Emily Reynolds háza

Nagy nehezen visszaértünk a házba. Az apja, addigra már elment. Sóhajtva, és egy köszönés nélkül váltunk el. Bevittem a lovakat, lecsutakoltam és megetettem őket. Bementem, letusoltam. Amint megvolt, bementem a szobámba és magamra zártam az ajtót. Felvettem a kedvenc hálóingem. Pántos, és halványrózsaszín színű. Mellben takar, ott sötétlila. A többi rész, meg szinte átlátszó.

Befeküdtem az ágyba, jól betakaróztam és elaludtam volna, ha! Ha kedvem lett volna. Jó meleg van. És a holdat jobb nézni, mint aludni. Szerintem.

Lassan hajnalodni kezdett. Hallottam, ahogy elhagyja a házat. Kiosontam, be a szobájába és körbe néztem. Az egyik szekrényhez lépve, kivettem a volt vőlegényem kedvenc felsőjét. Ez az egyetlen, amit nem szeretném ha felvenne. Kisétáltam, majd vissza a szobámba. Befeküdtem az ágyba, az inget magamhoz szorítva, aludtam el.

Fél kilenc volt. Lassan felkeltem, és kimentem a konyhába. Előpakoltam a zsömléket, meg ami hozzá kell. Megcsináltam két zsemlét, és felültem a konyhapultra. A napot nézve, lassan enni kezdtem, és hozzá ittam a meggyes-joghurtos teámat.

-Én is.
Válaszoltam gyorsan. Láttam rajta, hogy csalódott, miért? Fiúból vagyok, nem érthetek a lányok dolgaihoz.

Felültem mellé a nyeregbe, majd visszamentünk a házába. tudtam, hogy apám legalább két hónapig nem fog újra próbálkozni. Sosem csinál ilyet.
Emily lefürdött, aztán én, majd elköszöntünk egymástól, mindketten bezártuk magunk mögött a szobánk ajtaját.

Lerogytam az ágyra, azonnal mély álomba merültem. Szép volt, anyámról szólt. Igazából egy álomba oltott emlék volt. Egy boldog világról szólt, mikor ketten ültünk az erdő közepén és bújócskáztunk. Vicces volt, tényleg, és olyan...családias. Merem állítani, hogy miközben aludtam mosolyogtam.

Reggel ahogy felkeltem, olyan négy körül elmentem vadászni gyorsan, szereztem magamnak egy klasz kis bűnözőt. Gyorsan végeztem vele, bőröm finoman csillogott, ahogy ilyenkor szokott. Visszaosontam a házba, a szobámba, onnan néztem végig a napfelkeltét. Megint egy ing volt rajtam, nadrágom megtartottam, cipőmet meg nem vettem fel a házban.

Hátam a falnak vetettem, néztem a napot. Egy idő után eszembe jutott egy dallam, amit nagyon szerettem, aztán végül a szövege is jött. De egy idő múlva, olyan nyolc körül megint váltottam. Ezt kicsit jobban szerettem.

Észre se vettem, hogy becsuktam a szemem. A nap narancssárga színbe vont mindent.
-Akkor is megyek, ha nem akarok, ha nem kísér senki utamon, arcom mossa eső és szárítja a szél, az ember mindig jobbat remél, porból lettem s porrá leszek, félek, hogy a ködbe veszek....

Motyogtam magam elé és lenéztem a kezemre.
~bárcsak itt lenél, annyi mindent akarok mondani neked, egyedül vagyok!~

-Értem. . . .- Vágtam rá, majd felálltam, visszasétáltam a lovamhoz. A nyeregtáskába, visszatettem a gézt, a kenőcsöt, és még pár apró dolgot. ~Emily! Még is mit hittél? Semmit.~ Megráztam fejem és bólintottam a kérdésre. Fel is ültem a lóra, várva, hogy jöjjön, majd hazamehessünk.

-Voltam. Szerettem. . . –Válaszoltam, és kissé meglöktem Dörgőt. Erre kissé megmozdult, de nem ment sokat előre. Kérdően néztem rá. Tessék, jönni. Had fürödjek le, aztán meg. . .Nézzem a holdat. . .

-Te?

Hirtelen nagyon megkönnyebbültem, amin meg elszégyelltem magam. nem kéne ennek örülnöm, gonosz dolog.
-Csak...csak hogy...csak azért mert nem szeretnélek elszakítani senkitől.
Találtam végre egy érvet, de ennél bénábbat! Ezt elcsesztem.

-te nem vagy fáradt?
Kérdeztem téma terelésnek.
-Voltál valaha vidámparkban?
Bukott ki belőlem az egyik kedvenc kérdésem.

Elmosolyodtam, azon amit mondott. Elpirultam, és zavarom leplezésére, megigazgattam a hajam.

-Nem járok senkivel és nincs senkim.- Válaszoltam egy mosollyal.

-Miért kérdezed?- Csak, úgy mellékesen. Bár gondolom, hogy miért, de azért na! Csak rákérdezek. Hogy teljesen biztosra tudhassam.

-Szerelem.
Nyögtem ki végre, majd éreztem, hogy belefekszik a tenyerembe, hihetetlen jólesett.
-És..és..most jársz valakivel?
Érdekeltem gyorsan, hogy legalább lépjek egyet.

Rámosolyogtam és befejeztem mindent. Jó fiú. Még a grimaszolni sem grimaszolt. Jó kis fiú. Hehe. . . . Kérdően néztem rá. Majd közelebb hajoltam hozzá .

-Örülök, hogy az első lehetek. Mi az a szó? – Kérdeztem rá mosolyogva. Ez nem én. Tudni szeretném. Remélem, elmondja nekem. Ha nem, kisakkozom. Keze arcomhoz ér. Rögtön odakaptam és kissé belefeküdtem kezébe. Észbe kapva, elhajoltam, és mosolyogva fogadtam, hogy nem csak én pirultam el.

Az a gond, hogy ahogy néztem Emilyt nem csak azt éreztem, amit mondtam neki, hanem még mást, de ezt ki nem ejtettem volna a számon. Ma legalábbis biztos nem.

Néztem, mit csinál, közben legyűrtem minden grimaszt. Ez semmi az előző fájdalomhoz képest.
-Köszönöm, tudod, hogy te vagy az első, aki barátnak hív? Ezen kívül már csak egy szó hiányzik a szótáramból.
~a szerelem~
Gondoltam, majd teljesen elfeledkezve önmagamról megsimogattam az arcát.

Olyan selymes volt, puha, annyira tetszett. Éreztem, hogy elönt a meleg, fénylik az arcom, inkább vörös ujjaimra néztem.

Végig néztem műveletét, majd odasétáltam mellé és végig mértem a karját. Ezzel most mit kezdjek? Nagyon semmit. . . ennek pihennie kell. Meg is van. Elővettem, egy kencét és kötszereket. Lassan sétáltam vissza és a kérdésére elmosolyodtam.

-Mivel segíteni akarok. Na meg aztán, mert a barátomnak tartalak, és nem szokásom cserbenhagyni senkit.- Mosolyogtam rá. Az utolsó okot már nem mondtam, de nem is kell. Ha eddig nem esett le neki, akkor mindegy. Letérdeltem mellé, majd lassan elkezdtem bekenni a kezét.

-Amúgy, nagyon fáj a karos?- Kérdeztem és Lassan betekertem gézzel is. Amint megvolt, rámosolyogtam, és háta néztem. Elhagyta a házam. Elment. Legalábbis én azt látom.

Láttam rajta, hogy ő se nagyon tudja, merre megyünk, de nem zavart. Mögöttem eltűnt a fény. Ez is nagy erőbedobásba telt, mit ne mondjak.

Mikor megálltunk csak lecsúsztam a nyeregből, de úgy, hogy ha lehet a legkevésbé érintsem a jobb karommal a lovat.
Lecsúsztam egy fa tövébe, fejem a törzsének döntöttem.
-Miért segítesz nekem? Mármint...hagyhatnád az egészet a fenébe.
Mondtam halkan csukott szemmel.

Majd lenéztem a jobb karomra. Nah, ez aztán durva, de tényleg. Az egész egy nagy, sötétlila-fekete dolog volt, könyökhajlatomnál meg sárga, zöld és vörös, ahogy az ujjaim is. Nagyon gusztustalan volt. Szép...hát ezt kapom én szülinapomra.

Bajok lesznek, ha még nem lovagolt, de próba szerencse. Elhoztam a két legjobb lovam, és az egyikre feltámogattam Will-t Nem kellet sok erőt kifejteni rá, csak egy kis biztonságot adni neki. Amint megvoltunk, Elindultunk. Fogalmam sem volt, hogy merre menyünk. Be kell vallanom, sose lovagoltam még erre. De mindennek itt az alkalma. Nem siettem, de azért megvolt a tempó.

Amikor elég távol voltunk a háztól megálltam és leugrottam a lóról. Will-re mosolyogtam, és vártam, hogy leszálljon. Na meg aztán a kisebb sérüléseit bekötözzem.

Nekitámasztott a falnak, ami csak jó volt, mert nem akartam teljesen lenyomni.
-Még soha nem lovagoltam, de megpróbálhatjuk.
Adtam meg a választ, mire ő elment és szerzett valahonnan két lovat. Ez fantasztikus, tényleg.

Sikerült felküzdenem magam az egyik hátára, majd követtem Emilyt. Mit ne mondjak, fura ez a lovaglás.

Rendben. Ő is benne van. Akkor nincs itt hiba. Rámosolyogtam, és lassan, de biztosan elhagytok a házat. Még szerencse, hogy nem egyszer-kétszer támogattam haza Őt. Ha azokat nem tettem volna. . . Most megremegnék kissé a súly alatt. Az ajtóhoz érve, kinyitottam, és kiléptünk. Kissé nekitámasztottam Will-t a falnak.

-Mond csak. . .Van benned annyi erő, hogy lovagolj, egyedül? Vagy mennyünk egy lovon?- Kérdeztem rá. Ha van benne elég erő, akkor hozok neki is egyet. Vártam a válaszát, és csak reménykedtem, hogy az apja nem jön ki. Sóhajtottam és vártam a válaszát. Közben be-be nézegettem, hogy mi van az apjával.

Ne, könyörgöm, engedjen el, tényleg, hamarosan már bőgni fogok, hogy lett ekkora az ereje?! Ne már! Egyre kevésbé kaptam levegőt. Ez csúnya halál lesz, úgy érzem, és rohadt fájdalmas. De ekkor szerencsémre Emily közénk állt. Ahogy apám keze lehullott rólam már nem fájt semmim, csak kimerült voltam.

AZ sem érdekelt volna, ha megöli, én csak örülnék. Kezdetbe nem akartam őt hullának látni, de az idő múlásával már egyáltalán nem érdekelt, sőt, hajlottam az apagyilkosság felé erősen. De nem, csak belemártott a kést. Miattam ne hagyja életben! De ezt már nem tudtam megmondani. Egész testemben remegtem a kimerültségtől, hihetetlenül gyenge voltam, térden is alig tudtam megtartani magam, ám a pincében töltött hosszú évek során tanultam, okultam, most már ment ennyi.

Igyekeztem Emilyre figyelni, mikor leguggolt hozzám, az ő érintése jólesett, már éppen meg akartam mondani, hogy ez fantasztikus, ám ekkor felrántott. Minden erőmmel azon voltam, hogy menjek.
-Könyörgöm, mennyünk innen.
Erősítettem meg. Mázli, hogy a bal oldalamnál van, mert a jobb alkaromat úgy megszorította apám, hogy már tuti szép véraláfutásos és be van dagadva, ezt éreztem, az ilyen sebeket azonnal tudtam azonosítani.

-Nem kap el!Segítek neked. Kérlek!- Próbáltam még egy kicsit, győzködni, de már késő volt. Az ajtó kinyílt és az utolsó védőfalam is összetört. Lassan közeledett felénk, időt adva nekem, hogy memorizálhassam minden porcikáját.

Félretolt, és Will-t a falhoz nyomta. Ezt ég meg bánja. Nem csak azt, hogy bántja Will-t, de azt is, hogy bejött. Ez lesz élete utolsó sétája. Elővettem az egyik tőröm, várva, hogy mikor enged tartásán, léphetek oda.

Övöltése betöltötte, a házat, környékét és a fejem is. Lassan térdre esett. De még mindig nem engedték el. A férfi és Will közé álltam, tőröm mélyen mellkasába mártottam. Ezután Will-hez guggoltam, és kezeimmel közre fogva fejét, néztem szemeibe.

-Mennyünk innen. Nem bírnám ki, ha bajod esne- Néztem rá könyörgően. A férfit, egy illúzióban részesítve. Zuhant. Zuhant le egy sötét verembe, melynek falát éles tövisek díszítették. Ahogy hozzáért egyhez, vágás keletkezett a testén is.

Felállítottam Will-t, és könyörögve néztem rá. . . . Megint. –Mennyünk innen. Kérlek szépen!- Fogtam könyörgőre a figurát. Nem érdekel, ennyi volt a tűrő határom. Átkaroltam, és elindultam vele a hátsó bejárathoz.

Emily győzködése annyira jólesett.
-Egyszer úgy is elkapna.
Néztem rá, majd az ajtóra tévedt a pillantásom, mely kinyílt, az apám állt ott. Pont olyan volt, mint amilyennek emlékeimben élt. Kék szemei a tengert idézték, haja pont mint az enyém.

Lassan közeledett. Félretolta Emily-t, engem meg felemelt és a falhoz nyomott.
Lüktetett a fejem közelségétől. Ahogy a szemembe nézett, megint láttam a könyörtelenséget.
-Bármit megadok, csak ne bántsd!
Kértem apámat és Emily-re néztem. Fáradt voltam. Tegyen amit akar, de ne nyúljon hozzá.
-Rendben.
Bólintott rá, majd két kezébe fogta fejem. Ahogy bőre az enyémnek simult rettenetes fájdalom uralkodott el rajtam, most már üvöltöttem, ég a fejem, mindenem.

De ez nem hatotta meg, mint tudtam, csak fokozta én meg térdre rogytam előtte. Próbáltam lefejteni kezeit, de csak erősebben fogott.

Itt van. Áttörte a védő falam. Ez nagyon nem jó. Testem megfeszült, de megnyugtattam magam. Sikeresen. Lassan Will teste is elernyedt, és a földre esett, de nem a nyugalom miatt. Letérdeltem mellé, és aggódva néztem rá.

Miért jött ide? Mennyel el. Nem látom szívesen. És ezt sem szeretnél látni, hogy Will így szenved. A hangja, valami förtelem. Érces. . . és kíméletlen. Engem fenyegetsz mi? Erősebb vagyok én, mint te azt hiszed.

-Ne menny ki. Kérlek!- Kérleltem, és felültettem, csak, hogy levegőhöz jusson. –Nem lesz baj, csak maradj nyugton- Kérleltem, és győzködtem még egy kicsit. Nem akarom, hogy kimenjen. Maradjon itt bent. Velem!

Szinte láttam, ahogy az energiaoszlopom csökken, ahogy kifáraszt a fájdalommal. Így könnyű lesz neki. Már nagyon közel volt. Aztán hirtelen vége lett. Csend.
-Will! Ez gyenge! Nem unsz folyton elbújni mások mögé?!
Elterültem a földön mikor véget ért a fájdalom. Ziháltam, de nyugodt voltam, legalábbis nem nagyon éreztem semmit.

-Van egy fair ajánlatom! Kijössz, és a lány megússza, nem úgy, mint az anyád! Nem fog fájni annyira...ja bocs, de. De nem lenne jobb túlesni rajta, mint ezt az oroszlán-csótány játékot játszani örökké? Nézd, én be tudok menni, de az a kislánynak fájni fog. Nem akarod legalább őt megkímélni? Kényelmesebb lenne, ha kijönnél, na!

-Kimennék, ha nem gyengítettél volna le!
Kiáltottam ki.

Még nyugodt. De az én ideig feszülnek. Ennek a férfinak, az aurája. Áhh. . . . Durva. . .. De ahogy látom, nem csak én érzem. Felébredt. Aggódva pillantottam rá, és vártam, hogy legyen valami. Lassan kibontakozott minden.

Kezeit szája elé tette, és már tudtam, hogy itt nagy baj lesz. Nem tudok mit tenni. Csak nézni tudtam. Mit tegyek? Nem tudok neki segíteni. Ez a legrosszabb. Lassan görnyedt össze, és hangját is hallani lehetett.

A kanapéra dőlve üvöltött. Letérdeltem mellé, ráhajoltam, és nyugtatgatni próbáltam. Minden ami csak az eszembe jutott. Verset mondani, beszélni valamiről. Csak ne arra figyeljen. De nem ment. A férfi egyre közelebb jött, én meg kisebb pánikba estem. Mi lesz ha ideér? Semmi. Helyben hagyjuk és kész.

-Nyugodj meg. Kérlek.- Nyúltam kezeimmel, kezeiért, hogy legalább azokat szorítsa. Lehet így megnyugszik. Csak kicsit. Csillapodjon le. Utána én megoldom. Még jobban hátára dőltem, és csak remélni tudtam, hogy kissé megnyugszik.

Így legalább már csak egyféle képen találhat rám, ha olyan fájdalmat kelt bennem, amitől ordítok, de ahhoz hatókörön belül kell lennem, és én belül vagyok.

El is kezdtem érezni, de összepréseltem fogaimat. Ahogy a fájdalom nőtt úgy szépen lassan el is kezdtem felkelni. Ez nem gond, mert jelenleg apám nem azon ügyeskedik, hogy kiaknázza ezt a fura kapcsolatot, hanem, hogy én magam adjam fel magam.

A mellkasom fájt, de az lüktetően, minden egyes hullámnál egy tűztengert bocsátott ki. Felültem. Nagy levegőket vettem, csak nyugalom, nem fáj ez annyira, ám nőtt. Összegörnyedtem, bármit, csak ne ordítsak. Szájamra tapasztottam mindkét kezem, igyekeztem elfojtani, de mikor már nem bírtam tovább kitört, nagy erőfeszítésembe telt, csak a kezem ott tartani.

Ez akkor is eléggé hangos volt. Apám fülelt. Arcomat a kanapéba nyomtam, hogy az is tompítson, de a fájdalom terjedt. lefelé, a hasamra, hányingert keltett. És jött, egyre közeledett, minden lépésével nőtt a kín, már térdeltem a kanapé előtt.

Lassan kezd megnyugodni. Ennek felettébb örülök. Mosolyogva néztem végig az ölemben nyugvó férfit. Mint egy gyerek. Hát nem aranyos? De az. Elmosolyodtam, és kissé meglepődve, de mosolyogva vettem észre, hogy elaludt.

Elnyúltam a poharamért, és a vérért. Töltöttem magamnak, közben tovább simogattam a fejét. Kitöltöttem a vért, és megittam a felét. Tovább simogattam, és éreztem, hogy az apja a közelben van. A védő falat, megerősítettem. Letettem a poharat és kissé ráhajolva, próbáltam még jobban elfedni az illatát. Csak mennyen el. Ő meg aludjon tovább. Ha felkel, tuti ránk talál.

A hangja megnyugtatott, olyan kellemes volt, hogy az idegeim kicsit lejjebb engedtek a feszülésből.
Egy párnát tett az ölébe, biztos fázik. Gondoltam, de nem, éreztem, hogy húz, mígnem ott feküdtem az ölében, fejem a párnába süppedt.

Óvatosan simogatni kezdte a fejem, mármint a hajam, de ez csak még jobban megnyugtatott. Ettől az egésztől, a sok érzéstől, az apámtól teljesen elfáradtam,álmos voltam és ahogy Emily ujjai a hajamban jártak lecsukódott a szemem, sőt, fél perc múlva elaludtam. Ez nem volt annyira gáz, mert nem szoktam horkolni.

Így, hogy aludtam már nem tudtam izgulni, elmém zárva volt apám előtt, az nem segíthetett neki a bejutáshoz. Bár nem horkolok, de álmomban mindig fénylek. Főleg a hajam, de az is csak enyhén, kicsit megerősítve szőkeségemet.

Lassan ismét visszatért. Rámosolyogtam és elengedtem. Ha minden oké. . .akkor baj van. Hallottam már párszor ezt a minden oké, szöveget. Csak hogy megnyugodjon. Kinyújtottam a lában, combomra tetem egy párnát, és egy finomabb mozdulattal combomra döntöttem Will-t. illetve feje a párnára került.

-Ha közel van, akkor nyugodj meg. Nem lesz baj. Ha meg lesz, nem kell félni. Ketten vagyunk. Nem lesz baj- Mondtam mosolyogva, és simogatni kezdtem fejét. Csak nyugodjon meg. Ha ennyire feszült. . . ide fog találni. Hiába vég a fal minket.

Szóval csak én hallottam, biztos azért, mert ennyire rá vagyok állítódva. Nem kéne, de ez van. Komolyan, kifáraszt ez a sok stressz, stressz, amit magamnak okozok azzal, hogy így...félek, vagy nem félek, csak fáj, amit a többiekkel művel, hogy kicsaljon engem. De még ha valami értelmes dolog miatt akarna kihívni, nem azért, hogy megint kipróbálja a képességét, az már más lenne, ki is mennék.

-Igen...persze, hogy minden...oké..
Nyögtem ki végül.
- Csak túl erős a kapcsolat, és túl jól ismeri a gyenge pontomat.
Böktem ki, mintha egy kemencében ülnék.
-te még nem hallod, pedig már közel van.

Amint látom, nem tudja mi lehetet. Pedig nem rég még meg is mutattam neki. Hát, mindegy.

-Nem kell ez a bocsánat kérés. Nem történt semmi- Mosolyogtam, de a végén elkuncogtam magam. Lámpa fényességére adtam egy puszit arcára. Komolyan, ennyire durva lenne a történet? Vagy csak az illem miatt?

-Nincs baj!- Jelentettem ki. De komolyan. Nincs semmi baj. Nem mondott rosszat. Vagy lehet igen, csak én nem tudom. Mindegy is. Hall valamit, csak tudnám mit. . .Ennyire süket nem lehetek. Vagy igen?

Közelebb ültem hozzá, kezem halántékára tettem és éreztem a fájdalmát, hallottam amit hall. Te jó isten. Az apja tényleg ekkora szadista? Vagy csak a fiát utálja ennyire? Finoman átkaroltam, és vártam, hogy abbamaradjon a fejfájása. Nem sokkal ezután, szerencsére abbamaradt.

-Minden oké?- Kérdeztem rá.

Őszintén szólva fogalmam sem volt, mi az, de nem baj.
-én sajnálom, hogy megkérdeztem, tényleg, bocsáss meg...
Kértem a sűrű elnézéseket, és úgy fénylettem, mint egy lámpa.

-Nem akartam...
Böktem ki végül. Valahol valaki felordított, ez a hang végigvágott testemen, arra a napra emlékeztetett újra, mikor én üvöltöttem így. Igyekeztem nem odafigyelni. Tudtam miért csinálja. Túl jól ismeri azt az énemet, mely most visszatért. Azért csinálja, hogy kimenjek és ráordítsak, hogy hagyja abba! De nem teszem, mert akkor lelepleződnénk, azt meg nem akarom.

Szerencsére az az ember nem bírta sokáig, még szerencse, mert nem húztam volna sokáig. Tartásom engedett. Ez nagyon közel volt, mármint közelről jött a hang.
Kezdtem már elgyötört lenni, fáradt ehhez az egészhez. nem kéne így lennie. csak ki kéne mennem és mindenkinek jobb lenne.

Blööö. Köszi. Tudom magamtól is. Elmosolyodtam és örültem, hogy annyira nem akadt fent. De azért, ez vér ciki!!! Ha ő nem is, én tuti fent akadtam rajta. . . .Sóhajtottam és a kérdésre, elakadt a lélegzetem.

-Igazság szerint nem szeretek róla beszélni. . . . . De, mivel te is elmondtad, így fair ha én is ezt teszem- Gondolkoztam el, és egy nagyobb sóhajt után visszagondoltam arra amikor velem volt.

-Igen, jó fej volt. A menyasszonya voltam. . . .Egy bökkenő, ember volt. Azért nincs itt, mert ember lévén ugye ő öregedett, de én nem. Ez feltűnt neki is. Egyik este vártam, hogy hazajöjjön, elmondhassam, neki mi vagyok, de nem ő jött hanem a barátja. Meghalt. Illetve. . . széttépte egy állat. Gondolom, tudod mi lehetett.. . . –Mondtam kissé elgondolkozva. Ennek olyan 2 éve. De én még mindig veszek ruhákat. Hát nem csoda? Nem, nem az. Hülyeség! Az a legjobb, hogy túl vagyok rajta. . . de lényem egy része, még mindig várja haza.

Hú..ez aztán az öngól!
De nekem mindegy, ez van, szerintem nem ciki.
-Az klassz. Jó fej volt?
Kérdeztem csak úgy, hogy érezze, ez engem annyira nem érdekel, nem fogok fennakadni rajta.

-És hogyhogy nincs itt?

Elgondolkozott megint. . . Lehet ez nála egy szokás. . . Hát én nem bánom. Nyújtóztam még egyet. És vártam, hogy visszatérjen.

Féltem hogy rákérdez. És tuti hülyének fog nézni. Oké ki nem nézne emiatt? Sóhajtottam, és az ajtó felé pillantottam. Nem mindegy, hogy megtudja vagy sem? De ez olyan hülyeség. Fogalmam sincs miért tartottam meg őket.

-Öhm. . . . Mivel, jó ideig férfival éltem együtt, berögzült, hogy vegyek férfiruhákat is. Ezért van mind a két szekrény tele . . .. – Mondtam és tudtam, hogy én viszont rák vörös lettem. Oh, ez vér ciki, de nem? Aki szerint nem emelje fel a kezét. Senki. Ezek szerint vér ciki. Most győztem magam ellen. . .Azt hiszem. . . . .

Megfájdult a fejem, de igyekeztem nem kimutatni Emily-nek.
Megint láttam apámat. Ott állt a víz mellett és a még enyhén csillogó vizet nézte halvány mosollyal. Most már egészen biztosan tudja, hogy itt vagyok, csak meg kell találnia.

Visszatértem a saját jelenembe.
-Oké, rendben, köszönöm.
Majd ahogy jobban visszapörgettem amiket mondott...
-hogyan találnék magamnak ruhát? Mármint...hogyhogy van férfi ruhád?

Kérdeztem kicsit meglepődve.
-Elárulod, miért vagy ilyen velem?

Figyelmesen végighallgattam ismét és csak bólintottam. Igen. Mindenki elképzel egy másik világot. Én többet is. Mennyit is volt úgy saccra? 1. . 2. . .3. . . olyan 20 után abbahagytam a számolást, és a kérésre elmosolyodtam.

-ha ennyi a gyerekkorod, akkor nincs más kérdésem.- Mosolyogtam rá. Ha tényleg ennyi, én hiszek neki, és békén hagyom. Nyújtóztam egyet, és elnyúltam a kanapén. Egy kicsit, pihentem, majd visszaültem, és félre húzódtam, Will-től.

-Érezd otthon magad. Ha valamit nem találsz szólj- Mosolyogtam rá. Ja igen a szoba. . .. hm. . . . Átgondolva a legjobb lenne. Igen az. Főleg, hogy úgy is napkedvelő. . .

-A szobád, az enyémmel szemben lesz. Ha neked is megfelel- Mutattam a sötét folyosóra, azon belül arra az ajtóra, ahonnan fény szűrődött. Oda mindig besüt a nap. Oké nem mindig. Van amikor sötétségbe borítom a házat, és akkor nem, de nagyrész igen.

-Mindent megtalálsz ami csak kellhet.- Gyors végig mértem, és bólintottam. –Ha minden igaz, találsz magadnak ruhákat is. –Mosolyogtam tovább.

Túl akartam esni az egész élettörténetemen, ez olyan, mint egy ragtapasz. Jobb egyszerre letépni, mint kis részletekben.
-Köszönöm.
Mondtam, mikor a kulcsot a kezembe adta.

-Az a könnyebb rész. Sose tudtam, hogy a szüleim vámpírok, hogy én vámpír vagyok. Az anyám volt a mindenem, apámat nem szerettem, de azt, hogy utál, sosem esett le, tíz éves koromig. Mindenkinek én voltam a tökéletes úriember, aki kezet csókol, úgy öltözködik, ahogy azt elvárják, de álmodozó is voltam. Imádtam elképzelni egy másik világot, ahol úgy öltözöm, ahogy szeretnék, nem kell magázódni, és olyan apám lehetne, mint a barátomnak. Ennyi.

fejeztem be, mert tényleg nem volt semmi különös.
-Kérlek, kérdezz meg most mindent!

Amikor lehunyta szemeit, homlokom az övéhez érintettem. Ezzel még nagyobb teret engedve magamnak, és az ő érzelmeinek, amiket megmutat nekem. Na meg persze, így a bőrébe kerülhetek. Az ő szemén keresztül láthatok mindent.

A pincében voltunk. Felmértem minden négyzetméterét. A holttestet is. Lassan, de érződött a bomlás szaga. Illetve, én éreztem. Azt nem tudom, hogy ő is érezte-e. Magát hibáztatja? Ez hülyeség. Nem az ő hibája volt.

Egyszerre nyitottuk ki a szemünk és láttam, hogy könnyesek. Mielőtt letörölhette volna őket, megfogtam kezeit és eltávolodtam tőle.

-Tudni. . . Igen, még a gyerekkorod. De azt majd máskor. Eleget szipolyoztakal mára.- Mosolyogtam rá, elengedve kezeit, ezzel engedve neki, hogy könnyeitől megválhasson.

-Amúgy meg. Hülyeség amit hiszel, hittél. Nem a te hibád. Erről nem te tehetsz.- Mondtam majd felálltam, az egyik fiókhoz lépve és kikutattam belőle egy kulcsot. Visszasétáltam, és leültem mellé mosolyogva.

-Tessék.- Nyomtam kezeibe. Ha már úgy is itt lesz, nem illő kulcs nélkül hagyni. Meg aztán. Hozzám igazodni. . . lehetetlen. Amennyit, én ki be járkálok. És így egyszerűbb.

Értetlenül néztem rá, most komolyan érezni akarja? Ez nem normális dolog, de ő tudja, ha ezt akarja. Érintésétől libabőrös lettem. Behunytam a szemem és arra gondoltam, mikor felkeltem a pincében.

Először anyámat pillantottam meg, már majdnem azt hittem, minden rendben, csak egy rémálom volt, mikor eszembe jutott, hogy egy pincében vagyunk, és anyám tényleg halott.
Azonnal felültem és a legtávolabbi falhoz hátráltam. Felhúzott térdeimen nyugtattam fejem, majd karommal átfogtam. éreztem, hogy arcomat elöntik a könnyek, belül meg a bűntudat, kétségbeesés és végtelen fájdalom tombolt.

Nem telt el nap úgy, hogy ne néztem volna a hullára, néha még csókot is nyomtam arcára, mely hideg volt, kemény, és ettől csak még jobban nőtt bennem az undor magam iránt. Miattam halt meg, elé kellett volna állnom, megmenthettem volna.

Kinyitottam a szemem, de éreztem, hogy megtelt könnyel. Türelmetlen mozdulattal kitöröltem.
-Mit szeretnél még tudni?

-Nem védted magad. Na és? Itt vagy és ez az legjobb- Mosolyogtam rá. Hát nem? Oké, túl nagyot ugrottam. Lelki erő? Én a második verésbe belehaltam volna. Pedig, én sem voltam valami szent kislány. . . . Nem egy fiút hagytam helyben. . . Hehe. . . .

-Igazad van nincs. . . . –Mondtam kissé elgondolkozva. Megittam a vért, és töltöttem neki is. Nem tudom milyen, de megtudhatom. Csak. . . . . engednie kell. . . Már csak az a kérdés. Tudni akarom milyen érzés az?

-Mutasd meg. Engedd had nézzem meg. Kérlek- Néztem rá, könyörgő szemekkel. Kezeim halántékára tettem, és reméltem megmutatja. Tudni szeretném, mit érzett. Lehet rosszul teszem, de! Nem érdekel.

Kiittam a poharamban lévő vért.
Emily kezeit arcomra tette, a szemeimet vizsgálta.
-A nagy lelki erő nem terjedt ki addig, hogy meg tudjam magam védeni.
Mondtam gúnyos hangon, mert ezt gondoltam. Mérges voltam magamra mindig is, hisz nem tudtam ellenállni, mikor simán kitörhettem volna. És ez a lapítás az érzéseimbe került.

Elengedte arcomat, láttam rajta, hogy zavarban van, rettenetesen.
- Fogalmad sincs, milyen az egyetlen olyan valakinek a holttestével egy szobában lenni öt évig, akit szeretsz. Egy idő után minden megváltozik benned, így az is, hogy úgy érzed, muszáj tenned valamit magadért. Ha nem is a boldogságodért, de talán a volt szerettedért. Mert én voltam az, aki eltemette.

Érdekelt, mi történt vele akkor. Sőt, nagyjából minden mindig érdekel. Így az sem kizárt, hogy kifaggatom mindenről. De egyenlőre foglalkozunk ezzel a dologgal. Miközben beszélni kezdett, lassan ittam a vért. Magam elé meredve képzeltem el a jeleneteket.

Mindent láttam, a veréstől kezdve mindent. Borzalmas volt látni, hát a fájdalmakat érezni. Eleinte csak fekete árnyakkal képzeltem el. Majd egyre erősebbek lettek, és kialakultak a képet. A képek, amelyeket, nem szívesen látnék. A verés, a sok vére. . . .

Egyszerűen mindent elképzeltem. Amit csak hallottam. Csodálom, hogy annyi éven át tudott életben maradni. Egy pincében. Az apja meg. . . inkább ne beszéljünk róla. Lassan és fájdalmasan értünk a mese végére. Ekkorra elfogyott az italom is. Poharat az asztalra tettem, és sóhajtottam egyet.

-Értem, miért nem éreztél semmit. . . . Meg aztán. . .hatalmas lelki erőre vall, hogy képes voltál életben maradni- Mondtam, majd közre fogtam kezeimmel fejét és a szemébe néztem. Nem láttam rajta semmi betegségre utaló jelet. Pedig ha ott lent volt, annak nyoma marad. Legyen ember, vámpír, vérfarkas és sok más lény az illető.

-Mi tartott életben?- Kérdeztem rá konkrétan. Ekkor kaptam észbe és gyorsan elengedtem fejét. Elfordítottam fejem. Zavarom leplezésére, töltöttem magamnak még egy pohár vért.

Kérdéseit hallgatva elöntött a keserűség. Mikor azt mondta, hogy belelátott az emlékembe keserűen elmosolyodtam. Tökmindegy. Nem ittam bele a vérbe...még.

Miközben a vörös dolgot fixíroztam belekezdtem.
- Hát akkor inkább a sok kicsi kérdésre válaszolnék először.
Mondtam, de nem néztem fel.

-Miután félholtan hagyott a pincében anyámmal elájultam. Három nap után tértem magamhoz. Nem akartam felülni, se semmit csinálni. Nem tudtam felfogni, hogy meghalt, de hamarosan muszáj volt elfogadnom, hisz a teste ott feküdt mellettem, bármennyire is húzódtam el tőle, nem tudtam teljesen kizárni a gondolataimból.

-Apám egy egész hétig éheztetett, majd a nyolcadik napon belökött valami ennivalót, én azonban nem voltam hajlandó enni. Eltelt megint egy hét, mire bejött, kényszeretetéssel legyilkolt valamit a torkomon. Általában minden második nap kaptam egy adag verést, mely rend szerint ájulással végződött, havonta egyszer meg sikerült félholtra vernie, amire nagyon büszke volt, úgy gondolta, nincs olyan dolog, amivel meg tudnám fizetni anyámat.

-Állandóan részeg volt, én meg a hónapok múlásával egyre inkább néztem ki egy agyonvert halottnak, mint mondjuk most. Húsz éves koromra már nem volt bennem semmilyen érzés, apám veréseit szótlanul tűrtem, hisz nem tehettem semmit ellenük, vagy ha mégis, hát nem éreztem úgy, hogy akarnék. Pont a huszadik születésnapomon apám annyira leitta magát, hogy már meg se tudott különböztetni egy sima embertől. Két órán át használta, próbálgatta rajtam a képességét, mellyel kimondhatatlan fájdalmat okozott. Láttam rajta, hogy kiáltásaim, könyörgéseim örömöt okoznak neki.

-Aztán egyszerűen ivott belőlem. Már nem volt elég erő bennem, hogy eltoljam. Mikor otthagyott szinte már nem is éltem. De küzdöttem, élni akartam, hogy elmehessek innen. Így sikerült túlélnem. Két nappal később, mikor már lábra bírtam állni, apám megint bejött, hogy leadja az adagomat, ám történt valami. Egy villanás, akkor még fogalmam sem volt a képességemről. De megvakítottam, összeesett én meg kijutottam a házból. Öt év után a szabadban lenni kimondhatatlan érzés volt. Ám ezt csak agyilag tudtam felfogni, mert érezni már semmit nem tudtam. egy hónap kellett, mire mindenem rendbe jött, úgy néztem ki, mint régen.

Csak, hogy teljes legyen a biztonság. Bezártam az ajtót, és a ház köré is védőfalat állítottam. Ha ezen valaki átjut, neki adom az életem. Na persze, csak akkor, ha nem ismerős az egyén. Na meg isten. . .Azokon nem könnyű kifogni. Levettem a csizmám, kabátommal együtt.

Az üveges szekrényhez lépve elővettem egy üveg vért, és hozzá két poharat. Leültem Will mellé, töltöttem a poharakba és az egyiket kezébe adtam.

-Mindent. Annyit tudok. . . hogy mi történt anyáddal. . . És elnézéssel tartozom. Amikor visszaemlékeztél, belenéztem a gondolataidba. Ne haragudj- Mondtam kissé félve, és beleittam a poharamba. Felhúztam térdem, magam alá „gyűrtem” és vártam mit reagál.

-De mindenek előtt, azt hogy apád hányszor vert meg. . . és. . .mi történt veled ott lent. . . . –Érteni fogja, én tudom.

Végre megérkeztünk Emily-hez, ez a tudat nagyon megnyugtatott, legalább messze vagyunk mindenkitől és az ő képességével nem hiszem, hogy bárhogy is megtalálnának.

Lerogytam a kanapéra, rákönyököltem térdemre és beletúrtam a hajamba.
-Köszönöm.
Böktem ki végre, majd felnéztem Emily-re.
-Mit szeretnél tudni?
Kérdeztem, mert láttam az arcán, hogy kérdezni fog.