Grande Arche

Megértette. Ez jó. Már amennyire. Legalábbis nekem igen. . . Egy ideig még tudtam nézni, majd ismét lehunytam a szeme, hogy a sötétség keríthessen hatalmába. Szép, feketeség. A semmi közepén. Csodálatos érzés megnyugtat . . . .

Lassan nyitottam ki a szemem. Jó sokáig elvoltam. Szemmel láthatólag, hisz Will fénye egyre halványabb. Ez most vagy a fáradtság jele, vagy valami nagy baj van. Maga elé mered. Tehát enyhén szólva nagy a baj.

Lassan jött ki a vízből, de felesett a peremen. Ekkor mellette álltam és felsegítettem. Teste remeg, és arckifejezése is bajra utal. Emily, vedd már észre! Baj van! Értetlenül néztem rá, de nemsokára megkaptam a választ.

-Külváros? Ha gondolod, jöhetsz hozzám is. . .. - Ajánlottam fel neki. Ha gondolja, én szívesen látok bárkit . . . Ott tuti nem találná meg. Főleg, hogy illúzióval védem a házam. Ha a szagát követi is, nem fogja megtalálni. Milyen szerencse ilyenkor a képességem.

Nem akart bejönni. Ha nem, hát nem, ahogy szeretné.
Még egy jó tíz percig játszhattam, míg fájdalom nyillallt a nyakamba, pontosabban a harapásba. Egyszer ivott belőlem apám, egyszer életemben, azon az estén szöktem el. A fájdalom felkúszott a fejembe, rettenetes fejfájást okozott, hasogatott, térdre rogytam a vízben, fejemre szorítottam a kezem. Könyörgöm, múljon el!

Lehullottak a kezeim, üveges szemekkel meredtem magam elé. Teljesen lefagytam, testemben eluralkodott a fájdalom, és mikor már elviselhetetlen volt, az üvöltés határát súroltam a fájdalom még jobban nőtt, megláttam az apámat, pont belépett a városba. Körülnéz a lámpák fényében fürdő úton. Érzi, hogy itt vagyok, engem keres.

Meglát egy halvány fényt, mert a nagy kitörésem egyre gyengébb lett, elindul felé.
Fellángolt a fejem, mikor elindult abba az irányba. Teljesen eltűnt a fény, de ő érzi, tudja, merre keressen, fény nélkül is. Lát, nem sikerült teljesen elvennem a látását. És mosolyog, azzal a mosollyal. Egy jeges érzés öntött el, melytől a hányinger kerülgetett.

Mikor magamhoz tértem minden sötét volt, mint előttem. Apám irányába néztem, ha nagyon koncentráltam hallottam a lépteit, de még nagyon messze van. Felálltam, zsibbadt tagjaim sikítva tiltakoztak a terhelés ellen. Lábaim remegtek alattam. Elkezdtem kimászni a vízből, de felestem a peremben. Nem törődtem a fájdalommal, elkúsztam a cipőmig, sietve vettem fel.

A rettegés elborította testem. Nem szabad megtalálnia. Az értetlen Emilyre meredtem, teljes pánik.
-Az..az apám, itt van a városban. El..el kell mennem valahova...messzire..
Nyögtem ki, de így hirtelen fogalmam sem volt merre.

Jól el van. Szép fényáradat, csak nekem kezd túl fényes lenni. Megdörzsöltem szemeim. Mindenhol fény van. Valahogy ez a tény nyugtalanít. Én. . .A sötétben érzem jól magam. Ezért is. Becsuktam a szemem, és feketeséget láttam. A biztos pont. Ahol mindenki elveszettnek érzi magát. Én mégis biztonságba.

Jó ideig voltam ott. Mikor szemem, kinyitottam, Will kisgyerek volt. Nem sokkal ezután ismét annyi idős amennyinek megismertem. Felém nyújtotta kezét, de én nemet intettem a fejemmel. Mennék én. A legszívesebben mennék, de nem lehet.

Arckifejezésemre kissé kiült a fénytől való félelem még is tetszett. Annyira szép, de nem lehet. Olyan meleg. . . . Boldogság fénye. Annyira meleg. Illik hozzá. Én léptem kettőt hátra, ezzel is jelezve. Nem jó ötlet, ha egy fekete árny zavarja meg a fényességet. Még a végén eltűnne. Ha ez megtörténik az árny megszűnik létezni. . .

Kinyitottam a számat, melyen szintén csak fény jött ki, ez aranyos...szerintem, tényleg, egész jó. Széttártam karjaimat és elnevettem magam, erre felizott a levegő minden fényesebb lett. Nadrágom felszívta a vizet, de nem érdekelt. Bőröm fénye átragyogott az ingen is, ez nagyon tetszett. Néztem arany ujjaimat, majd tenyérrel felfelé kinyújtottam kezem.

Egy másik fénykéz csúszott enyémbe, egy fényalak, mely a lány alakját vette fel, az egyetlen lányét, akit vámpírként szerettem. Haja szőke volt, így pont illett rá a fény. Ám ahogy egyre közelebb hajolt, mielőtt ajkai az arcomhoz érhettek volna én összementem, egészen tíz éves koromig törpültem.

Néztem apró ujjaimat és a lányt, aki felém jött, majd megint önmagammá változtam, de világítottam, fényem betöltött mindent. Ekkor vettem észre Emily-t.
Mosolyogva fordultam felé és nyújtottam ki a kezem.

Ahha semmi mi. . .Oké, tudom hülye érv. . .De akkor is. Nem tudom mi másról beszélhetnék vele. Jó, az lenne a következő téma, hogy ő meséljen magáról, de ezt nem kérhetem. Mivel, láttam milyen volt. . . Ez meg bunkóság volt a részemről.

-Ez nem így. . . –Fölösleges lenne mentegetőzni hülyébben jönnék ki belőle. Na meg aztán. . . Mindegy is. Amikor elindult, néztem rá félredöntött fejjel. Mit akar tenni? Nem úgy néz ki, mintha hazafele menne.

Azta! Lemegyek hídba. Ez aztán a fényesség. A hirtelen fényáradatra, kezem,szemem elé tettem, olyan fél másodperig. Csak hogy hozzászokjak a fényhez. Amint megvolt, odasétáltam a vízhez és Will-re néztem.

Erre mit mondjak? Én félek ennyire nyíltan kiengedni a képességem. Legyen az este vagy nappal. Tömegben vagy egymagamban. De mint látom ő nem. Sőt még élvezi is. Csak álltam, és néztem a fény középpontját, ami Will volt.

-Nincs semmi dolgom.
Válaszoltam. Hülye érv, amivel itt akar hagyni, de csak tessék, ha szeretné.
Sóhajtottam egyet, majd felálltam.

-De végül is, úgy látom, én tartalak fel téged.
Mondtam, majd elindultam vissza, a víz felé. Körülnéztem, nem volt itt senki, mint ahogy azt meg is állapítottam. Levettem foszló cipőmet, belegázoltam a vízbe. Még hallottam a lábbelim koppanását a betonon.

Még egyszer biztonsági ellenőriztem, majd szabadon engedtem a fényt. Az egész levegő sárgává vállt, a víz folyékony arannyá és én is ragyogtam. mindenen. A fény besütött az erdő fái közé is, de nem érdekelt. Emily, ha akar, így is elmegy.

-Mit is. . .mit is. . . .Ja igen. Érdekes emb. . vámpír vagy. Hm. . .Megfogott a személyiséged- Mondtam mosolyogva. Remélem érti. Ha nem, az sem baj. Nekem legalább is. Neki lehet, de majd rájön egyszer, reméljük. . . Hehe. . .

Körbenéztem, fordultam is a tengelyem körül egyet. Majd visszanéztem rá.

-Igaz. De nem akarlak feltartani.- Mondtam mosolyogva, és órámra néztem. Még szerencse, hogy nincs farkasvakságom. Na még az lenne a szép. Egy vámpír, aki szürkület után nem lát jól. Érdesek.

Néztem, ahogy felállt, de én nem mentem utána. Kizökkentem mindenből, de a csillagok, azok nagyon érdekeltek.
-Kár.
Mondtam halvány mosollyal. Vajon mit gondol? Biztos nagyon csúnya dolog.

-Elmondhatod, nem vagyok sértődős, sőt, eddig nem is tudtam megsértődni senkire.
Gondoltam, elmosolyodtam.
-Menj, ha annyira szeretnél, de nincs itt senki.
Jelentettem ki, mert ha valaki, én tudom, hogyha van valaki errefelé, a fény tudatja.

Erre nem tudtam mit mondani. Mosolyogva pillantottam rá féloldalról, majd vissza a csillagokra. Ismét visszaemlékezett. De ezúttal, nem „mentem” vele. Már, nem. Gondolom mire gondol most. És azt valahogy nincs kedvem ismét látni. Elég volt az amit eddig láttam.

Felültem, és nyújtóztam egy nagyot. Elkezdtem csíkokat húzgálni a levegőben. Ezeket egy-egy kép követte. Hol, egy sziklás hegységet, hol egy házat, hol embert mutatott. A sok emlékkép. . .Hát igen. Jól lehet velük szórakozni.

Elkezdtem összepakolni őket. Lassan kialakult az életem 200-ik éve. Szép élet volt az. Legalábbis nekem nagyon tetszett. Eltüntettem őket, majd visszatértem a fűbe. Lassna ő is magához tért, és már is kérdéssel indított.

-Az legyen az én titkom- Mosolyogtam, majd fölé kerekedtem, és felálltam. Mellé léptem, és lenéztem rá mosolyogva.

-Lehet én megyek. Még a végén, félre értik a fűben fetrengésünk okát- Jártam már így emlékszem rá. Na az nagy volt. Mennyit röhögtünk. Nagyon jó volt. Főleg, hogy mindkettőnknek volt párja. De hát. . .Erre nem tudtunk mit mondani, csak nevettünk.

-Nem szoktak egyetérteni velem, sőt...
~Apámnak az volt a hobbija, hogy ellentmondjon nekem.~
Az ajkamba haraptam, majd én is lefeküdtem a földre, mellé. A régi énemet akartam, a gondtalan iskolásfiút, aki imádja az anyukáját, akit, habár az anyja magáz, mégis imádja. Azt a világot, melyet ketten építettünk fel magunk köré. Vajon kivel építhetném ezt újra?

Nem tudom, de meg kell találnom azt a valakit, vagy visszaszerezni anyámat. Bár az lehetetlen. Ám sajnos anyám képét erősen megrontja apám képe. Rá is emlékeztem. Minden nő odavolt érte, pont olyan haja volt, mint nekem, szemem kék volt, mint a tengerek, nyugalmat sugárzott, de én, aki együtt éltem vele, tudtam, hogy ez csak jeges gyűlölet, semmi más.

Legjobban azt a jégmosolyát gyűlöltem, az volt az a megvető, utálattal teli, lenéző dolog, amit minden nap megkaptam. Emlékszem, hogy láttam őt a pince padlóján feküdve, félholtan. Teljesen emlékszem rá. Mint egy gyilkost. Se többet-se kevesebbet. Egy angyal volt, egy pusztító angyal. Nem hallottam a hangját, ő is el-el mosódott, levegőt alig tudtam venni, semmilyen hangot nem vettem, csak az akaratom tartott életben.

Mert annyit tudtam, hogy élni akarok. Akarok, hogy egyszer majd el tudjak menni innen, ebből a börtönből, mert tudtam, éreztem, hogy ha sokáig folytatjuk még ezt az agyonverős dolgot, már az akaratom sem fog segíteni rajtam, követhetem mellettem fekvő anyámat. Egy idő múlva már ez a gondolat sem riasztott, sőt, a negyedik félholt állapottól kezdve már vágytam a halálra.

Nem tudom, mikor hunytam le a szemem, de mikor ráeszméltem, gyorsan kinyitottam a szemem.
-Miért, mi másodikra?
Kérdeztem halkan, miközben tekintetem az egyik csillagot követte.

Értem. Melegséget. Hát ezt annyira nem értem. . . Ahogy elnézem zavarja. Hát, megtudom érteni. Bár most kapta vissza az érzelmeit, ne várjon sokat, felé fordultam, de addigra becsukta szemét. Szóval vissza emlékezik. Ez esetben, megyek vele én is.

Halántékához érve, én is láttam mindent magam előtt. Bár kicsiben, hisz annyira, csak nem vetíthettem ki mindent. Milyen szép asszony volt, az édesanyja. A ruhája is csodálatos. És ez a táj. Megértem miért ezt választotta. Figyelmesen végignéztem mindent, ami történt a fák lombjai alatt. Gyönyörű délután, és a fák. . .Hát mit ne mondjak, azok valami fenomenálisak.

Egy golyó, és követte még egy. Az első talált, a másodikat elhibázták. Az alakra koncentráltam, de nem láttam, az arcát. Csak az önelégült vigyorát. De térjünk vissza Will-hez. Mire feleszméltem a házban voltunk. Pár óra és az apja is megjelent.

Bejött, elvitte a testet és megverte. . .majd’ agyon verte a fiát. És bezárta őket. Ekkor felébredt. Kezem addigra a füvet simogatta, közben Will-t nézegettem. Szeretetet, hát akkor megnyugodtam.

-Én? . . . . Hm. .. Egyet értek veled. Nekem is a szeretet jut eszembe elsőnek.- Vallottam be, majd hátamra fordultam és a csillagokat kezdtem el fixírozni, mielőtt én pirulnék el. Az lenne a szép.

-Nem tudom még beazonosítani, csak melegséget...
Mondtam halkan, az arcát szemlélve. Nagyon zavart, hogy nem tudom beazonosítani ezt, mert már rég éreztem. Vagy sosem, de mintha nagyon...nem, az nem lehet.

Lehunytam a szemem, emlékeim közt kutattam az érzést, de tíz éves koromig nem találtam meg, aztán az elkövetkező öt évben sem, majd megtaláltam. Tizenöt éves voltam, anyámmal sétáltam haza az iskolából, az erdőn keresztül. Ruhája uszálya felkavarta az őszi leveleket. Mosolya gyönyörű, szemet kápráztató volt, még nem tudtam, mi ő, csak azt, hogy szeretem, a legjobb barátom volt.

Hirtelen megállt, szembefordult velem, lehajolt hozzám, csókot nyomott homlokomra, beletúrt búza szőke hajamba, végigsimított az arcomon. Tekintetéből csak szeretet sugárzott, én meg elvettem arcomról kezét, kézfejére csókot nyomtam, úgy, mint abban a korban szokás volt. Színes levelek hullottak le körülöttünk, a nap bágyadtan sütött át a lombok között.

Nem értettem a szeretet kirohanását, de örültem neki. magázódtunk, akkoriban ez volt a kötelező, de nem bántam, ha valakit tegeznek az sértés volt.
-csak ne lenne olyan álmodozó...
Mondta anyám, majd még egyszer végigsimított selymes kezével arcomon és tovább haladt. Én még álltam egy percig, majd utána lódultam.

Ahogy mellé értem lövés dördült. Egy sötét alak adta le, nem messze tőlünk. Anyám egy pillanatig megállt, majd elterült a földön. Azonnal leugrottam mellé, ez mentett meg engem a golyótól. Nem akartam elhinni, hogy meghalt, nem tudtam elfogadni. Az alak elrohant. Nagy nehezen felnyaláboltam anyámat, elindultam vele hazafelé, könnyeim áztatták arcomat. otthon még nem volt senki, lefektettem a holttestet az ágyra, mellé térdre estem.

Mikor apám hazaért felálltam, elmondtam, mi történt. Ő egy ideig csak nézett engem, majd felkapta a testet, levitte a pincébe, lefektette az egyetlen ágyra, majd nekem esett. Félájultan terültem el a földön, ő meg bezárt, anyámmal együtt. Rettenetes volt őt így látnom. De akkor végre elájultam, megváltott az álom.

Lassan nyitottam ki a szemem, mintha álomból ébrednék.
-szeretet érzek.
Mondta ki, most nem fénylettem, túl nagy hatást tett rám az emlék. Újra Emily-re néztem.
-És te?

-Mi lenne az?- Na, ez kissé érdekes téma. Ha megint fényleni kezd. . . . Mit ne mondjak. . Tuti elkuncogom magam. De ki nem tenné? Ismét lecsukta a szemét, de már ki is nyitotta. Pedig reméltem, hogy beletudok nézni ismét. . .

-Nincs. Illetve van pád. . . mind a föld alatt. Na meg persze most te- Mosolyogtam rá. Hát. . .igaz ami igaz. Nincs sok élő barátom. .. a legtöbb már halott. Ez van.

-jelenleg te vagy az egyetlen, aki felé érzek valamit. Bármit.
Mondtam elgondolkodva, majd megint lehunytam a szemem, de most csak egy pillanatra, hogy anyám képe elém villanhasson, majd azonnal ki is nyitottam
-Sok barátod van?
Kérdeztem magam elé meredve, hogy eltereljem a témát.

Bólintottam és felé fordítottam fejem. Ahogy látom ő is visszaemlékszik és nekem tudnom kell. Úgy értem hozzá, hogy ne tűnjön fel neki. Az emlékeit én is láttam és. . .eléggé fájdalmasak voltak. Nekem meg nem ezt kellene tennem. Amikor visszatért, elkaptam kezem és csak figyeltem szemeit.

-Nem kell irigyelned. És a múlton kár rágódni. Keress olyat aki megbecsül és nem lesz ilyenfajta érzelmed. . .annyi. . .- Mondtam mosolyogva, majd visszafordultam a hold és a csillagok felé. Jó itt feküdni. . .

Mellé hasaltam a fűre és úgy figyeltem őt oldalról.
-Csodálatosak lehettek...
Mondtam halvány mosollyal, majd lehunytam kicsit a szemem. Tudni akartam, mit érzek, mikor én visszagondolok a saját szüleimre.

Végigfutott testemen az undor,kirázott a hideg, ki akartam nyitni a szemem, visszatérni a valóságba, de nem ment. Megint ott feküdtem apám alatt, a térdei a karjaimon voltak, nem tudtam ellökni, csak nyomta belém az ennivalót az erőszakkal kifeszített szájamba. Mikor végzett rettenetesen elfáradtam az ellenállásba, fel se keltem a földről, csak lihegtem, majd elaludtam. Az utolsó dolog, amit láttam a Hold ezüstösen besütő fénye az apró ablakon.

Végre ki bírtam nyitni a szemem, visszatértem a nyugodt valóságba, a békébe.
-Ha tudnád mennyire irigyellek...
Mondtam egy fájdalmas mosollyal, amit sikerült kipréselnem.

-Értem- Hát ez nem teljesen az a válasz, amit reméltem illetve gondoltam, hogy mondani fog. De ez is válasz. Valamilyen szinten. Nyújtóztam egyet, és elfeküdtem a fűben. A csillagokat nézve gondoltam végig, hogy milyenek is voltak a szüleim.

-Édesanyám. . . páratlan asszony volt. A szeretete kifogyhatatlan volt. Mindenkit szeretett, még a leghitványabb embert is. Segített ahol csak tudott. És mindig foglalkozott velem. Apám. . . . Erős férfi. Mindenben támogatott, és védett. Szerették egymást és engem. . . Azt hiszem ennyi. . .-Nyögtem ki nehezen. Hát, ha nem tudnám miért kérdezi ezeket, komolyan megfontolnám, hogy elfussak-e.

Hallgattam a történetét. Aha...szóval vannak normális szülők is. Én meg azt hittem, hogy a vámpírok közösen szívnak ekkorát. Akkor csak én csesztem el ennyire, vagyis az apám, egyre megy.

-Csak érdekelt, tudod nem igazán beszélgettem el más vámpírokkal.
Mondtam halvány mosollyal, majd leültem mellé a fűre.
-És..a szüleid...milyenek voltak?
Érdeklődtem tovább, nem tudom, milyen egy teljesen komplett vámpír szülő osztag.

Amikor letett megigazítottam a szoknyám és minden más ruhadarabom. Hajamba is beletúrtam, hogy elhelyezzem minden kósza tincsem. Most az életemre kíváncsi? Hát hm. .. hol is kezdjem? Ja igen a születésemnél.

-Öhm. . .Áprilisban születtem. Könnyű szüléssel. Akkoriban eléggé nagy volt a vámpír üldözés, így egy kissé elszigetelt helyen éltünk minden más nemesi vámpírral. Szüleim befolyásosak voltak. Jó sokat éltünk együtt. 18 évesen anyámékkal mentem egy üzleti útjukon. Sajnos rosszul tettem. Megöltek mindenkit akit szerettem. . . Nem sokkal ezután a szüleim is meghaltak. . .azóta élek egyedül- Mondtam el tömören és egy nagyobb sóhajjal a végén.

-Miért?- Kérdeztem rá, mosolyogva. Felpillantottam a csillagokra és még nagyobb lett mosolyom.

Szerencsére talpra estem, kezemből ki nem ejtettem volna semmiért Emily-t. Majdnem elestem, de végül sikerült talpon maradnom mázlimra. De legalább megijedt, ezt halvány mosollyal nyugtáztam.
-Fura ez a sok ismeretlen érzés.
Mondtam, szinte csak magamnak elgondolkodva. Óvatosan állítottam talpra.
-Elmondod, hogy lettél az, aki?
Arra gondoltam, hogy rövid élettörténet, vagy ilyesmi.
-De ha nem akarod, akkor persze ne!

Fekszik, és csak néz. Intettem neki mosolyogva, majd az égre pillantottam. A következő levegő vételemnél, már mellettem is ült. Mosolyogva mértem végig. Megijesztettelek? Oh. . .Milyen jó nekem. Mosolyogtam és vártam mit ötöl ki, hisz látszott rajta, hogy akar valamit.

A következő pillanatban már karjaiba vett és leugrottunk. Oké. . .Ez kissé megijesztett. Átkaroltam nyakát és nevetni kezdtem. Amikor leértünk rápillantottam. És vártam, hátha letesz. Ámbár, nekem az i megfelel, ha így maradunk.

-Ez jó volt.- Mosolyogtam rá És egy puszit nyomtam orrára.

Figyeltem, hogy felmászik a fára, onnan néz le rám.
Lefeküdtem a földre és onnan néztem fel rá. hehe, micsoda ellentét, nyerteeeeem! Végre valamiben.Gonosz mosoly terült el arcomon. Egy pillanat múlva már fent ültem mellette.
-Megijesztettél...
Mondtam lassan, csak hogy piszkáljam.
-úgyhogy, most én is kicsit rád ijesztek.
Döntöttem el, majd felkaptam a karjaimba, fogtam és gondolkodás nélkül leugrottam a fáról.

-Tudom- Vigyorogtam gonoszul. Tudom, hogy nyertem. És ő most csalódott. Na tessék. Egy újabb érzelem. Hát nem kész zseni vagyok? De, az. Na meg persze, nem sokáig, ilyen vidám. . . Sóhajtottam és ismét nyújtóztam egy nagyot.

-Én? Nekem teljesen mindegy. . . – Válaszoltam és elindultam a fák között. Lassan megálltam a legidősebb tölgyfa előtt. Felugrottam az egyik ágára, és körbe néztem. Majd egyre feljebb és feljebb. Amint elértem a csúcsát, elmosolyodtam. Leültem az ágra és vártam, hogy Will mit szeretne tenni.

Nem sokára körülvettek az Emily-k, anyám, mennyi van belőlük, majd hirtelen farkasokká változtak, jaj, fúj, nem szeretem a farkasokat. Hamarosan valaki landolt a hátamon, majdnem elestem tőle.
-Jó, nyertél.
Mondtam kicsit csalódottan, de igazságos volt, ő is használta a képességét, ahogy én is, teljesen korrekt.

-Ennyi új érzés asszem, elég lesz nekem kezdésnek.
Biztosítottam halvány mosollyal.
-Most inkább csináljuk azt, amit te szeretnél. Mit szeretnél csinálni?

Nevet. . . Teljes a siker. Mosolyog, nevet, pedig nem rég, még sehol sem voltunk. A puszira elmosolyogtam és figyeltem egy ideig, majd eltűnt előlem. Szó szerint. Sehol sem látom. Körbe fordultam és mindent jól megnéztem, de semmi. Hát. . . . Erre már, nem tudok mit tenni. Ha láthatatlan, én nem látom meg.

Néztem minden felé, és megpillantottam szempárát. Illetve csak remélni tudom, hogy az. Intettem, és körülötte mint a délibáb, megjelent alakom. Hát . . .de most jobb lenne ha farkasok lennének? Igen jobb. Biccentettem és majdnem minden alakom farkassá változott.

Amint eleget, nézelődött mögötte jelentem meg, eltüntetve mindent, rajtam kívül. Átöleltem hátulról, hisz ráugorva kaptam el.

-Meg is vagy. Győztem- Vigyorogtam rá, majd elengedtem. Elé léptem, és vártam, most mit szeretne kipróbálni. . .

Elnevettem magam, mikor mellettem termett. Szembefordultam vele, majd nyomtam az arcára egy puszit és eltűntem. De tényleg, teljesen. Elszívtam minden fényt a testemtől, így egy teljesen korom fekete alak lettem, ha sötétbe megyek semmi sem lesz látható belőlem.

Be is vetettem magam a fák közé, szépen, lassan kerülgettem a fákat, figyelve minden helyet, ahonnan előjöhet "üldözőm". De nem, még mindig ott állt. Na jó, segítsünk már neki kicsit! Szemeimnek visszaadtam a fényt. hehe, tényleg világítanak.

Fogócska???? Komolyan? Hány éves? Mert én 528. . .Fogócskázni az én koromban? Ám legyen. Nyújtóztam párat, és figyeltem mit tesz.

-Oké. De készülj fel. Én rád ugrok ha elkaplak- Mosolyogtam. Teljesen ki fordultam magamból. Hát, mit ne mondja. Hazaérek, alszok egyet, és ismét csöndes leszek. Igen. Tudom. Volt már ilyen. És tuti ez lesz most is.

Elfutott, én néztem, hova és merre megy. Elindultam és a következő pillanatban már mellette álltam. –Elkaplak ha nem vigyázol- Figyelmeztettem, és már ugortam is, hogy elkapjam. Ha elfut, az sem baj. Talpra esek.

Miközben visszaült mellém én elgondolkodtam, mit is akarok érezni.
-Tudod mit? Próbáljunk összezsúfolni pár dolgot. Mondjuk..fogócskázzunk.
Ajánlottam fel, mert már elment az árus, egyedül voltunk az egész helyen.
-Te vagy a fogó.
Jelentettem ki gyorsan, majd eltűntem mellőle. Ilyet még sose játszottam, na most meglátjuk, milyen vagyok ezen az új terepen.

Mosolyogva fogadtam, nevetését. Na milyen ügyes vagyok. De az, hogy beestem a vízbe kicsit sem volt jó. Egy ideig csavargattam a vizet magamból.

-Nevess csak- Vigyorogtam rá, és a fénysávot néztem ami körülölelt. Megszárított. Hálásan köszönöm. Beletúrtam hajamba, ezzel megigazítva. Visszasétáltam, felhúztam csizmám és kabátom is felvettem.

-Ezt bóknak veszem- Visszaültem mellé és figyelmesen vártam, mi a következő érzelem, amit szeretne megízlelni.

Kérdőn néztem rá, na, most mit szándékszik tenni?
Figyeltem ahogy vetkőzni kezd. Na, egyre kíváncsibbá tett. Majd elkezdett egyre érdekesebb dolgokat művelni, mellyel széles mosolyt csalt az arcomra, majd mikor beleesett elnevettem magam.

-Bocs, tudom, hogy nem kellene kinevetnem téged, de végül is, azért csináltad.
Mondtam két nevető hullám között. Intettem felé egyet, mire egy fénysáv felé lebbent, körbetekerte egész testét, hajába is beférkőzött, ezzel megszárítva őt.
- Egyre több dolgot tudsz kihozni belőlem.

Na valahogy sejtettem. Hm. . hm. . . hm. . . Legyen a vidámság.

-Vidámság. Hm. . .Reménykedjünk megtudlak nevettetni. –Levettem a csizmám, a kabátom és ledobtam mellé. Felálltam a peremre, és elkezdtem akrobatikázni. Persze, nem tudok így eléggé hülyén nézhettem ki. Na ,meg aztán félre is tettem a kézen állásban a kezem, és beleestem a vízbe.

Elkezdtem nevetni. . .magamon. Hát komolyan. Csurom vizesen, egy pasit próbálok nevetésre vezetni. Ez már magában vicces. Nekem legalábbis. Nagy nehezen felálltam, és elkezdtem kicsavarni hajamból, szoknyámból és felsőmből a vizet. Mögöttem a lámpa fények. Ha most nem üt át a melltartóm, soha az életben nem fog.

Mikor már teljesen magamnál voltam, a fény is eltűnt leültem egy padra és azon kezdtem gondolkodni, mit akarok érezni.
Egy perc után feladtam.
-Nem jut semmi az eszembe, mondj egyet! Vagyis semmi olyan, ami annyira különös lenne.

Adtam meg magam, és nagyon érdekelt, mit fog mondani, vagy hogy kívánja kicsalni belőlem ezt az érzelmet. Nagyon tetszett ez a lány, ahogy mindenért megküzd, még akkor is, ha az nem is az ő hasznára válik.

Chöö. Nézzenek már oda. Viszonozni sem viszonozta a csókom. Na ezért még kapni fog. Figyeltem ahogy kissé magához tér. Hát na. Kellet neki ezt kérnie. Mosolyogva nyújtóztam egyet. A vízhez léptem megnéztem magam, majd visszasétáltam hozzá.

-És most? Mit szeretnél?- Haladjunk az érzésekkel. Sok van, és nincs sok ötletem, hogy csaljam elő a legtöbbet. Pár ötlet akad-akad, de a legtöbb. Hát. . . hm. . .nem is tudom. . ..

Na ez szép. Jó régen pofozott már meg egy lány. Nem mondom, eddig nem döbbentem meg. Lehet, megbántottam, ez van, de ezen a ponton gyorsan túllendültem, vagyis azonnal, mikor megcsókolt. Teljesen ledöbbentem, még viszonozni sem tudtam, annyira le voltam sokkolva.

Ahogy kicsit magamhoz tértem arcom égni kezdett, vagyis fénylett, mert elpirulni nem igazán tudtam. Fél másodperc múlva megköszörültem a torkom, de a fény sajnos nem múlt el.
-Ez...nagyon betalált.
Nyögtem ki végül. Igyekeztem eltüntetni a fényt, de nem megy.
-Azt hiszem, ennyi dolgot nem éreztem már jó pár év óta.
Mondtam vigyorogva.

Döbbenet? Na kössz. . . Elgondolkozva figyeltem, Mit tesz, közben belekortyoltam a cola-ba. Hát igen. Hogy okozzak neki döbbenetet? Áh. . .Ezt nem tudom. Egy ideig csak figyeltem, és rájöttem. Amikor visszaért, hagytam had egyen tovább.

Amint megvolt, egy jó nagyot lekevertem neki. Amint ez is megvolt elé léptem és megcsókoltam. Ha ez nem okoz neki teljes sokkot. . .Akkor én nem tudom. Elléptem tőle és vártam hogy mit reagál.

Kérdésén elgondolkodtam.
-A döbbenetet, mivel úgy éreztem, eddig, hogy semmin sem tudok csodálkozni.
Vágtam rá, ahogy eszembe jutott. Odamentem a kisbolthoz, és vettem egy kürtöskalácsot, melyet elkezdtem szép, szabályszerű módszerrel bepuszilni, miközben azt éreztem, hogy lenyelem, testem reagál, persze nem fogadja olyan szívesen, mint a vért, de boldogul vele.

Visszamentem hozzá és vártam, hogy kitaláljon valamit, közben szépen, lassan eltűnt a kezemből az étel. A zacskóját kidobtam a legközelebbi szemetesbe.

Mosolyogva figyeltem. Tényleg boldog. Hát, akkor én végeztem. De ekkor, már kérte is, hogy csináljunk valamit. Valamit? Hát, ez tág fogalom. Mosolyogva álltam mellé, és kérdően néztem rá.

-Melyik érzelmet, érzést akarod, elsőnek megízlelni?- Kérdeztem rá mosolyogva. Bármit megmutatok neki. Szívesen. Meg aztán. Nekem sincs jobb dolgom. De ha lenni, is, ezt szívesebben csinálnám.

Nem szerettem volna újra azt a semmit érezni, fúj! Nem, nekem az érzéseim kellenek, mindegyik!
-Csináljunk valamit! Tudni akarom, mit érzek, ha csinálunk valamit.
Felálltam és könyörgően néztem rá.
-Kérlek!
Már nagyon menni akartam, hogy csináljak valamit.

Kis csönd. . . . Kissé félve néztem, és csak remélni tudtam, hogy sikerült. És igen!!!! Sikerült!!! Kész zseni vagyok. Mosolyogva figyeltem, és tudtam, hogy végre érez. Jajj,. De büszke vagyok magamra! Komolyan! Emily, gratulálok. Képzeletben kezet fogtam, minden ismerősömmel is.

Átölelt. Hát, de kérem! Nagyokat pislogtam rá. Utána meg átöleltem. Illetve csak próbáltam. Nem szoktam ölelkezni. De szeretek. Azt tudom.

-Szívesen segítettem neked- Mondtam kissé nehezen, és elengedtem.

Úgy éreztem, hogy megint a hegyen vagyok, a lánnyal. Ott feküdtem a földön, ő meg felettem, mindketten lihegtünk, majd megcsókolt. Nem éreztem semmit, tényleg nem. Sőt, azon kezdtem el gondolkodni, milyen kemény alattam a föld.

Emily mellém lépett, éreztem érintését. majd valami érzelmet, de mi ez? Jaj, de fura, hogy érzem ezt a valamit, de annyira idegen volt, ugyanakkor testem úgy reagált rá, mint egy régi ismerősre. Ez a valami végigfutott a gerincemen, szétrobbantott valamit.

És ekkor éreztem. Tényleg, egymás után öntöttek el a múlt képei, és így a velük kapcsolatos érzések is, mind, egyszerre. De végül a düh maradt. A düh, amit apám iránt éreztem.
Mikor magamhoz tértem. Őszinte mosollyal fordultam Emily felé.

-Dühös vagyok.
Mondtam nevetve, egyre jobban eluralkodott rajtam a düh és boldogság érzése. Remélem, értette, végre érzek! És tudtam, hogy most már nem fog elmúlni egykönnyen ez az egész.
Megöleltem őt.
-Köszönöm!!!!!!!!!!!!!!!!