajtva elindultam a kutya után, aki teljesen katartikus állapotban ugrálta körbe szerencsétlen idegent.

Rosszat álmodtam, megint. Hogy ezen miért csodálkozom, fel sem tudom fogni. Megöltem egy embert, ezzel egyenes arányban áll, hogy megérdemled a rossz álmokat. Bár nem két évvel később kéne rosszat álmodni vele, nem? Amúgy meg nem is voltam magamnál. Itt mindenki mondhatná, hogy ócska mentség, pedig tényleg így van. A vámpír képessége a manipuláció volt, én tényleg nem akartam megölni, hisz nem is ismertem!
Izzadtan ébredtem fel, fordultam hasra az injekciós tűk közt, tegnap nem is kicsit nyomtam magamban, ezért duplát érdemlek. Rémálmot, nem csak simán rosszat. Hamarosan sikerült felülnöm, elbotladozni a mosdóig, ahol megmosakodtam, felöltöztem, a harapásokat eltakartam egy sállal és sétálni indultam az erdőbe. Mikor megérkeztem lesepertem egy kidőlt fatörzsről a havat és ráültem.

ÚJ JÁTÉK-- DORIAN
Mai nap szabad vagyok. Csak este kell bemennem dolgozni és erre mit csinálok? Mary-re vigyázok. nem igaz, hogy Balthazar nem tudja másra bízni őt is. Az viszont igaz, hogy mást nem nagyon csinálnék. Csak ülnék a lakásban karácsonyi műsorokat, tehetségkutatókat bámulva, kukoricával és fagyival.
ürelmesen megálltam minden második bokornál, Mary-t követve.
A friss hó ropog a fekete csizmám alatt. Eléggé elütök fehér környezetemtől. Fekete kabát és farmer. Szeretem a telet, hideg van, jobb esetben hó is, és bónuszként itt van a karácsony is. A rengeteg vendéggel, akik jómodor nélkül születtek, de sajnos althazar vendégeiként hamar beleszoknak a civilizált viselkedés világába.
Komolyan rám fért ez a szabadnap, még egy hétig biztosan nem húztam volna, és a szilveszteri menetbe már bele sem merek gondolni. Félelmetes hogy egyes emberekből vagy vámpírokból mit ki nem hoz az alkohol.

Idegeim már a szétpattanás határán voltak.
-Kérem, könyörüljön rajtam, már rég nem beszéltem ilyen emelt hangnemben, és nem esik jól.
Vágtam ki magam, mert már komolyan kezdtem begolyózni a csevegésünkbe.
-Igaza van, de mivel Zeusz ezt bízta rám, nem szeretném kihúzni a gyufát, így is eleget veszekszünk. És amúgy is. Ha nincsenek tolvajok, nem hazudik senki elgyengülök, azt pedig nem szeretném.
Vontam vállat és visszaültem a faágra.
-Akkor ön nagyon kitűnő fajtársai közt.

- Pár fajtám hajtana, én ellen állok. Egy lény attól erős lelkileg, attól van tartása, hogy önmaga felett is képes uralkodni
S bár ez az előbbi mondatomból nem érződött lazítottam. Minek akarjam "belé verni" ezt a stílust ha képes rá? Még szép...és egy istentől hogy várhatnám el, hogy azt tegye amit én mondok...

- Tudja...szerintem szebb lenne a világ jó pár bűnöző nélkül. De tény, hogy szükség van rájuk
...sajnos De ezt már csak gondolatban tettem hozzá

Fojtogat ez a beszélgetés, ez a tömör udvariasság, fúj! De húzzuk még egy picinyt.
-Ha válságban vannak az embereim, kénytelen vagyok lejönni és kiszabadítani őket a börtönökből, újabb tolvajokat kreálni. Ez a feladatom.
Válaszoltam kérdésére, bármit megteszek, csak könyörgöm, ne udvariaskodjunk tovább!

-És hogyhogy nem egy jó vacsorával piheni ki?
Kérdezem, hisz ha vámpír így logikus. Bár nekem aztán mindegy mit csinál, bár...meg kell hagyni...nem egy ronda vámpír.

- A délutáni előadást jöttem kipihenni. És erre az erdő lágy és nyugtató harmóniája tökéletesen megfelel számomra
Adok a protokollnak megfelelő választ. Persze én is így gondolom. A mai fiatalok ezt pár szóban elintézték volna...vagy egy "én is"-el. Idegesítő a nyelvjárásuk, és hogy nem tisztelik a nyelv gyönyörűségét

- Meglepő, hogy önt erre találom. Én úgy tanultam, önök nem hajlandóak...leereszkedni a por nép közé....persze ennek már jó pár éve
Jegyzem meg mosolyogva. Igen, a dadám így tanította. Az istenek beképzelt népek tagjai akik csak a magukfajtával törődnek...és senki mással.

Felhúztam, úgy látszik.
-Nézze el, az Olümposzon mindenki tegeződik, így már megszoktam, de mivel az ékesszólás istene is vagyok, megpróbálom az ön kedvéért.
Grimaszoltam, majd leugrottam mellé az ágról, meghajoltam előtte.
-Unatkozom, és ön?
Kérdeztem, miközben az arcát fürkésztem. Gyönyörű, az kétségtelen.

- Na de kérem! Nem ismerjük olyan jól egymást!
Háborodok fel. Még is mit képzel magáról? Bár...Arthur Hermész....Hermészről van szó akkor mit is várhatnék tőle? Mindent...de becsületességet és jó, őszinte dolgot...nos azt ne tőle

- És mi járatban itt Mister Hermész?
Mosolygok rá békítő jelleggel. Nem szeretem ha sértegetnek(még ha csak ilyen jelentéktelen ügy) de barátkozni szeretek. Főleg így, mikor nem vagyok éhes

A fán ülve meghajoltam felé.
-Üdvözletem hölgyem.
Mondtam, de nagyon nem szeretem ezt a tömény udvariaskodást, olyan fojtó érzés.
-Köszönöm jól, de nem tegeződhetnénk inkább?
Kérdezem egy halvány grimasz kíséretében. Leugrottam mellé a földre. Megfogtam a kezét és megcsókoltam.
-Arthur Hermész, szolgálatára!
Mutatkoztam be karót nyelt modorban.

Hirtelen egy férfi hang üti meg a fülem. Még a szöveget is elfelejtem úgy megijedtem de csak összeszedtem magam. Milyen vámpír lennék ha csak így ijesztgetnek? Rossz...
Közelebb érve észreveszem a hang tulajdonosát...isten lesz...hasonlít a...ragyogása Adoniszéhoz. Érdekes, hogy minden fajnak a bőre a központ. Az isteneknek ragyog, az embereknek érzékeny, a kentauroknak a bundájuk alatt van ahogy a vérfarkasoknak, a sellőknek érzékeny a vízre, a vámpíroknak hófehér...

- Üdvözletem Uram
Mosolyodok el halványan persze ezt a kedves gesztust nem engedhetem meg magamnak sokáig.Leeresztem az esernyőmet majd lesöpröm róla a hópelyheket és ránézek újra
- Hogy van ma?

Leültem az ágra, pont ujjammal rajzolgattam az ágba, mikor meghallottam egy másik dalt is. Felkaptam a fejem. Visszaénekeltem, azt, amit ő, hangosabban, hogy meghallja, de aztán visszatértem a sajátomhoz. Ez sokkal jobban tetszik. Közben lejjebb másztam, hogy ha erre jön, találkozhassunk. El is sétált mellettem, halkan énekeltem a sajátomat, majd mikor véget ért, mielőtt belekezdtem volna újra köszöntem neki.
-Helló!
Mondtam mosolyogva. Egy vámpír, és milyen szép vámpír, megjegyzem.

Egy egyszerű földig érő fekete szoknyát húzok...aminek a teteje mellig feljön és takar így inkább egy ruha mint szoknya. Felülre felveszek egy bolerót és irány az erdő.
Délután voltam az operában...énekelni a Rómeó és Júliát. Most is ezt gyakorlom ahogy magassarkúm alatt halkan ropog az avar. Egyik kedvenc dalomat kezdem gyakorolni ebből...persze franciául. Egy egy résznél hangosabban másnál halkabban.

Mostanában nagyon nem volt semmihez kedvem, levert, szomorú voltam, elkeseredett, de ne számítson senki könyörületre, ki szórakozik velem, nem fog sokáig élni. Halkan énekeltem az egyik kedvenc számomat. Ez csak még jobban elkeserített, de nem érdekelt. A címén gondolkodtam ezerszer. "Sose sírhatsz, ha fáj!" Hát igen, én nem, és nem is fogok soha a könnyezés más, igenis más! Az erdőben sétáltam, majd felmásztam egy fára, onnan néztem re a mélybe. Ha véget ért a szám, újrakezdtem. Szükségem van erre a dalra, ez van. Vonásaim nyugalma tükröztek, de ez az álarc végtelenül törékeny, bármilyen jól irányzott döfés végezhet vele.
Ezt nem engedhetem meg., Felálltam. Hideg este volt, ingem mégis nyitva volt, fekete, fekete farmer. Élveztem, hogy ilyen hideg van, az estét meg amúgy is szeretem, nagyon. Lehalkítottam a hangom, de tovább énekeltem. Lehunytam a szemem. Nem éreztem, hogy lenne valaki a közelben. Ha nem lennék ilyen, sokkal több barátom lenne. De nem akarom, ám most hiányzik Apollón, de csak és kizárólag ő!

//Erre egyéb okok miatt, nem válaszolok, de köszi a játékot! //

VÉGE

-Az lehetetlen, Rosa!
Mondtam neki felháborodva. Eszembe jutott, mit is ígértem Apollónnak, így azonnal felpattantam.
-mennem kell, sajnálom, máris késésben vagyok. Örültem és mindent köszönök!
Mondtam gyorsan, majd eltűntem az erdőben.

//Köszönöm a játékot!//

Nos, igen. Reméltem, hogy jobban lesz. Segítettem neki felülni. Igen, gondoltam, hogy ezt fogja mondani. De nekem pasim? Melyik elmebeteg őrült lenne ilyen hülye? Velem. . . Nos . . .Az utolsó pasim. . . Hehe. . . .Terítékre került. Nem, nem én általam. Képtelen lettem volna megölni De ez régi. . .olyan 30 éves történet? Hehe. . . .30 év. Elég hosszú idő.

-Nos, igen, sokan hiszik azt. 30 éve szingli vagyok- Vigyorogtam rá szépet. Hihi. . . Leakad. Mond, hogy leakad. Jó ezen ki nem akadna le? Ilyen futó találkozásaim voltak, de rendes pasim tényleg 30 éve nem volt. Nos igen. . . . Kellett nekem azon az estén késnem. . . .

Lefektetett a földre, ami jólesett, őszintén szólva, majd kezét a gyomromra tette, felfelé haladt, érintése után elmúlt a fájdalom. Megkönnyebülve sóhajtottam fel.
-Ah....most már igen.
Felültem, majd Rosa-ra néztem.
-Hogyhogy nincs? Mármint...bármiben lefogadtam volna, hogy van.
Mondtam zavarodottan, mi az, hogy nincs? Lennie kell!
//Bocs, ez szánalmasan rövid lett..//

-Tudtommal, nekem olyan nincs. Nem mondom, hogy nincs olyan aki nem tetszik. . . De rendes szívügyem, nincs. . . .- Válaszoltam kissé elgondolkozva. Igen, nincs olyan elmebeteg, aki velem akarna lenni. Jó, nagyon én sem törekszek, azért, hogy ez ellen tegyek. De mivel nincs senki, aki a szívemre pályázna. . .Nincs értelme törekednem. Elővettem egy kendőt, és letöröltem a szája szélét.

-Mindent rendben van?- Érdeklődtem, majd finoman a hátára fektettem. Nem kell félre érteni. Mellé ültem, majd kezem gyomrára tettem, és lassan megpróbáltam meggyógyítani. Hasa legalsó részéről haladtam egyre feljebb. Egész a torkáig, majd végig a feje búbján. Ha minden igaz, megtudtam gyógyítani. Ha meg nem, akkor csak egy kis ideig, elvettem a rosszul létét.

Megint magába fogadott az a depis hangulat, mint azon az éjjel, ugyanúgy összemosódott minden, mint akkor. Mi a fene ez?! Felálltam, de annyira émelyegtem, hogy szinte képtelen voltam megállni lábaimon. Csak arrébb kívántam menni, még mielőtt lehányom Rosa-t. sikerült is. Négykézláb vártam, hogy elmúljon a szédülés, ám teljesen megzavarodott a fejem. Egy másik este képe villant be, teljesen másik, nem is az erdőben voltam, hanem a Szajna partján. Igen, akkor is....ugyanez történt. Csak akkor felálltam, tovább mentem, de elestem. Emlékszem! Visszatértem a jelenbe, ahol hasogatott a fejfájásom. Ki volt az, aki ezt a borzalmat rám küldte? Meg kell találnom Apollónt, hogy leszedje rólam. Visszamentem Rosa-hoz, leültem mellé.
-Na és a te szívügyeiddel minden oké?
Kérdeztem, miközben lehunyt szemmel vártam, hogy elmúljon ez a pokoli rosszul lét.

-Gratulálok. Remélem tisztában vagy azzal, hogy Mia egész életében beléd van/volt zúgva. Egyszerűen csodálatosan üldözted el magam mellől.- Ráztam vele kezet elismerően. Persze ebbe minden volt csak jóindulat nem. Tényleg, hogy lehet valaki ennyire. . ..Nos, mindegy. Sóhajtva nyújtóztam egy nagyot. Hát, ez van. Mia egy ideig. . . nem hiszem, hogy látni fogjuk. . . . Érzékeny egy lány. De ki nem az. Én? Igen én nem vagyok az. Tiszta érzéketlen vagyok, de nem? Jó, ez nem igaz, de lassan már 1000 éve élek, sok mindent láttam már.

-Hogy mondtad el neki? Ja el sem kell mondanod, már tudja- Pillantottam fel a holdra. Igen. . . .Tudja, efelől semmi kétségem. Lillin, hol a csodában lehetsz? Miért mentél el? Ha Zeusz tett veled valamit. . .Nos, azt nem ússza meg szárazon.

Mi értelme egyáltalán próbálkozni? Nem hagyhatom cserben azokat, akik hisznek bennem, mint...a tolvajok. Irtó nevetséges, hogy miattuk nem akarok meghalni. A becstelen emberek miatt. Szép, gyönyörű, és mim maradt, hát ők, így mégse kéne annyira semmibe vennem őket. A sírást még sose csináltam, úgy igazából, mindig csak ezt a hangtalan lélek harcot folytatom, melyben nem látom a partot. Fejem a fának döntöttem, lehunytam a szemem. Emlékezzünk vissza, mit is műveltünk azon az estén...hát...nem emlékszem, hogy jutottam oda, aztán addig rémlik, hogy visszautasítottam Aphroditét, mikor egy olyan házba akart vinni, ahol pénzért lefekszik veled egy nő. Aztán arra is emlékszem, hogy közelebb jött, de ez már elmosódott, szédültem rettenetesen, majd semmire sem emlékszem, de tényleg semmire, csak arra, hogy fájt a fejem, szédültem. Hát ez nem sok, és nem is tudok mit kezdeni vele. Hirtelen valaki hozzá ért az arcomon lévő sebhez. Fájt érintése, ám mikor elhaladt nem maradt más, csak kellemes semmi. Kinyitottam a szemem. Rosa guggolt mellettem. Kérdésén lehunytam a szemem.
-Nem tudom, nem emlékszem semmire. Arra sem, hogy mi után mentem a partra, hogyan találkoztam Aph-fal, aztán...emlékszem, hogy visszautasítottam a k*vás ajánlatát, hogy elhátráltam tőle, de ő követett, de ez már nagyon elmosódott, eztán semmire, tényleg semmire.

Nos. . .Fogalmam sincs, hogy miért kevertem neki le ekkorát.. . . Nem érdemelte meg. Ámbár de. Csak nem nekem kellett volna adni. Igen, nem nekem, hanem Mia-nak, de ő inkább sír. És,ezért is. . . Jó nincs jogom beleszólni a vitájukba. . . De megcsalta Mia-t! Most komolyan, ez kellett neki. . Nála rendesebb nő tényleg nincs a földön. Körmeimre néztem, majd letöröltem róla a végét. Egy vastagabb fához sétáltam, és minden erőmet beleadva, megütöttem. A törzsét ketté törtem, és a fa eldőlt. Ez jól esett. Nem csak a pofont hevertem ki ezzel, hanem a Lillin iráni. . .Aggódásom? Igen. Nevezzük ennek. És illő lesz bocsánatot kérnem Arthur-tól.

Felugrottam egy fára, és erősen koncentráltam csak az ő illatára. Meg is van. Tisztára mint egy kutya. Igen. . .Jó a szimatom. Leugrottam a fáról, és elindultam felé. Lassú léptekkel, minek sietni? Amint odaértem. . . .Nos, a karót a szívének tartotta. Megakar halni? Ám lelke rajta. Figyeltem mit tesz, de nem sokkal ezután leült, és sírni kezdett. Nagy erőt vettem magamon, előléptem letérdeltem mellé, és begyógyítottam a sebeket, amiket én okoztam neki. Majd végig vezettem testén ujjaim, ezzel –ha minden igaz- minden fájó testrészét, meggyógyítottam. Elővettem egy zsepit, eltöröltem könnyeit, majd a kezébe adtam.

-Boccs a pofonért. .. ..- Nyögtem ki nehezen. –Még is miért csináltad?- Reméltem tudja, hogy Aph-ra vagyok kíváncsi. . . Ennyire nem tetszett neki Mia. . . Kétlem. . . . . Legalábbis, csak remélni tudom, hogy nem emiatt.

Lekent egy hatalmas pofont, de akkorát, hogy körmei belemélyedtek arcomba, nyomot hagytak rajta, meg vért. Mert nagy körmei voltak, így öt félkör alakú vérző seb volt az arcomon. Na, szép, tényleg gyönyörű. Én is felálltam, nem törődve égő arcommal, melyről úgy futottak le a vércseppek, mint a könnyek. Elindultam a karó felé, majd mikor megtaláltam felvettem. Azon gondolkodtam, hogy ha szíven szúrnám magam vele, vajon meghalnék-e. Letöröltem a vért, de mindegy volt, új jött helyére. Rohadtul fájt.
Hallottam Rosa ordítását, de nem törődtem vele. Köszönöm, de így is pocsékul vagyok, a fél arcom véres és vörös karmolás nyomok vannak rajta, hát nem megyek közelebb. Szívemnek nyomtam a fa hegyét, de nem voltam képes a másik végét szívembe tolni. Dermedt ujjaim közül kiesett a karó. Ez meg hogy lehet, nem értem. A zsibbadtság felkúszott a karomon, elvette az erőt mindenhonnan, inkább gyorsan leültem magamtól és arra figyeltem, ahogy a vér kúszik, siklik le arcomon, ám most már könnyel vegyülve. Én nem akartam, tényleg nem!

Nos, ezért a mondatáért. Egy jó nagy pofonnal jutalmaztam, de még mekkorával. Még a körmöm nyoma is ott van az arcán. Megérdemelte. Hogy merte ezt tenni? Oh, könyörgöm, Mia oda meg vissza van érte. Erre ő meg Áhh. Felálltam, és elindultam messze tőle. Hogy tehette. Szegény Mia. . .nos igen. Utálom ha ilyet tesznek az barátnőimmel. Ezesetben az egyik legjobbal. Hogy volt képre, pont a k*val megcsalnia? Oh, könyörgöm, szar kifogás, hogy nem voltam magamnál. . . Meg ilyeneket. Ennyire, nem lehet kába basszus. Én nem tennék ilyet. Hogy merte?

-Áááh!

-A tengeren vesztünk össze, majd...még csúnyábban. Teljesen kifordultam magamból, öntudatlanul róttam a szajnapartot, mikor Aphrodité elkezdte teletömni a fejem minden hülyeséggel, mint; hogy Mia uralkodik felettem, ki kéne törnöm, meg ilyenek. És ingerelt, majd, mikor teljesen összezavart csomó olyan dolgot mondott, aminek az lett a következménye, hogy megcsókoltam. A többit meg tudod. Kihasznált, mikor nem voltam magamnál, és ezt már nem tudom kimagyarázni, sehogy, hisz...csak az érti, aki folyton együtt van Aph-fal.
Mondtam elkeseredettem, majd beletúrtam hajamba, nekem végem van.

-Mi történt köztetek?- Érdeklődtem, majd felültettem. Fogtam pár gyógynövényt, azzal bekentem a seb maradványát. Szoknyám aljából letéptem 2 fodor sort, és azzal bekötöztem. Közben figyelmesen hallgattam mit mond. Nocsak, nocsak. El sem hiszem, hogy szakítottak. Hát ezért ilyen gyászos a hold fénye. . .Igen,. biztos. Sőt. . . Mia, tuti nem lesz boldog többet. Hisz lássuk be. . .Jó rég óra szerelmes Hermészbe. . .És most meg. . . .Sajnálom szegényt.

Kigombolta ingemet, majd teljes erejéből a falnak nyomta hátam. Felnyögtem, majd figyelmeztetésén bólintottam. Jó, csak csinálja, lehetőleg gyorsan! Ki is rántotta, én meg halkan felordítottam, ennyire nem is fájt, mikor behatolt! Szerencsére elengedett, én meg szabadon terülhettem el a földön. De jó, hideg!
-Igen, ezer köszönet.
Mosolyogtam rá nehezen.
-Bár...nem. Szakítottunk Miával, én meg...hát...találkoztam Aphroditével, aki szépen tőrbecsalt.
Ez egy rettenetesen finom fogalmazás, gratulálunk neked! Még mindig lihegtem kicsit, de inkább a fájdalom emlékétől.

Végig húztam hasán a kezem, de ez nem ment olyan könnyen. Összegörnyedt, és hamarosan egyszerre találtuk meg a dolgot, ami zavarja. Nos, igen. Hogy esett bele? Ennyire nem figyelt volna vagy mi? Mindegy. Lassan kigomboltam az ingjét, és a karóhoz nyúltam volna, ha. . nem görnyedt volna rá. . .Megint.

-Ez most fájni fog.- Megfogtam a vállát, emennyi erő volt bennem azzal hátát nekinyomtam a fának, az meg is repedt. Kihúztam belőle a karót, és azonnal begyógyítottam a sebét. Elengedtem, és hagytam, had heverje ki a dolgokat. Lenyaltam vérét kezemről. Jó íze van na. Amint befejeztem elővettem egy fehér kendőt, és megtöröltem a kezem. A karót eldobtam messzire, és Arthur-ra mosolyogtam.

-Jobban vagy?

Kérdésén nem kellett gondolkodnom, egy pillanatig sem.
-A hasam! Rettenetesen fáj!
Mondtam, majd a fájdalomtól összegörnyedtem. Mi a fene ez?!?!?!?!?! Majd megtaláltam. Biztos beleestem. Egy jó kis fakaró. Egyáltalán ki volt az a barom, aki ezt csinálta? Valami...vadász?
-Húzd ki, kérlek, húzd ki.
Mondtam, majd még jobban összepréselődtem. Hamarosan könnybe lábadt a szemem a fájdalomtól. De mitől fáj ez ennyire? Ja, attól, hogy elég szépen bent van a végéig. Csak most vettem észre, hogy ingem is hasamhoz tapad a vér miatt.

Nagy csendes magányom. . . Arthur zavarta meg. Méghozzá. . .Rámesett. . . .Elkaptam, és érdeklődve figyeltem mégis miért vetődött pont felém. Nos, ahogy látom, nincs túl jó bőrben. Felültettem, majd végig húztam arcon kezem, és az apróbb sebeket begyógyítottam.

-Hello. . . . Mi történt? Mid fáj?- Érdeklődtem, csak hogy segíthessek rajta. Legalább ezzel is elterelem. . . igen. . Visszatértünk a kiindulásra. Pedig Armand is segíteni akart elterelni a gondolataim. . . . Majd ha találkozok vele, kárpótlóm azért a sok óráért. Megfogja érdemelni. Sóhajtva néztem Arthur-ra, és vártam mit mond. Érdekel mi baja van. Már csak azért is mert a barátom.

Megint elaludtam, arra keltem fel, hogy rettenetesen fáj a hasam, de irtózatosan, olyan hányás szinten. Hamarosan jött is a megérzett ajándék. Miért? Mit ettem? Semmi olyat, ami emberi, tehát nincs gond. Émelyegtem rettenetesen. Felálltam, de annyira szédültem, hogy nem jutottam sokáig. Lerogytam egy fa alá, ahol...
-Szia Rosa...
Köszöntem halkan, ez is alig sikerült. Éreztem, hogy még jobban elsápadok, mint a nagy átlagom, valami rettenetesen fáj a hasamba! Hahó! De mi lehet az egyáltalán? Nem bírtam felállni, pedig akartam. Tovább menni, bármerre, amerre ágy van.

El sem hiszem, hogy képes volt így eltűnni. Miért ment el? Hogy tehette ezt velem. Sóhajtva lépkedtem a faleveleken, melyek ropogtam talpam alatt. Valaki van itt. Méghozzá egy Isten. . . .Nos, nem nagyon érdekel. Mivel, neki sincs -gondolom én- neki sincs kedve velem beszélni, és ez az érzés kölcsönös. Felugrottam egy fára, és fáról-fára ugráltam, így kikerülve az Istent. Nem is baj. Amikor elég távolinak érveztem illatát, leugrottam a fa alá, és élveztem a nyugit, a csöndet.